Az Ujság, 1923. július (21. évfolyam, 147-170. szám)

1923-07-29 / 169. szám

. Azt felelte, hogy igen, Itt van a mellékszobában. Túszul tartja itt. Kértem, engedje meg, hogy beszélhessek vele , hogy mentői előbb engedje szabadon, mert ő nem játszott vezér szerepet. Azt felelte, hogy ezt előbb vizsgá­lat tárgyává teszi. Kiszabadítják embereinket, Bemertem Pálffyhoz, aki nagyon el volt keseredve s attól félt, hogy átviszik a határon s a bolseviki kormány gyengéd kezei közé juttatják. Erre nézve megnyugtattam, mire ő elmondta, hogy telefonált a feleségének s az már útban is van a Bristolból s ennivalót hoz neki. Meg­könnyebbülten vettem tudomásul, hogy Pálfffy senkit se mártott be, hanem egyszerű, egyenes történetet beszélt el e főnök-helyettesnek. Nemsokára azután a sokat szenve­dett, szép kis Pálffy Simonné is megérkezett Sigray kísé­retében. A következő látogató Schober volt, a rendőrfő­nök. Gróf Pálffyné és én egyedül hagytuk őt Pálffyval. r.. párbeszéd eredménye Pálffy azonnali szabadonbocsá­­tása volt s mindannyian diadalmasan tértünk haza a szállodába, ahol megtudtuk, hogy tizenhat tisztünket is szebatdonbocsátották, így az egész dolog sokkal jobban végződött, semmint reméltük s úgy látszott, vége az égi­­háborunak. Bachernél ebédeltem az összeesküvőkkel s kellemes estét töltöttünk együtt, mialatt megbeszéltük a további lépéseket. Kétezer helyett — kétszáz! Hétfő, május 5. Sigray, Pallavicini, Szmrecsányi felkerestek. Sigray küslentette, hogy ma este támadást intéznek Bruck elleni s erre felajánlottam részvételemet,, de ő kért, hogy ma­radjak Bécsben, mert a rendőrség már úgy is gyanakszik reám a Bankgasse-i dologban s ha most leutaznék Bil­ck­be mindjárt n megsejtene valamit. így hát elhatároztuk, hogy Boroviczenyvel együtt a Schönborn-palotában tölt­­jük az éjszakát s telefonon várjuk az értesítéseket. Úgy tudjuk, hogy Brucknál 1000 vörösőr van, akik közül 500 azonnal az ellen­forradalmárokhoz pártol. Ezek aztán le­­fegyverzik a másik százat. Nyugat-M­agyarország több városában ezzel egyidejűleg fog kiütni a lázadás. Bécsből hat aeroplán indul el hajnalban és proklamációkat dob le a nép közé. Fájdalom, a kétezer ember, akikre Cunninghame és szerintem okvetlen szükség volt a vállalkozás sike­réhez, kétszázra olvadt le, de a fővezér Sigray azt találta, hogy ez is elegendő, mert ő oly kitűnő tervet készített, melyhez csak kevés, meg­bízható emberre van szüksége. Tizenegy óra volt, mikor szerencsét kívánva a veze­tőknek, elhagytam a Sachert, de féltizenkettőkor megszó­lal a telefon: Sigray kért, jöjjek azonnal a szobájába. Pallavicinit, Pálffyt és két másik tagját találtam ott a támadási pártnak. Pálffy régi lovastüzér uniformisban volt s pisztolyokkal, késekkel, vizes üvegekkel, villany­­lámpákkal és­ távcsővel volt felszerelve? Szemei kitágul­tak, mialatt le - fel járkált a szobában, mint egy nyug­talan párduc. Talán a szivét keményítette az éjszaka ve­szedelmeivel szemben. Pallavicini és Sigray ócska vadász­­öltönyt viseltek s inkább úgy hatoltak, mint a néhai csá­szár hajtói, akik nyulakat vagy fácánokat akarnak fel­hajtani, semmint egy hatalmas katonai vállakozás főve­zérei, akik végső és elhatározó csapást akarnak mérni a bolsevistákra. Jó szerencsét kívántam nekik, kértem, ne hamarkodjanak el semmit, újból felajánlottam nekik szol­gálataimat, amiút ők újból visszautasítottak s aztán ott hagytam őket, megígérve, hogy hajnalban csatlakozom hozzájuk az elfoglalt Bruckban, melynek utcáit, ha min­den jól megy, ekkor már bolseviki-tér festi pirosra. Tragédia ?Vagy operett? Kedd, május 6. Magyarországon az utolsó, három hónapban minden a tragédia és zenés bohózat keveréke volt. Hiszen amúgy is a zene és a romantika hazája mindenkor s a brucki csata, melyet most le fogok írni, nem bizonyult kivétel­nek e szabály alól. A hűséges Primussal, a Hotel Bristol futárával meg­beszéltem, hogy hajnali 5 órára egy autó várjon reám a szálló elött, amellyel Bruckba mehessek. De pont három órakor egy magyar egyenruhás tiszt költött fel bennün­ket azzal az üzenettel, hogy semmiesetre se menjek Bruckba, mert a ,,coup“-t elhalasztották, mivel az ellenforradalmá­­rok nagyobbik fele nem jelent meg a tett színhelyén. A gáláns­ csapat, melynek előbb kétezer emberből kellett volna állni s amelyből csak kétszáz maradt meg, végül összesen harmincháromra olvadt le. A vezetők tehát futárokat küldtek mindenfelé Bécsbe, akiknek segédcsapatot kellett összetoborozni, hogy még é­jjel vagy legkésőbb holnap hajnalban megtörténhessen a támadás. E perctől kezdve tisztában voltam azzal, hogy a terv nem fog sikerülni, hogy tragédiára avagy csak Hass­óhoz vezet s hogy már reggelre egész Bécs beszélni fog a tervezett ,,coup d'état“-ról s hogy hamarosan meg­­telefonálják ezt Pestre is. Bizonyos fokig megnyugodtam, mert tudtam, hogy most barátaimat nem érheti baj. S elhatároztam, hogy lemegyek Bruckba, lebeszélem őket az éjszakai támadás­ról s megértettem velük, hogy jobban kidolgozott és biz­tosabban megalapozott tervre van szükség, ha sikert akarnak elérni. Kissé később gróf Pálff­ynét kerestem fel, hogy meg­tudjam tőle, vannak-e hírei férje felől. Dessewffy Ellát találtam nála, de még semmit se hallottak. A brucki do­logról már mindenki tudott Bécsben, kivéve a rendőrsé­get. De lehet, hogy az is csak becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia. Onnét Cunninghamh­ez mentem. Ő a ter­vet esztelennek találta s kért, hogy igyekezzem azt meg­akadályozni, mielőtt emberhalál történnék. Azt taná­csolta, hogy szedjük össze az összes megbízható embe­reinket s dobjuk őket a magyarországi hegyekbe — Wie­­ner-Neustadttal szemközt. Ott sokáig rejtőzhetnének s közben a parasztokat fellázíthatnák a közös ellenség, a vörösök ellen. Bengár egymillió korona jutalmat ígért an­nak, aki a hiányzó 135 milliót megkerüti. Azt hiszem, ez nem fog neki sikerülni! Délután Bruckba akartam menni, de Boroviczeny le­beszélt. Ő ugyanis jó híreket kapott a „frontról". Bruck magyar részét már elfoglalták a mieink s az ellenforra­dalmárok most teszik meg az előkészületeket az előnyo­mulásra. Nem hittem ebben a hírben s sohase sikerült megtudnom, kitől eredt. Később egy idegen egy kis pa­pirost hozott nekem, melyen Sigray és Pallavicini aláírá­sával az állt, hogy a következő hajnalban jöjjek le. Úgy éreztem, hogy ezt meg kell tennem. Este táncmulatságra mentem. Igen mulatságos volt, de úgy hatott rám, mint egy megkisebbített Waterloo-ból, mert egész idő alatt arra gondoltam, mi történik negyven kilométernyire in­nét, az éj sötétjében. Egy órakor éjjel visszatértem a Schönborn-palotába, pár órai pihenésre. Elindultam Bruck felé. Május 7. Boroviczeny és én öt órakor ébredtünk fel, de volt hat óra, mire elindulhattunk Bruck felé a motorkocsival. Egész éjjel sem futár által, sem telefonon nem kaptunk hírt, ami rossz jelnek látszott, mert hiszen a vezérek meg­ígérték, hogy tudósítanak­ bennünket. Alig hagytuk el Bécset, egy szembejövő motorkocsival találkoztunk, mely teljes sebességgel igyekezett Bécs felé. A kocsiban négyen ültek. Intettünk nekik, hogy álljanak meg. Egy borzas magyar, akit még soha se láttam, szállt ki a kocsiból. Az ideges izgatottság végső fokon látszott lenni s alig bírt összefüggő szavakat kiejteni. Mégis valahogy a követke­zőket hámoztuk ki zagyva beszédéből: 1 óra 30 perckor a magyarok, harminchárman, Ísig­­rág és Faltavicini vezérlete alatt be akartak jutni a város magyar részébe, de a vörösőrök, akiknek hozzájuk kellett volna csatlakozniok, elárulták őket s így a támadók egy részét elfogták, a többieket visszakényszerítették osztrák területre. Az elfogottak közt megnevezte Szmrecsányit is, akinél tízmillió koronát találtak s azt beszélték, hogy őt azonnal föld­őlték. Ő most azért siet Bécsbe, hogy a 300 bécsben időző tengerésztisztet összetoborozza, mert ezek hajlandók verekedni, ha jól megfizetik őket. Nem volt okunk az elmondottakban kételkedni. Annyi nyilvánvaló volt, hogy barátaink egy része fogságba ke­rült, talán némelyiket agyon is lőtték azóta, a többieket pedig fogolyként szállították Budapest felé. A dolog tehát rettenetes fiaskóval végződött. Alig váltottunk szót egy­mással, Boroviczeny meg én, mialatt kocsink Bruck­ fele száguldott. Elhatároztam, hogy tárgyalásokba bocsátko­zom a bolsevistákkal, hogy megvásároljam tőlük bará­taim szabadságát a Bankgasseban lefoglalt pénz egy kis részén. A Volkswehr foglyai. Szerencsére erre nem volt szükség, mert Bruckba­rne, az első akit láttunk fiatal barátunk, Pálffy volt, aki teljesen elvadultan nézett ki, amint néhány szuronyos osztrák „Volkswehr" között lépdelt. — Hol vannak a többiek? — kérdeztem tőle. —• Mind fogva vannak a barakokban — felelte­m. — Mit? — kérdeztem rémülten — a bolsevisták mind elfogták őket? — Oh nem, — mondta ő •— még ezen az oldalon fog­tak el bennünket a Volksviehrek-Fellélegzettem s aztán kitört belőlem a nevetés. Úgy hát ez volt a híres bnjeki csata vége! Pálffyt bosszantotta vidámságom s megjegyezte: — Ez nem volt tréfadolog. — Hát mondja el, mi történt. — Oh, 11 óra tájban a vasúti sinen lopóztunk előre, hogy elfoglaljuk az állomást. De elárultak bennünket s a bolsevisták megkezdték a tüzelést. Ez felriasztotta az osztrák Volkswehreket s ők is sortüzzel feletek, így két tűz közé jutottunk s nem tehettünk mást, mint hogy visszavonuljunk s ezalatt a Volkswehrek körülvettek s elfogtak bennünket. Igen rosszul bántak velünk, amíg egy olyan tisztre nem akadtunk, aki személyesen ismert né­hányat közülünk. Azóta emberségesen bánnak velünk, de fogva tartanak a barakokban. Már telefonáltak Bécsbe a rendőrségre, hogy megkérdezzék, mitévők legyenek velünk. Mit gondol, átbloncolnak-e a határon? Mert ha igen, akkor biztos főbelövetés vár reánk. Igyekeztem őt megnyugtatni. Pálffyt most azért bo­csátották ki ösei kíséretében, hogy táskáját, melyet egy közeli szállóban hagyott, megtalálhassa. Elkísért a ba­­rakokhoz, ahol egy osztrák parancsnokkal találkoztam , engedélyt kértem tőle a bemenetelre. Egy nagy terembe vezettek, ahol együtt találtam e sorsüldözött vállalkozás oszlopos tagjait, beleértve a két fiatal Zichyt is, akikre nézve ígéretet tettem anyjuknak, hogy épkézláb vissza­viszem őket. A kétségbeesés és nyomorúság megtestesülése volt ez a látvány. Néhányan puszta földön feküdtek elcsi­gázva a fáradtságtól, mások kezükbe rejtett arccal némán ültek egymás mellett, többen izgatottan jártak­­keltek, balsejtelmektől gyötörve tovább­ sorsukat illetőleg. Belépésemet örömrivalgás fogadta s egyszeriben mind körém­ csoportosultak abban a reményben, hogy az ég, vagy legalább is Wien város küldöttje vagyok s a szabadságot hozom a számukra, innét egy másik, kis szobába vezet­tek, hol a fővezért, Sigrayt találtam. Még mindig vadász­­öltönyben volt s egy díványon feküdt, reménytelenül el­mélkedve katonai ambícióinak ily hirteleni vizbeesésen. Pallavicini is ott volt, s megkönnyebbültnek látszott,­­ hogy véget ért a dolog. Melegen, de kissé szégyenkezve üdvözöltek. Nem tettem­ gúnyos megjegyzéseket, vagy szemrehányásokat, de a nevelést nem bírtam visszatar­tani, oly nyomorultul és kétségbeesetten néztek ki. Aztán mindenik a maga verziója szerint mondta el e szerencsét­len dolog történetét. Az ÚJSÁG Vasárnap, 1923 július 29. Hogyan folyt le a „csata“. Mindannyian nagyon megijedtek s az éj sötétjében ellenség száma és a veszedelem, amely reájuk leselkedett, százszorosnak látszott. Ők a tartalékcsapat elmaradását tartották a balsiker okozójának, mert így kényszerülve voltak csak 33 emberre­ támadni. Egynek se volt puskája, de legnagyobb részük revolverrel volt felfegyverkezve. Egy öreg őrnagynak egyetlen fegyvere egy táska volt tíz­millió koronával, mellyel azokat a vörös őröket akarta megfizetni, akik megígérték, hogy hozzájuk csatlakoznak Sigray kijelentette, hogy a vörös őrökhöz küldött emberei tíz órakor este azzal jöttek vissza, hogy minden rendben van, de azután árulásnak kellett történnie, mert ahelyett, hogy a vörös őrök átjöttek volna, amint­ ígérték,­­ tü­zelni kezdtek reájuk. A tiszta valóságot nem lehetett meg­állapítani az éj sötétjében, a hirtelen támadt zűrzavarban, amikor két tűz közé szorultak. Csak" egyetlen ember me­nekült el közülök, aki a vízbe ugrott. Erről azóta semmit se tudnak. Később kitudódott, hogy az az ember, akivel Bécs alatt találkoztunk, Boroviczeny és én, volt az áraid s a bolsevistáknak ezáltal­ idejük volt a vörös őröket meg­bízható bolsevikikkel felváltani. Ez egy fizetett bolsevik­­ kém volt, aki játszta az ellenforradalmárt. Árulása csal­ később tudódott ki s akkor elérte őt jól megérdemelt sorsa. Mikor az ellenforradalmárok főhadiszállását áttet­ték Szegedre, megfigyeltették őt s egy újabb­ árulás után egy éjjel elfogták, súlyokat kötötték lábaira s életét, a megduzzadt Tiszában végezte, amely, végigfolyik a vá­roson. Ha a vége jó, minden jó. Voltam oly előrelátó, hogy élelmiszert is hoztam magammal Bécsből s ezt a foglyok mohón elfogyasztot­ták. Az osztrák Volkswehr, parancsnoka nagyon kelle­mes ember volt s rokonszenvezett a foglyokkal. Felaján­lottam neki, hogy adok egy nyugtát az összes foglyok­ról s magammal viszem őket Bécsbe, de azt felelte, hogy meg kell várnia, mit határoz a bécsi rendőrfőnökség. Elhatároztam tehát, hogy azonnal visszatérek Bécsbe, hogy megvigasztaljam az aggódó anyákat és hitveseket, akik azóta bizonnyal a legrettenetesebb híreket hallották az események felől. Pallavicini is velem jött s először az angol követségre mentünk, hogy Cunninghame-nak el­mondjuk a történteket. Nagyon bosszankodott a dolog sikertelenségén, de örült, mikor megtudta, hogy én nem v­ettem részt benne. Innét a kis Pálffy grófnéhoz siettem- Az ágya szélén ült egy fehér kimonóban, rózsaszín fő­­kötővel a fején, az arca halott halvány volt, de végtele­nül csinos. Félelmem igaznak bizonyult. Azt hallotta szegény, hogy férjét a bolsevikok elfogták s főbelövésre ítélték. Nagy volt öröme, mikor elmondtam neki a tör­ténteket s azt, hogy délután esetleg már viszont is lát­hatja a férjét. Azt mondta, hogy eleinte olyan kábult volt, hogy gondolkodni se tudott Később elhatározta, hogy felkeresi Cunninghame-ot és megkéri, hogy lépjen közbe. Tőle Dessewffy Ellához mentem, hogy elmondjam neki a brucki csata szomorú kimenetelét. Előbb nevetett majd haragudni kezdett, kijelentvén, hogy ez a­­ dolog diszkreditálja az egész arisztokráciát. Tényleg, mindazok, akik tegnap még szégyelték, hogy nem vettek részt a vállalkozásban, ma önérzetesen mondták, hogy józan eszük nem engedte részt venniük e kalandban. Dessewffy grófnő kért, hogy siessek Schumpeterhez, hogy az inter­veniáljon az osztrák kormánynál a foglyok érdekében. A délután folyamán megtudtam, hogy az összes foglyokat őrizet mellett felszállitották Bécsbe s hogy most Schober, a rendőrfőnök vizsgálatot indított a dologban. Gróf Pálffy­­nével együtt odamentünk, hogy segítségükre legyünk. A többieket már feltételes szabadságra engedték, de Pálffyt, Pallavicinit, Sigrayt és Szmrecsányit, mint vezéreket, még fogva tartották. Gróf Pálffynének sikerült egy négyszem­közti beszélgetés kapcsán meggyőzni a jószivü Schubert s diadalmasan térhetett vissza a hotelbe kiszabadított férjé­vel. De a másik hármat nem bocsátották el oly könnyen. Minden baj onnét eredt, hogy tízmillió magyar koronát találtak náluk, habár mindenikük tagadta előzőleg, hogy a Bankgasse-i milliókról tudomásuk lenne. Most Schober — kormányától sürgetve — akarva, nem akarva kénytelen volt vizsgálatot indítani. A három fővezért tehát éjfélig fogva tartották, ekkor azonban megegyeztek a rendőrség­gel s szabadon bocsátották őket. Schobert meglepte, hogy engemet ismét ott lát. Azt kérdezte Pálffynétól: — Ki ez az angol, aki a dolog mögött áll? — Oh, őt csak­ a foglyok iránti barátsága hozta ide, felelte Pálffyné. — A brucki dologhoz semmi köze nin­csen. Ellenkezőleg, nagyon elítélte azt. Nyolcvanötmillió megmaradt. Csütörtök, május 8. Minden lap tele van a brucki csata hírével s né­melyik vezér neve meg van említve, hála Istennek: — az enyém nem. Ma reggel tudtam meg, hogy Sigrayt, Pallavicinit és Szmrecsányit éjjel két órakor szabadon bocsátották. Villásreggelinél találkoztam Sigra­yv­al, ő beszélte el, hogy mi történt. Úgy látszik, hogy­ a rend­őrfőnök nagyon udvarias, de határozott formában tud­­tukra adta, hogy addig nem engedheti őket szabadon, amíg a Bankgasséból elvitt milliókat vissza nem adják. Hogy Bauer nagyon haragszik rájuk, amiért a pénz­nek még nem akadtak nyomára , hogy a bécsi rendőrség nevetségessé van téve Európa szemében, ha a 135 millió­ból semmit sem találnak meg. Hozzátette azt is, hogy a Bristol-szállóig kinyomozták a pénzt, de itt elvesztet­ték a további nyomát, ami nagy szerencse az ellenfor­­radalmárokra nézve. A beszélgetés eredménye egy megalkuvás volt, mely mind a két félt kielégítette. A rendőrség megígérte, hogy szabadon bocsátja a vezéreket, ha a 135 millió egy részét, körülbelül 50 milliót visszatérítenek. A rendőrség a maga részéről viszont megígéri, hogy a pénzt nem szolgáltatja ki a bolsevistáknak, hanem meg­tartja a következő új kormány részére. Íme, így végződött a nyomorult,­­rosszul organizált brucki fiaskó:

Next