Az Ujság, 1925. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-11 / 8. szám

»AZ ÚJSÁG­­ VASÁRNAP, 1925 JANUÁR 11 TELJESEN CSŐDBE KERÜLT A GYERMEKVÉDELEM. A MENHELYEK CSAK A KÖZIGAZGATÁSI HATÓSÁGOK ENGEDÉLYÉVEL FOGADHATNAK BE GYERMEKEKET. — SZÁZEZER KORONA A MAXIMUM, AMIT­ AZ ÁLLAM HAVONKÉNT EGY GYERMEKÉRT FIZET. — ÁTLÁTHATLAN KÁOSZT TEREMTETT A BÜROKRÁCIA A GYERMEKVÉDELEM TERÉN.­­ NEM JELENTKEZNEK NEVELŐSZÜLŐK SEM. A KÖZSÉGEKET AKARJÁK MEGTERHELNI A GYERMEKVÉDELEM KÖLTSÉGEIVEL. A GYERMEKEK NEM ÉLŐ LÉNYEK, HANEM AKTASZÁMOK. A magyar törvényhozásnak legszebb ténye volt, amikor törvényt hozott arról, hogy min­­d­en elhagyatott gyermeknek igénye van az állam segítségére. Néhai Széll Kálmán nevé­hez fűződik a gyermekvédelem törvényes in­tézményesítése és amikor a magyar parlament a törvényt megszavazta, Magyarország a világ élén állott, az első volt, amely a magukra ma­radt ártatlan apróságokat, elhagyatottakat, ár­vákat, züllésnek indultakat, tehetetlen gyer­mekeket a legerősebb közösség, az állam sze­­retetébe fogadott. A törvényhozás munkája után megkezdődött a gyakorlati tevékenység. Egész vezérkara a kiváló közéleti férfiaknak járta be az országot, a szeretet szavaival vette rá a társadalmat, hogy fogadja be az el­hagyatott kicsinyeket és legyen az állam se­gítségére, hogy egyetlen kis apróság élete se menjen veszendőbe, amiért nincs szülői kéz, amely a mindennapi kenyérhez juttassa. S a kiválóságok felszólalása nyomán megmozdult az ország, nem volt város, vagy falu, ahol gye­rmeklelkek megmentésére nem alakultak volna bizottságok, nem jelentkeztek volna emberbarátok, akik fáradhatatlanul munkál­kodtak megmentésükön. A MAI GYERMEKVÉDELEM SZÉGYENE AZ ORSZÁGNAK. Magyarországnak büszkesége volt a gyer­mekvédelem, ma a szégyene. Amit nemes em­berbarátok kezdtek, hatalmasra fejlesztettek, azt tönkretették azok a férfiak, akik a ke­resztényi szeretet hangoztatásával kisajátítot­tak mindent, s amikor beültek a hatalmat jelentő székekbe, megfeledkeztek jelszavukról és mindent a bürokratizmus rettentő mechanizmu­sába sülyesztettek el. A nagy gyermekvédelmi intézmények ma is meg­vannak, ámde nem arra működnek, hogy gyermeklelkeket mentsenek meg, hanem író­asztalok védelmére dolgoznak, rendeleteket gyártanak s hivatalokat kreálnak. A gyermekvédelem internacionális szim­bóluma a forgó kosár, amelynek ott kellene lenni minden gyermekmenhely előtt. Szeren­csétlen anyák, akik nem bírják az élet terhét, képtelenek kicsinyüket eltartani s ha kénytele­nek a szülőre nézve legkétségbeesettebb lé­pésre, a gyermektől való elválásra, csak oda­lépnek a forgó kosár elé, belehelyezik a gyermeket, megnyomnak egy gombot, a ko­sár fordul egyet és a gyermek már bekerül a menhelyre, ahol jótékony kezek veszik párt­fogásukba, már nem l­ező emlék. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kosár megfordult a gyermek számára megszűnt a nélkülözés ke­serűsége, már az állam és társadalom gondos­kodott róla és biztosította, hogy tisztes kör­nyezetben nevelődjön a munkásélet hasznos tagjává. SZENT BÜROKRATIZMUS. Ez volt az ideális elgondolása a gyermek­védelemnek és ez volt a célja a magyar kezde­ményezőknek. Hosszú éveken keresztül a menhelyek rendelkezésére állottak a köznek, hogy fölvegyék azokat a gyermekeket, akik szüleik számára elviselhetetlen terhet jelen­tettek. Ma merőben más a helyzet. Bonyodalmas bürokrata körúton kell a szülő kérésének keresztülmennie, amíg egy gyermek az állami gyermekm­enhely oltalmába kerülhet. A helyzet fonákságát legjobban jellemzi, hogy egészen kivételes esetektől eltekintve, a gyer­­mekmenhely vezetőinek nincsen joguk gyer­meket fölvenni. Az eljárás egészen más, sok tisztviselő kezén kell keresztülmennie a kérés­nek, hogy teljesüljön. Az okát keresve ennek az egész érthetetlennek mutatkozó és az ége­tően nagy szociális problémát megszégyenítő rendszernek, meg kell állapítani, hogy itt sincs egyébbről szó, mint arról a minden vonalon tapasztalható je­lenségről, hogy az adminisztrációt össze­kuszálják, bonyolulttá tegyék, csakhogy képtelenségnek mutatkozzék a bürokra­tizmus egyszerűsítése, minden tisztviselője az állam háztartását ve­szélyeztető gigantikussá nőtt aparátusnak nél­külözhetetlennek mutatkozzék és ne legyen B-listára tehető. Ma gyermek csak a közigazgatási hatósá­gok útján utalható be az állami gyermek­­menhelyre. Hiába megy­ az éhező anya a gyermekmenhelyre, hogy apróságát az éhen­­halás veszedelmétől megmentse és biztos helyre elhelyezze, ott nem veszik át, nem is vehetik át, hanem az elöljáróságokhoz utasít­ó gyermekvédelem azon az elven épült föl, hogy attól a szülőtől, aki nem képes gyerme­két fölnevelni, el kell fogadni a gyermeket és olyan környezetben elhelyezni, ahol sze­reidből fogadják magukhoz, gondoskod­nak jólétükről és fölnevelik. Nem az volt a cél, hogy pénzért neveltes­sék, hanem gyermektelen házaspárokhoz he­lyezzék, akik örömöt találnak a kicsinyek­ben a maguk jószántából nevelik föl és csi­nálnak embert a kicsinyekből. Szülőnél alig maradt gyermek, ha egyszer a menhelynek fölajánlották. Mert kik ajánlották föl gyer­mekeiket? Szerencsétlen leányanyák, akik megesését bűnnek fogta föl a társadalom, akik számára teher volt az Istenáldás és te­hetetlen özvegyek, vagy keresetképtelenek, akik nem tudták tovább nevelni a mások gyer­mekét. Most az a helyzet, hogy a szülőket rá­beszélik tartsák meg gyermeküket és szá­mukra utalják ki az államsegélyt. A gyermek tehát megmarad abban a kör­nyezetben, ahol terhet jelent. Milyen auspiciumok mellett nő föl az ilyen embercsemete, az könnyen elképzelhető. Nagy- Magyarország utolsó évében nyolcvanezer gyermek élvezte­ az állam gondoskodását és kevés kivétellel, mind idegen nevelőszülőt Amikor látogatást tettünk a gyermekmen­­helyen, előttünk egy idősebb asszony kis fiúcs­kát vezetett a karjánál fogva. A csöppnyi gye­rek kedvesen mosolygott, játszadozva ugrált a gyönyörű palota pompás lépcsőházában, az asszony pedig szeretettel nógatta, hogy csak siessen. Megkérdeztük, hogy mi járatban van és igy hallottuk a történetet, amelyhez hasonló ezrével akad, de alig akad ember, akiben any­agi jószívűség, áldozatkészség és emberszere­­tet volna, mint ebben a szegény nőben. Az asz­­szony elbeszélése a következő: — A körúton vagyok házmesternő. Egy év előtt történt, hogy az egyik lakó cselédet fo­gadott. A leánynak egy éves kis fiacskája volt. Lejött hozzám és elmondotta, hogy nagyszerű helye akadna, ha a gyermekét napközben el tudná valahol helyezni. Arra kért, engedjem meg, hogy reggelenként lehozhassa hozzám és az én gyermekeimmel eljátszogasson. Nem tudtam ellenállani a kérésének és a gyerme­ket befogadtam. Nagyon jó gyerek volt, semmi bajt nem okozott, az enyéim már a testvér­kéjüknek vélték, így tartott ez hat hétig. Egy nap az anya lejött, arra kért, adjak neki egy bögrét, hadd hozzon tejet a gyereknek. Oda­adtam a bögrét, a leány elment és azóta sem VÁLSÁGGAL KÜZD . Valóban kétségbeejtő, hogy tizenötezer ko­ronával segítsen az állam szegény embereket, akikben meg­van a készség arra, hogy idegen gyermeket neveljenek. De ez nem egy egye­dül­álló eset, szinte népvándorlásszerűen já­rulnak a nevelőszülők a menhely vezetői elé és kérik a forrásdíjak emelését, mert hiszen amikor hatezer koronánál is többe kerül egy li­ter tej, lehetetlenség, hogy ily elenyésző összegekért tartsanak gyermekeket. A béke idején a maximális tartásdíj havi 10 korona és teljes ruházat volt, szintén k­evés, de akkor a Gyermekvédő Liga, amely társa­dalmi intézmény, kipótolta ezt az összeget és jár. Az elöljáróságon az első illetékes íróasz­talnál tudomásul veszik a kérelmet és ha in­dokoltnak tartják, úgy megindítják az aktát az Íróasztalok körül való körútra. A gyermek­­védelmet annyira összezsugorították, hogy már nem minden gyermek számíthat az állam segítségére. Kategorizálva vannak. Előbb a hadirokkantak, háborús károsultak és a telje­sen árvák jönnek, azután a félárvák, a távo­labbi hozzátartozóknál élő gyermekek s az­után az élet többi nyomorultjai. Ha a kérést tudomásul veszik, akkor az aktát kiadják környezettanulmányra egy másik tisztviselő­nek, az kiszáll a gyermek gondozójának laká­sára és megvizsgálják, hogy érdemes-e az ál­lam pártfogására. Észleleteiről jelentést ír, azt átadja a vezetőtisztviselőnek, az dönt afelől, hogy beutaló lap kiállítható-e. Ha teljesíthető­nek véli a kérést, a beutalás megtörténik és a gyermekkel jelentkezni kell a menhelyen, hogy átvegyék. Ekkor kezdődik az állami pártfogás, kopott. Ma negyvenezer gyermek tartozik az állami menhelyek hatáskörébe és a fele a szü­lőnél van. Az állam tartásdíj fejében havonként két—hat aranykoronát, tehát harmincnégy—száz­­kétezer papírkoronát fizet. A szülőknél való elhelyezés fő oka a gaz­dasági helyzetben keresendő. Gazdag embe­rek nem vesznek magukhoz menhelyi gyer­meket, mert terhes számukra az állami ellen­őrzés. Annyira bürokratizálták ugyanis a gyer­mekvédelmet, hogy kevés ember hajlandó a sok lótás-futásra, a különböző szemléken való megjelenésre a sok felügyelő utasításainak figyelembevételére. Szegény ember pedig az­ért veszi a gyermeket magához, mert segít­­séget vél találni a tartásdíjban és a zsenge gyermekerőt is fölhasználja munkára. Négy­hatéves gyereket már fölhasználnak arra, hogy libákat, disznókat őrizzenek, az istállóban segédkezzenek. Az ilyen gyermek elcsenevé­szesedik, idő előtt elöregszik. S nem lehet ne­velőszülőt találni, intézet pedig nincs annyi, hogy a sok igényjogosult gyermeket el lehetne ott helyezni. Ráveszik hát a szülőket, hogy tartsák meg gyermeküket és kiutalják szá­mukra a tartásdíjat, amely egészen nevetsé­ges, hivatalosan harmincnégyezer korona, a valóságban azonban ennél is kevesebb­ jelentkezett. Még a bögrém is odaveszett. Vártam néhány napig, hogy talán mégis megkerül a leány, de hogy nem jött, elmen­tem a menhelyre és kértem, hogy vegyék át a gyereket. Sok utánjárás után annyit elértem, hogy nem vették ugyan el, de hát elintézték, hogy pénzt kapjak utána. Nyolcvanötezer ko­ronát ígértek utána havonta és ruhát. Ez ugyan nem sok, nem is elég arra, hogy tejjel és kenyérrel ellássam a kicsit, de hát nem törődtem vele, mert már megszok­tam és úgy tartottam a kicsikét, mintha az enyém volna. Egyszer meg is kap­tam érte a pénzt, most azonban, hogy másod­szor jelentkeztem, összesen kilencvenezer ko­ronát akartak kifizetni, azt mondták, hogy ha­vonta csak 15 ezer korona jár utána. Ennyiből igazán nem tarthat szegény ember idegen gye­reket és kértem is a gondnok urat, hogy hát adják ki az eredetileg megígért összeget. De hát a gondnok úr most jött ki a menhelyre és arra kért, hogy várjak türelemmel, amíg át­veszi az ügyeket, azután majd segít rajtam. Ruhát se adtak, csak fehérneműt és a magam blúzából varrtam a gyereknek ruhácskát. GYERMEKVÉDŐ LIGA: természetbeni segítséggel is lehetővé tette, hogy szegény emberek menhely gyermekeket felnevelhessenek. A rettentő gazdasági helyzet közepette a Gyermekvédő Liga képtelen már a tartásdíjak pótlására és pusztán arra szorít­kozik, hogy a maga intézményeit, szülőháza­kat, árvaotthonokat, javítóintézeteket tartson fenn. Ennek is rengeteg nehézsége van. Most még csak a hónap elején vagyunk és a Liga felvette már minden járandósá­gát és mégis 1 milliárd 800 millió korona fedezetlen hiány van .január havára. Ezt az összeget úgy fogja előteremteni, hogy az államtól felveszi februárra járó szubven­cióját. ÚJ ÁLLÁSOKAT KREÁLNAK. A gyermekvédelmi intézmények elkorcso­­sodása főképpen arra vezethető vissza, hogy ezekből a szociális institúciókból bürokratikus mechanizmusokat csináltak. Az állami gyermekvédelem első idején tár­­sadalmi egyesülések keletkeztek, amelyek elő­­segítették a munkát és kedvére jártak a men­­helyek vezetésével megbízott igazgató főor­vosoknak. Az idők folyamán azonban a sok hivatalos rendelkezés következtében magánemberek részére lehetetlenné vált, hogy a gyermekvédelem állami tényezői­vel együtt dolgozhassanak. A háború után a belügyminisztériumból az újonnan alakult népjóléti minisztérium hatás­­körébe ment át a gyermekvédelem ügye és­ ezzel kezdődik meg a hanyatlásnak az a kor­szaka, amely a mai egészen példanélküli szé­gyenletes helyzethez vezetett. Hozzáértő szo­ciális gondolkodású férfiak helyett rideg bü­rokraták kezébe került a gyermekvédelem és így történt, hogy a gyermekekben nem élő embert, hanem élettelen aktát láttak és intézték a szöve­vényes hivatalos retortákon keresztül a kicsinyek ügyét. S mert a sok adminisztrálás közben sehogy sem tudtak megfelelni a célnak, azt hitték, hogy a menhelyek vezető orvosaiban van a hiba, ezért kivették a kezükből az adminisztrá­ciót és közigazgatási tisztviselőket, főleg me­nekült hivatalnokokat helyeztek a menhelyek élére, akik nem ismerték a gyermekvédelem terebélyes problémáját, szintén nélkülözhetetleneknek akarták magukat feltüntetni, derure-borura gyár­tották a rendeleteket és olyan káoszt te­remtettek, hogy nincs ember ma az or­szágban, aki ebben a rendelettömegben kiismerné magát. A KÖZSÉGEK NYAKÁBA VARRJÁK A GYERMEKVÉDELEM TERHEIT. Valódi halálos csapás Széll Kálmán re­mekművének, azonban Vass József népjóléti miniszternek az a korszakos reformja, hogy a szanálással kapcsolatosan a gyermek­­védelmet, mint állami feladatot elejtette és azt a községek háztartásába akarja utalni. Most már az a helyzet fog kialakulni, hogy az amúgy is deficittel küzködő és szinte a végtelenségig felfokozott pótadókkal sújtott községeknek kell a gyermekvédelem céljaira a szükséges összeget előteremteni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a községek élén választott tisztviselők állanak, akik nem bírják el azt a terhet, hogy a gyerme­ekvédelem címén válasz­tóikra, az adózó polgárságra újabb pótadókat vessenek ki. S felmerül újból az a herce­hurca, ami a véleményzett illetőség kapcsán amúgy is rákfenéje az ország sok szociális problémájának, meg fog történni, hogy gyer­mekeket csak azért nem lehet majd meg­­menteni és gondozás alá venni, mert nem akad község, amelyik magára vál­lalná a törvénytelen gyermekek illető­ségét és az így reáháramló anyagi köte­lezettséget. A gyermekről készített akták tehát újabb vándorútokra indulnak és vége-hossza nem­ lesz az aktaküldözgetésnek. S várjon ki fog gondoskodni a gyermekről addig, amíg az ország sok tízezer íróasztalán keresztül buk­dácsol egy-egy illetőségi bizonyítvány kiállí­tására vonatkozó kérvény. A gyermekvédelmet tönkretevő bürokratiz­must talán legjobban jellemzi, hogy amikor, künn jártunk az állami gyermekmenhelyen, hogy erről a különösen a mai napokban ége­tően nagy problémáról felvilágosítást nyer­­jünk, amikor adatokat akartunk megtudni a­ gyermekvédelem mai állásáról, a menhely ve­zetésével megbízott főorvos azzal tért ki ké­résünk elől, hogy a gyermekvédelemről csak a népjóléti mi­nisztérium engedélyével nyilatkozhat. A legapróbb kérdésben sem dönthet ma már a féllel szemben álló állami közeg, min­den jogkört a minisztérium tart fenn magá­nak, minden aktákban intéződik el és ezért olyan végtelenül szomorú, hogy a gyermekvé­delem terén a nemzetek sorában az élen ha­ladó Magyarország ebben a szociális kérdés­ben szégyenteljes mélységbe zuhant alá. I­stndor Jenő: NEM AKAD NEVELŐSZÜLŐ. EGY MENHELYI GYERMEK TÖRTÉNETE.

Next