Az Út, 1950. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1950-06-04 / 23. szám

2 lek tesz bizonyságot. De a három egy. Nem arról van szó, hogy nem elég a „régi Isten“ és most már Krisztushoz is, vagy a Szentlélekhez is imádkozunk. Hanem arról van szó, hogy tetszett Istennek magát mint Szentháromság Istent kijelenteni. Ezzel az ő belső munkáját, életműködését feltárta előttünk. Az ismeri Istent mint Atyát, aki a Fiút megismeri, elhiszi és befogadja. Isten csak Krisztus által Atya, mert ő a Fiú Atyja. Mindezt a Szentlélek világosítja meg előttünk. Szentháromság vasárnapján azt kell meglátnunk, hogy igehirdetőinknek, gyülekezetünk tagjainak még többet kell tudni, még buzgóbban kell imádkozni , még engedelmesebb hittel kell a Szentháromság Istent vallani, dicsőíteni és magasztalni. így kell elindulnunk az ünneptelen félévben, mint az ő megváltottai dolgozni! Óhásunk Az imádkozásról Nem annak van ereje, hogy mi kérünk, hanem az nagyon hatalmas, akitől kérjük: az Isten. Amikor az ige arra figyelmeztet, hogy „buzgóságosan“ imádkozzunk, akkor nem azt akarja mondani, hogy feszítsük meg az akaraterőnket, összpontosítsuk a figyelmünket, érezzük át minél bensőségesebben az imádságot. Mindezzel nem sokra mennénk. (Evangélikus Élet) A Szentlekről Egyházunk létét csak a Szentlélek biztosíthatja. Amikor ezt mondjuk, nem az egyház hívei iránt vagyunk bizalmatlanok, nem azt mondjuk, hogy mit sem számít az, ha ők tömegekben élnek a templomaink körül. Nem azt mondjuk, hogy híveink hűségére nem lehet számítani. Hanem olyat mondunk, amit nekik hinniök kell, hiszen vasárnaponként megvallják az istentiszteleten, az apostoli hitvallásban. A „híveinknek“ nem lehet hitük, ha nem a Szentlélek adta nekik és nem maradhatnak meg a hitben, ha nem a Szentlélek tartja meg őket benne. (Evangélikus Élet) Szántátok odda magatokat Isten szolgálatára! Pünkösdkor diakonissza-szentelés volt Budapesten Ki ne találkozott volna a diakonisszák névtelen, csendes és áldott szolgálatával? ők azok, akik a beteg fölé hajolva, végtelen türelemmel és szelídséggel osztják meg a nehéz órákat, békítik ki Istennel és önmagukkal a legnagyobb útra készülőket, ők azok, akik gyámoltalan gyermekek és tehetetlen öregek gondját magukra veszik. Könnyet törölnek, gyászban vígasztalnak, hogy ízelítőt adjanak Krisztus e világ iránt való szereldéből. tük áll Bereczky Albert. Válla kissé meghajlik a palást alatt, mintha az egész magyar református egyház minden gondja ránehezedne. De hangja tisztán cseng, mint az örömmondóké, szeméből fény árad. A világosságról beszél. — Nincs titokban való világosság. A fénynek az a tulajdonsága, hogy sugárzik, terjed. Mindegy, hogy gyertya, vagy többszáz wattos villanyégő, a lényege az, hogy világít. Dickens bűbájos karácsonyi története jut eszembe. Szeles, havas, hideg úton, átfázva, szinte dermedten hajtja lovát a kocsis. Egyszercsak meglát messziről egy szentjánosbogárnyi fényt. És ettől a parányi fénytől egyszerre eszébe jut az étel íze, a kalács illata, a tűzhely melege, mert az ablakon át az otthona ragyog felé, ahol meleg szoba és szeretet várja őt. — A világosságnak semmiféle erői-Most itt állnak félkörben huszonketten a fasori templom szószéke előtt. A háború miatt több mint tíz éve nem volt diakonisszaszentelés a dunamelléki egyházkerület Filadelfia Anyaházában. A szószék fehér csipketerítőjén, középen a Filadelfia Diakonissza Anyaház kék zászlója, fehér galambbal. Szájában olajág. Kétoldalt fehér és kék virágok. A béke színei. Élőzködésre nincs szüksége, hogy világítson. Csak, ha tűzijátékká akar alakulni, akkor van szüksége erőfeszítésre. De a gyertyának nem kell tűzijátékot játszani. A tűzijáték fényénél nem lehet ruhát varrni, beteget kötözni. Sziporkázó keresztyénekre nincs szüksége ennek a világnak. De szüksége van olyanokra, akik egyszerűen azért világítanak, mert bennük világosság van. A diakonisszák sötét ruhájukban, fehér főkötőjükkel, úgy állnak félkörben, mint megannyi világító gyertya. Mögöttük szolgálatban megfáradt, őszülőhajú idősebb testvérek, kétoldalt fehérgalléros testvérjelöltek, hajadonfővel. — A világosságnak az a tulajdonsága — hangzik tovább az igehirdetés —, hogy nem árt neki a sötétség, sőt egyenesen életfeltétel számára. El tudsz képzelni csillagot, amely panaszkodik, hogy nem tud világítani, mert sötét van? Minden világosságnak élettörvénye, hogy önmagát emészti. Ingyen nincs fény, ingyen nem lehet világítani. A porszem nem fogy, mert vak. Bennem világosság jan, mert Isten költözött életembe. A belőlünk kiragyogó fény Krisztus arcának fénye. Ha te világítasz, végbe kell menjen benned valami a mi Urunk áldozatából. S mikor odaszenteljük magunkat hálaáldozatul, nem lehet más utunk, mint az ő útja. — Jézus úgy világított, hogy elégett a szolgálatban. Az ő keresztjének fénye a világ végéig sugárzik éjen, poklon és halálon át. Rabja lettél ennek a fénynek? Mert a mi fényforrásunk az ő keresztje. Ha igen, nem parancsolnak, hanem drága biztatásnak fogod hallani a szavát: „Úgy rémüljék a ti világosságotok az emberek előtt...“ A gyülekezet érzi, hogy az igehirdetés nemcsak a felszentelendő diakonisszákhoz szól: _ Azt mondja Jézus: ti vagytok a világ világosságai Ti együtt! Nem egy keresztyénnek, egy tanítványnak szól, hanem azt mondja: ti. Ez a „ti": az egyház. Közösen, akik ezt a drága hitet kaptátok, akik ugyanannak az Úrnak szolgáltak, ugyanannak az áldozatából megéltek földön és halálon át, egyébként szánjátok oda tagjaitokat az ő szolgálatára. A gyülekezetét egy kévébe kötözte az ige. A fejek meghajlanak és közösen elmondják az „Apostoli Hitvallás“-t. Majd Bodolai Richárd, a Filadelfia Anyaház igazgató-lelkésze áll a diakonisszák elé és sorban szólítja őket, bizonyságul felsorolja mellettük a gyülekezeteket és Intézményeket, amelyekben eddig szolgáltak. — Pataky Ella testvér, szolgálatának bizonysága a Bethesda-kórház, a tatai, derecskei és Kálvin-téri gyülekezet ... — Vízvári Lenke testvér... Szűcsius testvér... És megemlékezik arról a négy testvérről, akik együtt indultak, de közben hazaszólította őket mindnyájunk Gazdája. Aztán a huszonkét testvér tisztén és örvendező hangon mondja a püspök után a fogadalom szövegét: — Nem a magamé, hanem a Jézus Krisztus tulajdona vagyok. Kijelentem, hogy iránta való engedelmességből szántam magamat arra, hogy mint magyar református diakonissza, testvér, az ő dicsőségét szolgáljam... Fogadalomtétel után felhangzik a 134. zsoltár: Úrnak szolgái mindnyájan Áldjátok az Urat vígan, Kik az ő házában éjjel Vigyázván vagytok hűséggel... Rácz B. Erzsébet RÉGI PÜSPÖKÖK (I.) (A régi református püspökök históriáját sokan megírták már. Itt csak néhány érdekes, vagy derűs történetet mondunk el róluk): CD Tefeus Mihály erdélyi püspöke( 1684) egyszerű családból származott, állítólag dobos volt az apja, s innen származna a neve is, mert a dob zsidóul TÓF. Keménybeszédű ember volt, akit rettegve hallgattak, főként a főrendek, mert kíméletlenül tudta „mosogatni“ őket, önérzetes ember is volt. Egyszer, udvari pap korában a fejedelemasszony „próbára“ nem arany, hanem folyó ezüst pénzben kiddé el neki holmesterével az évi „sallariumot“. Rettentő dühbe gurult Tefeus. Nádpálcát ragadott, levere az ezüstöket az asztalról s ezt kiállá a hofmesternek: „mond meg Asszonyunknak, hogy az én prédikáczióm nem ezüstös, hanem aranyas‘‘. Harcos írásainak nagyrésze nem látott nyomdafestéket, kéziratban maradt, s ezek az írások, mint Bod Péter mondja: „veszekednek az egerekkel és molyokkal“. CD A magyar református püspökök között kétségkívül a legérdekesebb egyéniség volt Szilágyi Samud tiszántúli püspök (+ 1785). „A Természet Remekeinek nevezi életírója és méltán. Csudálatos szellemi tehetségei voltak. Pünkösd hetiben fog hozzá a zsidó nyelv tanulásához és karácsonyra bárhol fordítani tudja a zsidó bibliát. Mint bernidiák bemutatja az ámuló svájciak előtt, hogy szokta elfogni a magyar huszár az ellenséges lovast. A berni Mars-mezőn maga előtt engedi a lovaskatonát, aztán kardját szájába kapja és utána rágtatva „úgy kikapja nyergéből, mintha ott sem lett volna“. A legjobb pisztolylövő az országban. Hollandiában úgy megtanul korcsolyázni, hogy idehaza a befagyott Hortobágy jegén „pohár borokat rakatott le messze egymástól, s ő a Kortsoján megindulván, a parton pedig egy jó Paripát futtatván, ez vele el nem érkezett, ö, pedig abba a sebes futásba kapkodta fel a pohár borokat és kiiván megint letette legsebesebben való mentében ... Olly ereje volt azonban, hogy próbából vágott annyi fát egy pár óra alatt, mint a napi számossá egész nap“. Folyékonyan beszélte a deák, görög, zsidó, arab, olasz, francia és német nyelvet. Deák és görög nyelven szép költeményeket is írt. Sokoldalúságára jellemző az, amit Kazinczy Ferenc jegyez fel róla, hogy Debrecen katonai parancsnokának ebédjein, aki őt gyakorta híva magához, a bámuló generálisnak és tisztjeinek Szilágyi tart előadást a nagyfrigyesi taktikáról, s ebéd után testmozgás céljából vívni hívja a legügyesebb katonatiszteket és egymásután veri ki markaikból a kardot. A generális könyörögve kéri, hogy változtasson pályát és legyenazora, ahol ragyogó jövő várná, de Szilágyi csak mosolyogva legyint. Mikor II. József Debrecenbe látogat, őt is annyira elbűvöli ez a nagyszerű ember, s annyira megkedveli, hogy találtsa gombjait fogdossa, s kéri, hogy míg Debrecenben lesz, milylen idejétt töltse vele. A császár az ő kíséretében látogatja meg a debreceni kollégiumot „A Bibliothecába érvén — írja Tóth Ferenc —.Calvinusnak Institutiones Religionis Christiana nevű könyvét parancsolta a Tsászár elő adattatni, mellyet midőn a Theologien Thecának egy szegletéből elő adtak volna, azt kérdte a Felség, hogy: miért tartják azt oly alacsony és félre való helyen, azt felelte Szilágyi Sámuel: azért, mert az, mint valami szegeletkő, fundamentuma annak a Vallásbéli tudománynak, melyet azon Reformátum Colégiumbéli Ifjúság tanul.“ Kazinczy Ferenc egyszer egy éjszakát átbeszélget ezzel a „ritka emberrel“. Mégpedig úgy, hogy a beszéd hevében (irodalmi dolgokról lévén szó) még leülni is elfelejtenek, s „talpon állva ért bennünket mindkettőnket a reggel“. Ezzel a Jókai hőseire emlékeztető érdekes emberrel még a halál sem bír egyszerre,s csak akkor halálozik el 1785-ben, mikor a guta másodszor is megüti. CD Köztudomású, hogy „aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván“. De van példa arra, hogy volt, aki semmi áron nem akarta ezt a „jó dolgot“, nem akart püspök lenni, s megható szavakkal azon „korteskedett“, hogy semmiképpen ne válasszák őt püspöknek. Ez a csudálatos és valóban ritka eset pedig Tiszántúlon történt, Szatmári Paksi Isvárinál (ti 791), aki, mikor Szilágyi Sámuel halála után püspökké választották, azt semmiképpen el nem akarta fogadni, mondván: ,.Negyven esztendeje, hogy a Publicum szolgálatában, mint a gyertya elenyésztem, hogy mondjak hát én akkor Beköszöntő Oratiót, mikor Butsuzóra vagyon szükségemé ... Nekem pihenésre van szükségem!“ És több más hathatós tiltakozó szavakat is mondott, de nagyhiába. Püspökké kellett lennie, s viselte is a püspöki tisztet 1791 március 2-ig. Még tovább is viselte volna, de aznap hús volt ebédre, s egy inas húsdarab a torkán megakadván „világból kimúlik“ ezen szavakkal: „Consumatum esti“ (Elvégeztetett is Népével egybeforrott lelkületű s a nép közt forgolódva a népi hasonlatokat kedvvel használó püspök volt Bodola Sámuel, erdélyi szuperintendens. Állítólag vele történt meg az alábbi eset. Egy kicsiny székely falu küldöttsége mindenáron azt akarta, hogy a püspök lelkészt rendeljen hozzájuk, mégpedig tüstént. Bodola kipuhatolván, hogy a faluban még alkalmas parókiális épület sincsen a leendő lelkész számára, népszerűen meg akarva magyarázni, hogy míg paplak nincs, addig a kérés nem teljesíthető, így szólt: — Hej, atyafiak, ha jószágot akarunk szerezni, ugye előbb istállót szoktunk építeni neki?! Mire az egyik góbé, megértvén a példázatot, bizodalmasan így felelt: — Hisz építünk mi istállót is instáztom, csak kigyelmed adja előbb a — jószágot! Zoványi György tiszántúli püspök 1757-ben halt meg, s máig utolérhetetlenül tartja a rekordot: ő volt a leghosszabb életű magyar református püspök. 101 és féléves korában halt meg. Ez a püspök-Matuzsálem ,mivel illyén ember volt, nem tsoda, hogy a régi módihoz tartván magát, mind holtáig Török-Magyarosan járt, nagy kést hordozván az öve mellett, sinoron, vagy lántzon‘‘. Azóta se hordott ilyet református püspök, az bizonyos. CD Való ami való, de Torkos Jakab soha nem lett volna dunántúli püspök, ha Kenesei István főkurátor „hathatósan nem támogatja való“ az 1745-i püspökválasztáson, így aztán püspök lett belőle, s a bosszús ellenpárt tagjai egyöntetűen megállapították, hogy: „most nem Isten, hanem az István (Kenesei) tett Püspököt“. Azonban semmi kár nem érte a dunántúli szuperintendenciát, mert Torkos Jakabról fel van jegyezve, hogy 40 hosszú éven át igen alkalmatos, igen hű, jó és gondos püspöke lett a dunántúli egyházkerületnek. Szókimondó ember volt Abacs János erdélyi püspök ( 1815). Egy gőgös arisztokrata egyszer azt követelte tőle, hogy azonnal fossza meg állásától a folosmartonosi lelkészt, mert az véletlűségből és szórakozottságból kollegának nézve a mágnást, így köszönt neki: „Alászszolgája a tisztelendő urnak“! Abacs végignézett a mágnáson s kis gondolkodás után így felelt: „Soha se szégyenelte a Tekintetes úr a tisztelendő czimet, bár volnának a Tekintetes urak mindnyájan■ tisztelendők!“ (Folytatása következik.) Szabó Lajos 1990 JÚNIUS 4—10. Balogh Jenő konventi elnökről Többször találkoztunk az ősz pátriárkával különböző felekezetközi összejöveteleken, és minden alakalommal az volt a benyomásunk, hogy közöttünk ő a legfiatalabb ... Mert csupa hit, csupa tűz, és izzó optimizmus volt az egész ember. A legjellemzőbb e nagytudású és ugyanakkor igen alázatos férfiúra az az eset, melynek szem- és fültanúi voltunk a főváros nagy forgatagában. A Kálvin-téren két vidéki földmívesasszonynyal láttuk beszélgetni Balogh Jenőt. Az asszonyok egyik utca iránt érdeklődtek. A főgondnok nagy szeretettel magyarázta nekik, merre, hova menjenek. S mikor látta, hogy a felvilágosítás ellenére csak tétován és helytelen irányba indulnak el a falusiak, melléjük csatlakozott és (utánuk osontunk és láttuk!) három utcán át ballagott velük s megmutatta a házat, ahová eljutni akartak. Balogh Jenő ekkor 85 éves volt... (Lelki Élet)