Az Ujság, 1925. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-11 / 8. szám

Vasárnap, 1925 január 11 . az újság . IVÁNYI-GRÜNWALD BÉLA ELSŐ KOLLEKTÍV KIÁLLÍTÁSA. A JULIAN-AKADÉMIÁTÓL a hetvenmilliós „tavasz ébredéséiig. — AKIK ODAADJÁK ÉS NEM ADJÁK ODA A KÉPEIKET. — KISFALUDI-STROBL ZSIGMOND SZOBRAI. BESZÉLGETÉS IVÁNYI-GRÜNWALD BÉLÁVAL. Iványi-Grünwald Bélának, a legnagyobb magyar festők egyikének vasárnap délben nyílik meg első kollektív kiállítása.. Igen je­lentős művészi és társadalmi esemény lesz ez, mely elénk tárja majd nemcsak a művész nagy tehetségének kiforrott produktumait, hanem együtt lesznek rajta azok a rejtett kin­csek is, melyek az ő művészetének különböző korszakait jellemzik és amelyek már régideje magánkézben lévén, csak kevesek előtt isme­retesek. Hogy miért rendezi talán kissé elkésetten is Iványi-Grünwald Béla első kollektív kiállí­tását, annak százegy oka közül a legdöntőbb talán az, hogy sokkal elfoglaltabb, tartózko­dóbb és mindenekfelett kényelmesebb, sem­hogy kölcsönkérje azokat a műveit, amelye­ket hajdan festett és elég olcsó áron adott el. Mert hiszen alig néhány esztendeje, hogy Magyarországon képeket vásárolnak, — nem mondom, néhány műgyűjtő, akiket az ember a tíz ujján megszámlálhat és főként a mű­kereskedők voltak azok, akik a szerény állami támogatáson túl, lehetővé tették a magyar festőművészet fejlődését. Már most utánajárni, kikutatni, hogy egy­­egy legjobb festménye az illető festőnek hol és merre van, nem olyan, egyszerű és sima dolog. Viszont a kollektív kiállítás azt célozza, hogy egy művész egész életének legszebb mun­káit, minden korából a legszebb és legjellem­zőbb gyöngyszemeket gyűjtse rajta össze. Nagy nehézség volt megtudnia Iványi-Grün­wald Bélának is, hol és kinél vannak azok a legértékesebb alkotásai, melyeket még mint egészen fiatal fi­m, odahaza a szülői házban, aztán a párisi Julian-akadémián festett, majd három évvel azután Párisból haza­jövet, Tolna és Sopron megyében, továbbá a nagybányai képek, a szom­orúak, a rómaiak, a kecskemé­tiek és végül híres balatoni képei közül a leg­tökéletesebbek. De nem is elég megtudni, hol vannak ezek a képek, nem elég kinyomozni azokat Mert tessék csak elképzelni, senki sem akaszt le a falról szívesen egy-egy képet, amelyet évtize­deken át megszokott, hogy odaadja kölcsön a megalkotójának kollektív kiállítására. Nem mintha attól félne, hogy bajuk esik, vagy hogy elvesznek, mindezt annál kevésbé, mert hiszen az ilyen magántulajdonban lévő és kölcsön­adott képekért a kiállítást rendező múzeum mindenféleképen felelősséget vállal. Hanem elsőben is szokás dolga, aztán nem szívesen látja senki az üres helyet a falon, ahol a szeme megszokta, hogy napjában akárhány­szor faüzemeken pihenjen meg. És még va­lami. A külföldi magyar kollektív kiállítások, közben szomorú tapasztalatokkal is szolgáltak. Akárhányan kapták vissza szíves készséggel odakölcsönzött mesterműveiket összetört üveg­gel, itt-ott a rámából is hiányzott egy darab, sőt maga a vászon is meg volt sértve. Viszont Iványi-Grünwald Béla, aki soha hosszú művészi pályáján nem kérte kölcsön képeit senkitől, nem találhatott rideg vissza­utasításra, amikor első kollektív kiállítását rendezi. Való igaz, hogy hetek és hetek óta kocsizik, autózik és szedi össze képeit szemé­lyesen (mást maga helyett hiába küldött volna), amíg meg tudta szerezni azt a körül­belül ötven magántulajdonban lévő festmé­nyét, amelyre szüksége van. És nem is egy­szer, ötször, tízszer is el kellett mennie egy­­- egy helyre, mert aki oda is adta, az is csak j a legutolsó percben tette, mivel a karácsonyi­­ és a szilveszteri vendégség előtt még pará­dézni akart vele, ami ugyebár érthető is. Végül azonban mégis együtt van az ötven eladott kép, kiegészítve negyven darab új vágóimal. Iványi-Grünwald Béla legszenzációsabb ala­kításai ezek, amelyek betöltik az Ernst­­múzeum valamennyi termét, számszerint nyol­cat, beleszámítva a nagy új termet, amely ezzel a kiállítással nyílik meg a nagyközön­ség számára. Túlságosan érdekelt a dolog és Iványi­­Grüngrald Béla nemcsak mint alkotóművész, de mint ember is sokkal közelebb áll a szí­vemhez, semhogy el ne mentem volna az Ernstemúzeumba az előkészületek közben, s látni akartam a Mestert az ő nagy előkészítő munkájában. Lázas elfoglaltságban találtam. Minden képnek a helyét kijelölni, ezt ide, ezt oda pró­bálni, hogyan hat ez a balatoni tájkép itt, az a gémestül amott, hová kell akasztani ezt az aratást, azt a hatalmas gobelint, hogy a má­sikat ne üsse és így tovább. Ernst Lajos is készséggel segédkezik a munkájánál. Lázár Béla igazgató is, sőt Kisfaludi-Stróbl Zsig­­mond, akinek pedig van és volt baja magá­nak is az ő kollektív kiállításával, amely együtt rendeződik az Iványi-Grünwald Béláé­val. És az egyik sarokban szinte észrevétle­nül Dabis Rózsi, Az Újság rajzolóművésze dolgozik már napok óta, hogy ezt a kultur­­eseményt megörökítse, ami egyébként ki­tűnően sikerült neki, amint az alábbi pompás rajzából könnyen megállapítható. — Bizony nehéz kenyér! — mondja Iványi- Grünwald Béla, — inkább fiz képet festek meg egy ülőhelyemben, minthogy egy kollektív ki­állítást rendezzek. Rettenetes, mennyit lehot­­tam, amíg a magántulajdonban lévő képeket összeszedtem. Az a sok telefonálás, vizit, meg­hívás ebédre, vacsorára, míg a képeket be tudtam szerezni! Aztán nem is adták másnak, nekem személyesen kellett elmennem értek. De most hál’ Isten együtt van minden és amint végignézek a falakon, az égész életem, az egész ifjúságom cseng visszn róluk. Próbál­tam elhelyezni a képeimet az egyes fejlődési fokok­ szerint: ezeket Párisban csináltam a Julian-akadémián, a­hány évvel ezelőtt, azt nem mondom meg, de húsz éves korombani. Ezek itt a tolnai képek, ezek a soproniak, a nagy bizonytalanság, ingadozás, még szinte sem­ róluk. Itt vannak a nagybányaiak, ez a szolnoki kollekció, ezt a néhány vásznat Ró­mában festettem és ez itten a kecskemétiek válogatott kollekciója. Végül pedig, amelye­ket a közönség a legjobban ismer, a balatoni lépek, a lelleie!.. — Összesen hány? — Pontosan kilencven. Ebből ötven, ame­lyet úgy kellett összeszedni és negyven új, s eladó. — Az árak, ha tudnom szabad? — Az árak? Hát ez itt hét milló, ez a legolcsóbb. Ez tizenkettő, ez tizenöt, ez harminc. — A legdrágább? — Hetven millió! — Melyik az? — Ez itt ni, ez a nagy vászon. A tavasz ébredése. Talán először életemben sajnálom, hogy nem vagyok nagyon-nagyon gazdag ember, hogy erre még a vernissage előtt rátehetné r­ a kezemet. Művészi értékben vetekedik a festmények­kel a három gobelin, melyet a Mester kar­tonjai szerint a Creco-műhely szőtt meg re­mekbe. A legszebbjük, legnagyobbjuk két, mű­tér széles, két méter hosszú. — A mai gazdasági viszonyok mellett van reményed vásárra? — kérdem bátortalanul A mestert. — Oh, hogyne, — feleli, — a kiállítás csak vasárnap nyílik meg, és máris igen nagy érdeklődés mutatkozik iránta. Hanem tudod az van benne, hogy most már nem közömbös nekem, hogy kinek a birtokába jut egy-egy képem, amelyet különösképen szeretek és mi­vel mindegyiket majdnem egyenlően szere­tem ... Aztán Stróbl Zsigával beszélgetek. — Tizennégy szobrom van itt, — mondja, — és egy szökőkutam. A szobrok közül a figu­rális dolgoknak már van gazdájuk, a port­rais az mind rendelés. Bizonyos, hogy Kisfaludi-Stróbl Zsigmond alkotásai nem méltatlanok­ Iványi-Grünwald Béla vásznaihoz, amint hogy rendkívüli az egész kiállítás és ismétlem, igen nagy művészi esemény. Büszke is érte Ernst Lajos és Lázár igazgató. — Csak megindítani volt nehéz, — mondja Lázár Béla, — de most, hogy készen vagyunk, mindnyájunknak igen nagy és zavartalan örö­münk van benne. Iványi-Grünwald Béla és Stróbl Zsigmond kiállítását követi Rt­onay kollektív kiállítása, ezt pedig Csók, Mannhei­­nter és Zádor együttes kiállítása. Egy szezonban három ilyen kiállítás: nem igen van nemzet, amely ebben velünk, szegény meggyötört magyarokkal konkurrálhatna. CZOMORY EMIL Kisz­aludt-Sír­obi Iványi• Grünwald Ernszt "'■k-Vf&VZW---' Lázár

Next