Az Ujság, 1920. március (18. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-26 / 74. szám

zott teljes a tárgyi egyetértés s ez olyan szilárd bázis, a melyen Simonyi-Semadaai Sándor miniszterelnök és minisztertársai megállhatnak. A mostani kormány tejesen alkalmas a sürgős átmeneti problémák megoldására és semmi szükség arra, hogy Apponyi Albert gróf személyét új egyenetlenség szítására használják fel, vagy egyenesen kormánybuktatás czéljából előtérbe helyezzék. I az elárvult minisztériumok. Sem a külügyminisztériumnak, sem a kereskedelemügyi minisztériumnak nincsen még gazdája. A belügyminisztérium is félárvaságra jutott, mert, a miniszterelnök nem szentelheti teljes erejét a belügyi tározónak. Egyre hangosabban sürgetik, hogy ezeket az elárvult minisztériumokat töltsék be, s amint értesülünk ez a közeli napokban meg is fog történni. Itt említjük meg, hogy értesülésünk szerint az államtitkári állásokat csak akkor fogják betölteni, amikor a politikai helyzet teljesen kitisztult. A zsűri holnap ül össze. A Huszár Károly és Friedrich István ügyében alakult zsűri holnap kezdi meg tárgyalást. Dömötör Mihály, a zsűri egyik tagja, így nyilatkozott erről munkatársunknak: — A zsűri érdemileg fog dönteni. A döntés, miután Terjedelmes írásbeli bejelentéseket kell áttanulmányoznia, csak néhány nap múlva várható. JS budai választás. A budapesti L választókerületben ma kezdődött meg a választás. Schlachta Margit, Csillér András, Szentirmay, Ödön és Török Elemér állnak a porondon. A választás első napja minden inczidens nélkül zajlott le. Különösen a Csilléry-pártnak az Ostrom utczában levő pártirodájában volt élénk az élet Nagy sürgés-forgás színhelye volt a Schlachta-párt pártirodája is, ahol maga a nőképviselőjelölt dirigálta a gárdáját. Schlachta Margit így nyilatkozott munkatársunknak mai impresszióiról: — Rövid politikai pályafutásom alatt sok csalódás ért, de mindezért bőségesen kárpótol az a sok kedvesség és szeretet, amelylyel ma elhalmoztak nők és férfiak egyaránt. Hiszem, hogy valóra fog válni az álmom. Megválasztásomat bizonyosra veszem. A szavazatszedőbizottságok mintaszerűen végzik a dolgukat Vályi Sándor dr. választási elnök teljes pártatlansággal és a legkorrektebbül jár el. A szavazást a VI. és VII. szavazatszedőbizottságnál, már ma befejezték, a többi bizottságnál holnap folytatják. „Az Újság" előfizetési árai: egész évre ti... 220 K félévre 110 K negyedévre * . . . 56 K egy hónapra .... 29 K Egyes példány ára 80 fillér. Kisvárosi és falusi esetek Irta Aranyi Lipót Andrássy és a tiszttartója. Ez az elmésség abban az ókorban történt, amikor még a gazdákat a hat forintos búza busította és a nyolcz forintos búza hangolta széles jókedvre. Mert volt ám Magyarországon ilyen idő is. Mikor a búza ára felezőkként hat forintról nyolczra, akkor már háborúra tippeltek és úgy spekuláltak, ha háború lesz, még tiz forintra is felszökkenhet a mázsa búza ára. Ebben a boldog időben halhatatlan emlékű külügyminiszterünknek Andrássy Gyula grófnak Tiszadobon volt egy Kurzweil Gyula nevű tiszttartója. Az egyedüli ember a gazdaságban, a ki a mindig ötletes grófnak visszavicczelhetett. Mikor 1880-ban a dobi birtokon a cséplést befejezték, a gróf Kurzweil javaslatára egész búzatermését eladta a Borsod-miskolczi gőzmalomnak mázsánként hat forint és ötven krajczárért. . Két nap múlva Tiszadobra megérkezett a floyd esti lapja. A gróf éppen a tanyán volt és egy boglyában heverészve, olvasgatta a terménytőzsde híreit. Egyszerre csak reá támad a tiszttartóra: — Maga szerencsétlen, Kurzweil, mit csinált maga ! A maga biztatására eladtam a búzát 6 forint ötvenért és most látom a Lloydból, hogy a búza ára ma már nyolcz forint, Kurzweil a legnagyobb egykedvűséggel felelte : Kegyelmes uram, ha én ma előre tudnám, hogy mi történik holnapután, akkor én nem a kegyelmes ur búzáját adnám el, hanem a magamét. Ezért a válaszért a gróf megbuzgájtotta a harminczezer forintos károkozást. AZ UJSÁG Péntek, 19*20 márczius 26. A magyar szent korona elveszített kövei. * (Tájak, melyek darab időre eltávolodnak.) Arany-hegyek. Emlékszel, utitárs, Pokolra, a falusi tanítóra, a ki igen fekete bajuszszal, piros arczczal, ékszerekkel megrakottan, mint egy czigánybáró üldögélt az asztalfőn a régi nagybányai sorházban, körülötte a városi urak, (mert déli sort mutatott az időjárás), éppen nőegyleti hölgyek jártak gyűjtőívvel a városban, lila fátylas, fáczántollas kalapkában, mert hiszen vidéki városban egy-egy gyűjtés mulatsága felért egy bállal, — és Pokolt, a leggazdagabb embert keresték, mint mindig, ha a nőegylet kibocsátotta a gyűjtőivet... Egy évvel előbb Pokolt még Pokolinak hívták, annyi pénze sem volt, hogy világítóolajat vehessen a bányászlámpásba (hitelbe, nagy könyörgésre kapott még egy hordócskával a piacztéri kereskedőtől, mert hisz évek óta idehordta minden garasát a tanító olajra), és az utolsó liter olaj égetésekor, a föld alatt (mielőtt a tanító felkötné magát, amint ezt mindenki előre tudta és várta), Pokolin megtalálta az aranyat. Mindjárt egy egész fészekkel. Kastélyt épített. Pokolnak nevezte magát, csak magyarul beszélt a régi oláh szó helyett, egyszóval úr lett, magyar lett. Többé nem csókolt kezet a padjainak, ellenben az aranyhegyek között kastélyában több gyertya égett hétköznap, mint karácsonykor a templomban. Boldogsága, gazdagsága, akkor érte el tetőpontját, amikor a magyar urak hébe-hóba kezet fogtak vele. „Én most már magyar vagyok!“ — verte mellét az egykori tanító. Azelőtt is telve volt ez a vidék aranyásókkal, de Pokol példájára most már arany után kutatott mindenki a koporsó alakú hegyek között, — az aranytermő hegyek laposak, — a nagy halott, aki a hegytetőn évezredek óta fekszik, mint egy őrtálló a földalatti kincsek felett, látta közelegni az új Rip van Vinkléket a kísérteties barlangokba, ahol az arany keresésében földig érő szakálluk nőtt Aranyásó lett a városi hivatalnok szabad órájában, bányajogot bérelt a pap, az apák örökségbe hagyták gyermekeiknek a titkokat, amelyek az arany földalatti útját jelzik, a kisasszonyok néha a hegyekről legördülő patakból szűrtek ki annyi aranyat hogy megvehették a staffirongot. És a hegyekből, a vad messziségekből, kecskék, pásztorok és hegyi tájkép után bolyongó piktorok útjáról minden hetivásárkor lejött egyegy hosszúhajú ember, aki aranyport hozott a tüszőjében a nagybányai adóhivatalba. A tiszta, üde magyar városkában, fehér firhangos czukrászdában, a sétatéren a magyar állami czimerek és szent koronák alatt (amelyekből csaknem minden házra jutott, annyi mindenféle hivatal volt itt) nemsokára láthatók lettek a szerencsés aranyásók, amint kiöltözködtek vasárnapon kint és tüntetőleg, persze hibásan, mindig magyarul beszéltek, mint a kaliforniai aranyvadász jómódjában senki szeretne lenni. De Nagybányán (ahol az angyalok tartották két oldalról Magyarország czímerét), ahol olyan műveit, finomságokra törekvő, szinte művészi életmódú magyarság lakott, hogy intelligenczia dolgában felülmúlt bármely alföldi várost: még Pokol milliomos urat se vették többnek, mint lutrit ütő oláh dászkált. Hát még az utána következő bocskorosokat! Nagy rang volt itt: magyarnak lehetni, pénzért azt nem vehetni meg, születés kell hozzá. (Általában azokban a kedves, piros háztetős hegyi városkákban, amelyek a határszél felé mutogatták fénylő lámpásaikat, hiúságot, életet és önérzetet fentartó kérdés volt magyarnak számíttani. Mintha, egy nagyrangu, nagy gazdagságú fejedelmi családnak volnának távoli, de elismert rokonai az Árpád vezértől eredett magyaroknak. Az egykori Habsburgok messzi rokonsága nem lehetett büszkébb elég jómódú bécsi atyafiságára, mint egy-egy hegyi városka, intelligencziája a testvéreire, akik ott laknak a távoli síkságokon, Duna, Tisza fejedelmi földjén és Budapest a legszebb, legnagyobb város a világon. Emlékezetem szerint: Nagybányán olyan művelt, önérzetes, hiú magyarság lakott, hogy itt megvetették azokat, akik aranykutatással foglalkoznak, igen lenézték ezt a földalatti mesterséget és ha az intelligencziából valakit elsodort a szenvedély a hegyi manók útjára, az olajszagú földalatti lyukakba, titokban cselekedte, mintha szégyenletes passziót űzne. Dúsnak,megelégedettnek, szinte gondtalannak érezte itt magát a magyar, ha valamely házban volt a hivatala, amely házon angyalos ezimer őrködött, mint a ritka ezüstforintosokon. A magyar állam olyan hallatlan hatalomnak látszott a nagybányai piaczról, mintha nem is volna Isten után más hatalom. Amíg a várost környékező hegyekben kisértet módjára lappangott a bányászlámpás (amelynek fényénél aggastyánnak látszik az ifjú is), a nagybányai sétatéren, a ligetben festőnövendékek mutogatták tarkabarka vidámságaikat, erkölcseiket, művészeteiket. A polgármester abban srült meg, hogy a „város vendégei", az egykori Hollóey-iskola növendékei jól érezzék magukat. Itt mindenki rajongott, kimondhatatlanul lelkesedett a festőművészetért, még ha nem értett is hozzá. De merte volna valaki egy nagybányainak azt mondani, hogy nem ért a festőművészeihez! Hisz itt született és lakik Thorma Jancsi! Brachfeld, a pesti kereskedő, hordhatta a milliomos angolokat, amerikaiakat Nagybányára, a polgármester többet törődött azzal, hogy a festőknek jó modelljük legyen, mint azzal, hogy Brachfeld eladja az egész aranytermő hegységet egy londoni sajtkereskedőnek. Ámde találhatott egy új Pokolért akkora aranyfészket a hegyben, mint egy hordó: nem törődött azzal senki, ha koncert volt a városban. Pesti színészek, énekesnők jöttek, a nemeslelkű Révész János, a luteránus pap, szónoklattal fogadta a felolvasó írót az állomáson, az öreg Révai Károly szabadságot kapott a m. kir. bányaigazgatóságnál, mert Egy karrier kezdete. A nevet mellőzzük. Igen érdemes férfiú volt, már nem él és nem ő volt az oka, hogy közéleti karrierje egy példátlanul ravasz trükk révén indult meg. Lehet, hogy nem is tudott róla. De annyi bizonyos, hogy az eset úgy történt, amint alább közöljük. A kitűnő férfiú fiatal korában egy vidéki városban lépett fel képviselőjelöltnek. A városban volt talaja. A hivatalnokok, latárierek, kereskedők, iparosok mind akczeptálták. Ellenben a városhoz csatolt húsz falu népe nem volt hajlandó reá szavazni és a maga köréből léptetett fel egy jámbor, malomalatti politikust. A kerület központja, a város kissé megrökönyödött és attól tartott hogy a húsz falu majorizálja a várost. Ezért a városi pártvezetőség egy példátlan ravaszságra merészkedett. A választás napján a város végén hajnalban egy fabódét rögtönöztek és abba beültettek egy pár embert, akik megalakultak alelnöknek, aljegyzőnek, álbizalmi férfiaknak. Mikor a jámbor falusiak a távolból kocsin a város alá érkeztek, a bódé láttára valamennyien leszállottak és ott a legnagyobb lelkesedéssel leadták szavazatukat szeretett jelöltjükre. Aztán — szorgos munkaidő lévén — hazasiettek. Odabenn a városban pedig ezalatt szépen megválasztották a Korona-szálló előtt felállított bódéban a városiak kitűnő jelöltjét. A jámbor falusiak dúltak-fultak mérgükben, de később ők is nevettek a dolgon. A megválasztott képviselő pedig igen szép karriert csinált és kis hit.ia, hogy későbbi igazságügyminiszter nem lett belőle. Az általános titkos. Istenben boldogult Orbán Balázs a báróval, a nagy székely hazafival valamikor régen kortesúton jártam és a báró szép programmbeszédje után szintén a hordóra kerültem. Jóképű, színmagyar, szűrös atyafiakból állott a hallgatóiság, egytől-egyig rendíthetlen negyvennyolczas. Azt fejtegettem előttük, hogy a függetlenségi és 48-as pártnak mindig egyik legkiemelkedőbb programmpontja volt az általános, titkos választás, amely egyedüli óvszere a vesztegetésnek és az egyéb választási visszaélésnek. Miután láttam, hogy a hatás a lehető legminimálisabb, sőt inkább kelletlen, mint szimpatikus, előszedtem esze a peretet, amelyet akkoriban nekünk Kautz Gyula dr. professzorunk beszélt az egyetemen: , — Hát, kedves polgártársaim. — mondottam — nem gyönyörű dolog az, ami az igazi demokráczia hazájában, Amerikában történt? Egy falusi kastélyban lakó gyáros befogat és útnak indul. Mikor már a kapun kifordul a kocsi, ló, a kocsis hátrafordul és azt kérdi urától: — Hová megyünk uram ? — New Orleansba. — A választásra ? — Igen. — Uram, ön kire szavaz ? — A szindikalista, Johnsonra. — No, én pedig a szoczialista Garrlickre. Mondok valamit. Az ön szavazata és az én szavazatom nullifikálják egymást. Ezért ne strapájuk végig ezt a nagy utat, hanem forduljunk szépen vissza. Ezzel egyik párt se nyer, se nem, veszít, ellenben mi ketten nem töltjük el a napot hiába. Azt hittem, hogy ez a demokratikus párbeszéd nagyon fog tetszeni az én kedves szélbalt atyámfiainak. Nagyon csalódtam. Egy kék mándlis, ezüstgombos tanyai gazda uram haragosan szólt felénk : — No már pedig én a’mondó vagyok, hogy ha az én kocsisomnak is éppen annyit ér a voksa, mint amennyit ér az enyém, akkor süssék meg az urak a tudományukat az általános titkossal együtt. Akkor én nekem nem kell a szavazat. Ezzel az ügy el is volt intézve. Fájdalom, az Orbán Balázs mandátuma is.