Az Ujság, 1925. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-11 / 8. szám
»AZ ÚJSÁG VASÁRNAP, 1925 JANUÁR 11 TELJESEN CSŐDBE KERÜLT A GYERMEKVÉDELEM. A MENHELYEK CSAK A KÖZIGAZGATÁSI HATÓSÁGOK ENGEDÉLYÉVEL FOGADHATNAK BE GYERMEKEKET. — SZÁZEZER KORONA A MAXIMUM, AMIT AZ ÁLLAM HAVONKÉNT EGY GYERMEKÉRT FIZET. — ÁTLÁTHATLAN KÁOSZT TEREMTETT A BÜROKRÁCIA A GYERMEKVÉDELEM TERÉN. NEM JELENTKEZNEK NEVELŐSZÜLŐK SEM. A KÖZSÉGEKET AKARJÁK MEGTERHELNI A GYERMEKVÉDELEM KÖLTSÉGEIVEL. A GYERMEKEK NEM ÉLŐ LÉNYEK, HANEM AKTASZÁMOK. A magyar törvényhozásnak legszebb ténye volt, amikor törvényt hozott arról, hogy minden elhagyatott gyermeknek igénye van az állam segítségére. Néhai Széll Kálmán nevéhez fűződik a gyermekvédelem törvényes intézményesítése és amikor a magyar parlament a törvényt megszavazta, Magyarország a világ élén állott, az első volt, amely a magukra maradt ártatlan apróságokat, elhagyatottakat, árvákat, züllésnek indultakat, tehetetlen gyermekeket a legerősebb közösség, az állam szeretetébe fogadott. A törvényhozás munkája után megkezdődött a gyakorlati tevékenység. Egész vezérkara a kiváló közéleti férfiaknak járta be az országot, a szeretet szavaival vette rá a társadalmat, hogy fogadja be az elhagyatott kicsinyeket és legyen az állam segítségére, hogy egyetlen kis apróság élete se menjen veszendőbe, amiért nincs szülői kéz, amely a mindennapi kenyérhez juttassa. S a kiválóságok felszólalása nyomán megmozdult az ország, nem volt város, vagy falu, ahol gyermeklelkek megmentésére nem alakultak volna bizottságok, nem jelentkeztek volna emberbarátok, akik fáradhatatlanul munkálkodtak megmentésükön. A MAI GYERMEKVÉDELEM SZÉGYENE AZ ORSZÁGNAK. Magyarországnak büszkesége volt a gyermekvédelem, ma a szégyene. Amit nemes emberbarátok kezdtek, hatalmasra fejlesztettek, azt tönkretették azok a férfiak, akik a keresztényi szeretet hangoztatásával kisajátítottak mindent, s amikor beültek a hatalmat jelentő székekbe, megfeledkeztek jelszavukról és mindent a bürokratizmus rettentő mechanizmusába sülyesztettek el. A nagy gyermekvédelmi intézmények ma is megvannak, ámde nem arra működnek, hogy gyermeklelkeket mentsenek meg, hanem íróasztalok védelmére dolgoznak, rendeleteket gyártanak s hivatalokat kreálnak. A gyermekvédelem internacionális szimbóluma a forgó kosár, amelynek ott kellene lenni minden gyermekmenhely előtt. Szerencsétlen anyák, akik nem bírják az élet terhét, képtelenek kicsinyüket eltartani s ha kénytelenek a szülőre nézve legkétségbeesettebb lépésre, a gyermektől való elválásra, csak odalépnek a forgó kosár elé, belehelyezik a gyermeket, megnyomnak egy gombot, a kosár fordul egyet és a gyermek már bekerül a menhelyre, ahol jótékony kezek veszik pártfogásukba, már nem lező emlék. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kosár megfordult a gyermek számára megszűnt a nélkülözés keserűsége, már az állam és társadalom gondoskodott róla és biztosította, hogy tisztes környezetben nevelődjön a munkásélet hasznos tagjává. SZENT BÜROKRATIZMUS. Ez volt az ideális elgondolása a gyermekvédelemnek és ez volt a célja a magyar kezdeményezőknek. Hosszú éveken keresztül a menhelyek rendelkezésére állottak a köznek, hogy fölvegyék azokat a gyermekeket, akik szüleik számára elviselhetetlen terhet jelentettek. Ma merőben más a helyzet. Bonyodalmas bürokrata körúton kell a szülő kérésének keresztülmennie, amíg egy gyermek az állami gyermekmenhely oltalmába kerülhet. A helyzet fonákságát legjobban jellemzi, hogy egészen kivételes esetektől eltekintve, a gyermekmenhely vezetőinek nincsen joguk gyermeket fölvenni. Az eljárás egészen más, sok tisztviselő kezén kell keresztülmennie a kérésnek, hogy teljesüljön. Az okát keresve ennek az egész érthetetlennek mutatkozó és az égetően nagy szociális problémát megszégyenítő rendszernek, meg kell állapítani, hogy itt sincs egyébbről szó, mint arról a minden vonalon tapasztalható jelenségről, hogy az adminisztrációt összekuszálják, bonyolulttá tegyék, csakhogy képtelenségnek mutatkozzék a bürokratizmus egyszerűsítése, minden tisztviselője az állam háztartását veszélyeztető gigantikussá nőtt aparátusnak nélkülözhetetlennek mutatkozzék és ne legyen B-listára tehető. Ma gyermek csak a közigazgatási hatóságok útján utalható be az állami gyermekmenhelyre. Hiába megy az éhező anya a gyermekmenhelyre, hogy apróságát az éhenhalás veszedelmétől megmentse és biztos helyre elhelyezze, ott nem veszik át, nem is vehetik át, hanem az elöljáróságokhoz utasító gyermekvédelem azon az elven épült föl, hogy attól a szülőtől, aki nem képes gyermekét fölnevelni, el kell fogadni a gyermeket és olyan környezetben elhelyezni, ahol szereidből fogadják magukhoz, gondoskodnak jólétükről és fölnevelik. Nem az volt a cél, hogy pénzért neveltessék, hanem gyermektelen házaspárokhoz helyezzék, akik örömöt találnak a kicsinyekben a maguk jószántából nevelik föl és csinálnak embert a kicsinyekből. Szülőnél alig maradt gyermek, ha egyszer a menhelynek fölajánlották. Mert kik ajánlották föl gyermekeiket? Szerencsétlen leányanyák, akik megesését bűnnek fogta föl a társadalom, akik számára teher volt az Istenáldás és tehetetlen özvegyek, vagy keresetképtelenek, akik nem tudták tovább nevelni a mások gyermekét. Most az a helyzet, hogy a szülőket rábeszélik tartsák meg gyermeküket és számukra utalják ki az államsegélyt. A gyermek tehát megmarad abban a környezetben, ahol terhet jelent. Milyen auspiciumok mellett nő föl az ilyen embercsemete, az könnyen elképzelhető. Nagy- Magyarország utolsó évében nyolcvanezer gyermek élvezte az állam gondoskodását és kevés kivétellel, mind idegen nevelőszülőt Amikor látogatást tettünk a gyermekmenhelyen, előttünk egy idősebb asszony kis fiúcskát vezetett a karjánál fogva. A csöppnyi gyerek kedvesen mosolygott, játszadozva ugrált a gyönyörű palota pompás lépcsőházában, az asszony pedig szeretettel nógatta, hogy csak siessen. Megkérdeztük, hogy mi járatban van és igy hallottuk a történetet, amelyhez hasonló ezrével akad, de alig akad ember, akiben anyagi jószívűség, áldozatkészség és emberszeretet volna, mint ebben a szegény nőben. Az aszszony elbeszélése a következő: — A körúton vagyok házmesternő. Egy év előtt történt, hogy az egyik lakó cselédet fogadott. A leánynak egy éves kis fiacskája volt. Lejött hozzám és elmondotta, hogy nagyszerű helye akadna, ha a gyermekét napközben el tudná valahol helyezni. Arra kért, engedjem meg, hogy reggelenként lehozhassa hozzám és az én gyermekeimmel eljátszogasson. Nem tudtam ellenállani a kérésének és a gyermeket befogadtam. Nagyon jó gyerek volt, semmi bajt nem okozott, az enyéim már a testvérkéjüknek vélték, így tartott ez hat hétig. Egy nap az anya lejött, arra kért, adjak neki egy bögrét, hadd hozzon tejet a gyereknek. Odaadtam a bögrét, a leány elment és azóta sem VÁLSÁGGAL KÜZD . Valóban kétségbeejtő, hogy tizenötezer koronával segítsen az állam szegény embereket, akikben megvan a készség arra, hogy idegen gyermeket neveljenek. De ez nem egy egyedülálló eset, szinte népvándorlásszerűen járulnak a nevelőszülők a menhely vezetői elé és kérik a forrásdíjak emelését, mert hiszen amikor hatezer koronánál is többe kerül egy liter tej, lehetetlenség, hogy ily elenyésző összegekért tartsanak gyermekeket. A béke idején a maximális tartásdíj havi 10 korona és teljes ruházat volt, szintén kevés, de akkor a Gyermekvédő Liga, amely társadalmi intézmény, kipótolta ezt az összeget és jár. Az elöljáróságon az első illetékes íróasztalnál tudomásul veszik a kérelmet és ha indokoltnak tartják, úgy megindítják az aktát az Íróasztalok körül való körútra. A gyermekvédelmet annyira összezsugorították, hogy már nem minden gyermek számíthat az állam segítségére. Kategorizálva vannak. Előbb a hadirokkantak, háborús károsultak és a teljesen árvák jönnek, azután a félárvák, a távolabbi hozzátartozóknál élő gyermekek s azután az élet többi nyomorultjai. Ha a kérést tudomásul veszik, akkor az aktát kiadják környezettanulmányra egy másik tisztviselőnek, az kiszáll a gyermek gondozójának lakására és megvizsgálják, hogy érdemes-e az állam pártfogására. Észleleteiről jelentést ír, azt átadja a vezetőtisztviselőnek, az dönt afelől, hogy beutaló lap kiállítható-e. Ha teljesíthetőnek véli a kérést, a beutalás megtörténik és a gyermekkel jelentkezni kell a menhelyen, hogy átvegyék. Ekkor kezdődik az állami pártfogás, kopott. Ma negyvenezer gyermek tartozik az állami menhelyek hatáskörébe és a fele a szülőnél van. Az állam tartásdíj fejében havonként két—hat aranykoronát, tehát harmincnégy—százkétezer papírkoronát fizet. A szülőknél való elhelyezés fő oka a gazdasági helyzetben keresendő. Gazdag emberek nem vesznek magukhoz menhelyi gyermeket, mert terhes számukra az állami ellenőrzés. Annyira bürokratizálták ugyanis a gyermekvédelmet, hogy kevés ember hajlandó a sok lótás-futásra, a különböző szemléken való megjelenésre a sok felügyelő utasításainak figyelembevételére. Szegény ember pedig azért veszi a gyermeket magához, mert segítséget vél találni a tartásdíjban és a zsenge gyermekerőt is fölhasználja munkára. Négyhatéves gyereket már fölhasználnak arra, hogy libákat, disznókat őrizzenek, az istállóban segédkezzenek. Az ilyen gyermek elcsenevészesedik, idő előtt elöregszik. S nem lehet nevelőszülőt találni, intézet pedig nincs annyi, hogy a sok igényjogosult gyermeket el lehetne ott helyezni. Ráveszik hát a szülőket, hogy tartsák meg gyermeküket és kiutalják számukra a tartásdíjat, amely egészen nevetséges, hivatalosan harmincnégyezer korona, a valóságban azonban ennél is kevesebb jelentkezett. Még a bögrém is odaveszett. Vártam néhány napig, hogy talán mégis megkerül a leány, de hogy nem jött, elmentem a menhelyre és kértem, hogy vegyék át a gyereket. Sok utánjárás után annyit elértem, hogy nem vették ugyan el, de hát elintézték, hogy pénzt kapjak utána. Nyolcvanötezer koronát ígértek utána havonta és ruhát. Ez ugyan nem sok, nem is elég arra, hogy tejjel és kenyérrel ellássam a kicsit, de hát nem törődtem vele, mert már megszoktam és úgy tartottam a kicsikét, mintha az enyém volna. Egyszer meg is kaptam érte a pénzt, most azonban, hogy másodszor jelentkeztem, összesen kilencvenezer koronát akartak kifizetni, azt mondták, hogy havonta csak 15 ezer korona jár utána. Ennyiből igazán nem tarthat szegény ember idegen gyereket és kértem is a gondnok urat, hogy hát adják ki az eredetileg megígért összeget. De hát a gondnok úr most jött ki a menhelyre és arra kért, hogy várjak türelemmel, amíg átveszi az ügyeket, azután majd segít rajtam. Ruhát se adtak, csak fehérneműt és a magam blúzából varrtam a gyereknek ruhácskát. GYERMEKVÉDŐ LIGA: természetbeni segítséggel is lehetővé tette, hogy szegény emberek menhely gyermekeket felnevelhessenek. A rettentő gazdasági helyzet közepette a Gyermekvédő Liga képtelen már a tartásdíjak pótlására és pusztán arra szorítkozik, hogy a maga intézményeit, szülőházakat, árvaotthonokat, javítóintézeteket tartson fenn. Ennek is rengeteg nehézsége van. Most még csak a hónap elején vagyunk és a Liga felvette már minden járandóságát és mégis 1 milliárd 800 millió korona fedezetlen hiány van .január havára. Ezt az összeget úgy fogja előteremteni, hogy az államtól felveszi februárra járó szubvencióját. ÚJ ÁLLÁSOKAT KREÁLNAK. A gyermekvédelmi intézmények elkorcsosodása főképpen arra vezethető vissza, hogy ezekből a szociális institúciókból bürokratikus mechanizmusokat csináltak. Az állami gyermekvédelem első idején társadalmi egyesülések keletkeztek, amelyek elősegítették a munkát és kedvére jártak a menhelyek vezetésével megbízott igazgató főorvosoknak. Az idők folyamán azonban a sok hivatalos rendelkezés következtében magánemberek részére lehetetlenné vált, hogy a gyermekvédelem állami tényezőivel együtt dolgozhassanak. A háború után a belügyminisztériumból az újonnan alakult népjóléti minisztérium hatáskörébe ment át a gyermekvédelem ügye és ezzel kezdődik meg a hanyatlásnak az a korszaka, amely a mai egészen példanélküli szégyenletes helyzethez vezetett. Hozzáértő szociális gondolkodású férfiak helyett rideg bürokraták kezébe került a gyermekvédelem és így történt, hogy a gyermekekben nem élő embert, hanem élettelen aktát láttak és intézték a szövevényes hivatalos retortákon keresztül a kicsinyek ügyét. S mert a sok adminisztrálás közben sehogy sem tudtak megfelelni a célnak, azt hitték, hogy a menhelyek vezető orvosaiban van a hiba, ezért kivették a kezükből az adminisztrációt és közigazgatási tisztviselőket, főleg menekült hivatalnokokat helyeztek a menhelyek élére, akik nem ismerték a gyermekvédelem terebélyes problémáját, szintén nélkülözhetetleneknek akarták magukat feltüntetni, derure-borura gyártották a rendeleteket és olyan káoszt teremtettek, hogy nincs ember ma az országban, aki ebben a rendelettömegben kiismerné magát. A KÖZSÉGEK NYAKÁBA VARRJÁK A GYERMEKVÉDELEM TERHEIT. Valódi halálos csapás Széll Kálmán remekművének, azonban Vass József népjóléti miniszternek az a korszakos reformja, hogy a szanálással kapcsolatosan a gyermekvédelmet, mint állami feladatot elejtette és azt a községek háztartásába akarja utalni. Most már az a helyzet fog kialakulni, hogy az amúgy is deficittel küzködő és szinte a végtelenségig felfokozott pótadókkal sújtott községeknek kell a gyermekvédelem céljaira a szükséges összeget előteremteni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a községek élén választott tisztviselők állanak, akik nem bírják el azt a terhet, hogy a gyermeekvédelem címén választóikra, az adózó polgárságra újabb pótadókat vessenek ki. S felmerül újból az a hercehurca, ami a véleményzett illetőség kapcsán amúgy is rákfenéje az ország sok szociális problémájának, meg fog történni, hogy gyermekeket csak azért nem lehet majd megmenteni és gondozás alá venni, mert nem akad község, amelyik magára vállalná a törvénytelen gyermekek illetőségét és az így reáháramló anyagi kötelezettséget. A gyermekről készített akták tehát újabb vándorútokra indulnak és vége-hossza nem lesz az aktaküldözgetésnek. S várjon ki fog gondoskodni a gyermekről addig, amíg az ország sok tízezer íróasztalán keresztül bukdácsol egy-egy illetőségi bizonyítvány kiállítására vonatkozó kérvény. A gyermekvédelmet tönkretevő bürokratizmust talán legjobban jellemzi, hogy amikor, künn jártunk az állami gyermekmenhelyen, hogy erről a különösen a mai napokban égetően nagy problémáról felvilágosítást nyerjünk, amikor adatokat akartunk megtudni a gyermekvédelem mai állásáról, a menhely vezetésével megbízott főorvos azzal tért ki kérésünk elől, hogy a gyermekvédelemről csak a népjóléti minisztérium engedélyével nyilatkozhat. A legapróbb kérdésben sem dönthet ma már a féllel szemben álló állami közeg, minden jogkört a minisztérium tart fenn magának, minden aktákban intéződik el és ezért olyan végtelenül szomorú, hogy a gyermekvédelem terén a nemzetek sorában az élen haladó Magyarország ebben a szociális kérdésben szégyenteljes mélységbe zuhant alá. Istndor Jenő: NEM AKAD NEVELŐSZÜLŐ. EGY MENHELYI GYERMEK TÖRTÉNETE.