Az Ujság, 1918. október (16. évfolyam, 229-255. szám)
1918-10-01 / 229. szám
Hei-Tofé! — Halott kisfiamnak. — írta Kaczér Illés. Ülök a szobámban : csend. Sohasem ismertem ezt a tétova csendet, félelmes, idegen. Szája nincs, szeme nincs, füle nincs. Rettenetes, már két hete itt van körülöttem, mint a tenger, a levegő és az ég, ami nem mozdul. Odakünn a szeptember aránylik sárguló lombokon, — jaj, az én halott kisfiamnak is ilyen bronzarany feje volt ! . .. És minden olyan siker. Ha szólnak hozzám, hallom, a hangok zavarából kikeresem a hangot, amely a mélyből jön, ahol a megilletődés lakik. És mégis csend van itt, rettentő csend. Szeretném, ha leülnének velem a barátaim, meglett férfiak, és hangosan sírnának. Nézném elgörbült szájukat : fáj-e nekik, ami nekem fáj, a könyüt a szemükben : igaz-e. Ne, ne sírjatok, nem hallom, nem űzitek el a csendet, ami a szívemre feküdt. Irtózatos ! Hiszen hallom én is, amit ti, odakünn a villamos csilingel, a Svábhegyen robog a fogaskerekű, gyereknép kiáltoz túl az ördögárkon, a gesztenyefák körül. Ablakom alatt a jegenyenyárfa vonogatja a vállát, hallom : suttog. De mindez nem hang, nem az élet hangja. Siket, sötét, halálos hangtalanságban élek. Élek-e? Valami megszólalt. Csitt, egy, kettő, három, négy. A régi Rettich-óra az alabástrom oszlopokon. Milyen ércesarany hangja van! Milyen fájdalmas ! Ő hallotta először, a drága szőke gyermek, megállt alatta, szájára toltaCsöppnyi mutatóujját és szólt . A —' Ha!............................................ Ó ha itt ágaskodna most is ! Ha mondaná ! Nem ülne körül a gyilkos csend, amely akkor jött, amikor ő elment. »Ni ! — mutatta az órát. — Ni !« S ha nem néztem oda, tárogatta szókincsét : »Ni, ott !« S ha akkor se figyeltem, kizendült kicsiny torkán a kiáltás : — Papa ! Papa ! Papa ! úgy ujjongott a hangja az óra alatt, mint az emberé, aki fölfedezi a világot. Mint ama matrózé, aki Kolumbus hajóján az árboczkosárban kuporgott napokig és Amerika partjait meglátva, eltárta a karját: — Föld ! Föld ! Föld ! Van itt valaki ? Jaj, senki ! Semmi se mozdul. A ház üres, hangtalan és mozdulatlan. Iszonyú. Ma két hete még élt és ma már emlék. Az anyja azt mondja , úgy érzi , csak elment, vissza fog jönni. Ne hazudj, asszony ne gyógyítsd magadat, hadd fájjon, ami fáj. Én számonkérem az időt, azért behegeszti a sebemet. Seb? Nem seb. Valami tátongó barázda, belém szántott a fájdalom. A vérem már rég elfolyt volna rajta ... Itt szokott tipegni az íróasztal körül, nyújtogatta magát és lerántott mindent, ami a keze ügyébe akadt. Rászóltam :— Nem szabad ! — Abad ! — mondta és sötét bársonyos szemével a szemembe nézett. Komolyan, daczosan. Három hónapja hiányzott, hogy két éves legyen. Még azt nem tudta kimondani : igen. De tagadni már tudott. Önálló, külön világ volt, annyi mint én. És több mint én, mert ő volt a fejlődés. Gyere ide — mondtam neki.— Nem.— Gyere, ha mondom. — Nem. — Ide gyere ! — Nem ! — Jösz azonnal, kis haszontalan? — Nem. --- Ejnye te, rögtön idejösz. — Nem. .. A szigor itt nem használ. Kénytelen vagyok hangot változtatni. — Gyere, aranyos kisfiú, gyere az apádhoz. Repült az ölembe. Adámka ! Ádámka ! Olyan szép voltál, olyan erős, olyan tökéletes Makula nem volt a testeden. Azt már tudtam, hogy én meg fogok halni, de sose hittem, hogy te. Te vagy az örökélet, a halhatatlanság. És jött a csúnya ördög, a röhögő, hasszina, belebújt a torkodba, onnan a véredbe és ágyacskád előtt a sokszázesztendős Tudomány értetlenül lengette penészes szakálát. Jaj, hát nem tud semmit !? Szédeleg, amikor hümmög? Vagy megállt az esze, mert olyan vén? Csak nagysokára tudta nevén nevezni a csúfölő ördögöt . Gennyes mandulalob. Akkor már hideg volt a fejecskéd. Félpillád lecsukódott, a másik fél nyitva maradt e meleg szemed holtan bámult a világba, melyre olyan kiváncsi volt. — Mutassátok meg neki a holdat ! — mondtam a nyáron, hogy fenn nyaraltunk Sárosban s a hegyek közül véres képpel emelkedett a telihold. — Már nem lehet kivinni a gyereket —— szólt az anyja. — Hűvös van. Láthatja Pesten is. Most nézem a holdat , szomorú, szemrehányó. Jaj, ne nézz úgy rám. Fáj. Én mondtam nekik,de nem mutattak meg neki. Majd Pestem ■* ” --------- . , -- « Hátsóm va£y béke. Az olvasó nézze el nekünk, ha hozzászólásunkkal nem az események szenzácziós mivoltához igazodunk, hanem a lényegeshez. Magunk is látjuk, hogy izgalmasság szempontjából első helyen áll az ententenak a bolgár békeajánlatra adott válasza, mely különben sok minden tekintetben tanulságos és jellemző is s főképpen a fegyverszünetnek váratlan és gyors megadása. Nem kevésbé izgalmas a várakozás a bolgár földön történő ismeretes és ismeretlen tusakodó pártok között, korona és kormány között. Ám nem fordíthatjuk el szemünket attól, ami mindennél fontosabb és ezért izgalmasabb: a magunk ügyéről, mely szorosan hozzákapcsolódik a háború és a béke fogalmához. Bármilyen különösen hasson is , de ezt a kérdést már nem érinti a bolgár kérdésnek ilyen, vagy amolyan megoldása. A bolgár vereség, a bolgár különlépés, esetleg a bolgár különbéke, vagy ennek ellenkezője: a további bolgár kitartás mi mellettünk a helyzet lényegén nem változtathat. A bolgár különlépés egy magában elhatárolt tény volt, melynek megvolt a maga nagy hatása, de ez a hatás most már külön életet folytat, nem függ többé össze a bolgár ügyeknek további fejlődésével. Az a hatás, amelyet kiváltott, azok a konzekvencziák, melyek nálunk ebből az eseményből előállottak, most már külön tényezők, sokkal nagyobbak és fontosabbak, semhogy visszazsugorodhatnának a bolgár eseményekkel arányosan. Fontos volt, hogy Bulgária ki akart válni, mert elgyöngült, mert azt hitte, nem tud többé helyt állni, esetleg csak azért, mert olyan kormánya van, melynek az eddigivel ellenkező az útja iránya. Az első szövetséges, aki megingott, az első front, amely a döntő vereség kísértetét produkálta, az első szakadás az egységes vonalban, mely Flandriától Kisázsiáig erősen és egységesen állt. Ezzel a szakadással a hadvezetőség leszámolt és azt mondta: tudja pótolni. Ezzel a szakadással számolni kell ezentúl is, ha Bulgária tévedett és ismét harczra késznek találja magát. Ami egyszer megesett tévesen, megeshetik másodszor és véglegesen. Szóval: a biztossági érzet odalent megszűnt, azaz: nem támaszkodhatik többé Bulgáriára, hanem csak a magunk erejére. A másik momentum pedig, — és ez a legfontosabb — a bolgár események első hatása megérlelte mináltunk is, Németországban is a béketörekvéseknek bizonyos gyorsabb és hatékonyabb tempóját. Ez sem szüntetik meg a bolgár helyzet nyugodtabb kifejlésével vagy megítélésével. A pszichológiai momentum ebben a hatásban a tudat, hogy csak a magunk erejére támaszkodhatunk s a mikor a háborúban tovább helytállásunk esélyeit mérlegeljük, csakis a magunk erejét vehetjük számításba. A bolgár bonyodalom örvendetes megoldása ezt a konzekvenciát már nem érintheti, nem a Bulgária iránt keletkezett bizalmatlanság miatt, ami még most is távol áll tőlünk, hanem egyszerűen azért, mert nyitott szemmel nem tehetjük, hogy ne lássuk meg, ami a szemünk előtt történik. Ebben az esetben Bulgária számíthat mireánk, de mi nem bízhatjuk el magunkat abban az irányban, hogy Bulgária lehetne a mi támaszunk. A bolgár szobranje elhalasztotta döntését az ország sorsáról s Malinov emberei aláírták a fegyverszünetet az ellenséggel. A helyzet Szófiában bizonytalan. De akár kidőlt Bulgária, akár nem, a kérdés továbbra is az marad számunkra, hogy tudunk-e helytállani a bábomban, vagy sem ? A békére való törekvéseink mutatják továbbá e kérdésre való tekintet nélkül, mert hiszen mi akkor is békét óhajtunk, ha a háború több haszonnal kecsegtetne is. Az a kijelentés, melyet Wekerlétől hallottunk, hogy komoly újabb lépések történtek Németországgal egyetértésben a béke irányában, semmiféle bolgár alakulás által nem veszíti hét sem jelentőségéből, sem aktualitásából. A háború és béke kérdése e szerint nem kezelhető többé a bolgár események váltoiratai szerint. Ezek lökést adtak a mi politisuánknak, ez a lökés volt jelentős, de a többi már nem az. Most magunknak kell a német szövetségessel egyetemben tisztába jutnunk, azzal, hogy minden erőnket megfeszítve, számbavéve a hadvezetésnek minden elemét, az emberanyagtól kezdve a technikai eszközökön keresztül a pszichikai tényezőkig, tudunk-e sikerrel helytállni s a mai hadihelyzetet megváltoztatni, vagy legalább is ellenségeinket legyőzhetetlenségünkről meggyőzni. Ezt kell megállapítani, mert a macedóniai frontnál ez sokkal fontosabb s a megállapítás eredményéhez képest, mint tegnap kifejtettük, tisztázni, hogy mi kövessük-e Németországot férfiasan, elszántan és győzelemre képesem vagy ő kövessen-e bennünket ugyancsak becsületesen, testvériesen, és szolidárisan a béka ösvényén, melynek keresésénél a mi szolgálatainkat nem taksálhatja senki kevésre. X r AZ UJSAO Kedd, 1918. október L ^lagiar politikus@is a Mrál^Biál. Tisza István kihallgatásán. — Agspon^s és Andrássá meeghivatása.’ A helyzet és a parlament. — A nemzeti védelem kormánya.] A király, a mint jeleztük, több magyar politikai vezérférfiút meg fog hallgatni. Tisza István gróf tegnap volt kihallgatáson, a legközelebbi meghívások, hír szerint, már útban vannak s Andrássy Gyula grófnak és Apponyi Albert grófnak szólnak. A Károlyipárt táviratilag ígért audiencziát vezére, Károlyi Mihály gróf, esetleg a párt másodelnöke, Batthyány Tivadar gróf részére. Irányadó politikai körökben e kihallgatások hírével kapcsolatban nyomatékosan hangoztatják és sürgetik a parlamenti pártoknak, helyesebben, a mint mondják is, az ország összes hazafias elemeinek egyesítését. Pártkeretek nélkül, a pártprogrammok ideiglenes felfüggesztésével, kizárólag a nemzeti védelem kormányának támogatására, a fias borús szükségletek, illetőleg a béke előkészítésének teljes erővel való biztosítására. Az új alakulást, vagy konczentrácziós — ezek szerint — a kormánynak kell kezdeményeznie és pedig úgy, hogy a terv minél előbb, már a legközelebbi napokban megvalósuljon. Ez iránt Wekerle miniszterelnök talán már holnap, holnapután kellő tájékozódást nyer a pártok vezéregyéniségeitől. Személyi tekintetben kívánatosnak mondják, hogy a kabinetben, legalább is egyelőre, mentől kevesebb változás legyen. A képviselőház összehivatása iránt ma