Bányamunkás, 1996 (83. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
Év végén, új év elején az emberek szeretik összegezni az elmúlt időszak történéseit, megtervezni életüket, a hogyan továbbot. Két szakszervezeti vezetőt, az igazgatójukat és egy bányásznyugdíjas párt kerestem meg a témával kapcsolatban. A várpalotai gépüzem sok évtizedes BDSZ tagság után tavaly került a vasasokhoz. Érdekelt az új helyzet, hogy milyen volt '95, mit sikerült elérni, mik a tervek? Mi újság Várpalotán? - Korcsok Sándor vagyok, a vasas szakszervezet elnöke. Tavaly kerültünk a vasasokhoz, miután a bányászathoz ma már egyre kevesebb a közünk, hiszen tavaly már a bányászatban használatos gyártmányaink csupán 50 %-át tették ki az össztermelésnek. A tagság úgy döntött, ha választani lehet, a vasas szakszervezetet választjuk. Fülöp Laci a titkár. Rajtunk kívül működik a cégnél Liga szakszervezet is, ők alakultak meg előbb. A legfontosabb kérdésekben meg szoktunk állapodni, úgy mint bérfejlesztés, munka és védőruha, dolgozók egyéb érdekképviselete. A gépüzemet mindig is a jó kollektív szellem jellemezte, ezért a dolgozók érdekeit is közösen képviseljük. Véleményeltérések természetesen vannak, de szerintem az lenne a baj, ha nem lennének. Rengeteg munkánk volt tavaly. Volt olyan hónap, amikor a dolgozók többsége minden nap dolgozott, természetesen beleértve az ünnepnapokat is. Egyrészt tehát nagy volt a teher. Másrészt örültünk, hogy dolgozhattunk, mert ilyen munkanélküliséggel sújtott világban a munkahelyet meg kell becsülnünk. Szülte kizárólag nyugatra termeltünk. A bányabiztosító pajzsberendezéseken kívül gépjármű forgószerkezeteket, akkumulátorládákat, daruszerkezeteket, alkatrészeket gyártottunk. Szerintem dolgozóink érdekképviseletét megfelelően ellátjuk. Mivel kft-vé alakultunk, a döntés az igazgatóság kezében van, de kikérik véleményünket. A bérfejlesztést nem tudtuk olyan mértékben kiharcolni, ahogy azt a kollektíva megérdemelné, ez némileg keserű szájízt hagy az emberben. Kérdezi, mikor voltam üdülni? Nem is tudom mikor, de miután két gyermekem van, a jövőben sem tudunk sehová elmenni. Mi családi házban lakunk, alig győzöm megkeresni a ház rezsijét. Némi segítséget jelent, hogy futkos az udvaron néhány tyúk, kacsa, a disznónk éppen tegnap ellett 16 kismalacot. Ebből 5 elpusztult, 11 megmaradt, reméljük ezeket az anya fel tudja nevelni. Ez jelenthet kis keresetkiegészítést. Nagyon nehéz volt a tavalyi év, de az idei sem lesz könynyebb. A köztársasági elnök is elmondta újévi köszöntőjében, hogy valami már alakult az országban, de még mindig nagyon szorít a kapca. Nem tudom erről ki tehet, a munkásosztály biztosan nem! Putz Imre, a Gépüzem Független Liga szakszervezetének vezetője a következőképpen vélekedik: - A mi szakszervezetünk ‘89-ben alakult 115 fővel, műszaki nem volt köztünk, valamennyien fizikaiak voltunk. Nagyon megviselte létszámunkat a gépüzembeli leépítés. Nagy volt a külföldre szegődött dolgozók száma, ráadásul a „húzós” emberek hagytak itt bennünket. Ma közel 90 tagunk van, a gépüzemi létszám harmadrésze. Ami külön öröm, ma már nemcsak fizikaiak tagjai a Ligának. Tudja az a baj, elég sokan vannak itt az üzemben, akik egyik szakszervezetnek sem tagjai. Vagy az egykori BDSZ-ben csalódtak, de nem is tudom, miért? A Liga eleinte még produkált eredményeket, ma vegetálunk. Mire gondolok? Az első bértárgyaláson 20 %-ot is ki tudtunk alkudni, ez tavaly csak 10 %-ra sikeredett. Ez persze a tagságnak, kollektívának nagyon rosszul esett, hiszen rengeteget dolgoztunk, többre számítottunk. Szinte állandóan exportra dolgozunk, ahol nemcsak a mennyiség, de a minőség is rendkívül fontos. Mondanom sem kell, rengeteg a túlműszak, az alapbér viszont alacsony. Megegyeztünk a másik szakszervezettel, mennyi az az, ami alá nem megyünk. Szerintem velük a kapcsolatunk csupán látszólagos. Nagy Kálmán ügyvezető igazgató: - A mi kft-nknél a szakszervezeteknek nincs mitől tartani. A szakszervezetek vezetői nagyon jó szakemberek, felelős munkát végeznek, a dolgozók hallgatnak rájuk. Az volna a meglepő, ha nem lennének közöttünk véleménykülönbségek. Nekik kötelességük megvédeni a dolgozók érdekeit, a vezetésnek pedig elmenni egy olyan kompromisszumig, ami a cég gazdasági helyzetét nem veszélyezteti, és nem vezeti csődhelyzetbe. Nem szabad elfeledni, 280 ember, ezáltal 280 család életéért, sorsáért vagyunk felelősek. Üzemünkben ‘91-ben nagyfokú szerkezetátalakítást hajtottunk végre. A szellemi foglalkozásúak 88-as létszámát 35-re mérsékeltük, a termelő vonalon viszont létszámnövekedést hajtottunk végre. 95 %-ban exportra termelünk. A belső piac olyan minimális pajzsberendezés gyártását igényli, ami alig éri el a 4-5 ezer tonnát. A még üzemelő bányák új berendezéseket nem rendelnek, a meglévő régi állományból biztosítják azokat a fejtéseket, amik adott csökkentett termeléshez kellenek. Az általunk gyártott új pajzsok német és angol rendelésre készülnek. Innen aztán továbbutaznak Amerikába, Ausztráliába, Dél-Koreába és Japánba. Szerintem az 1995-ös év mindenkinek nehéz volt az országban. Dolgozóink a megnövekedett feladatokat egész év során becsülettel elvégezték. A mi cégünket ugyanúgy sújtották az állami intézkedések, mint másokat, értem ezalatt a tb, nyugdíj és adórendelkezéseket. Persze az is biztos, hiába 15-16 millió a bér, ha abból 7-8 millió kerül a borítékba, a többit elvonják tőlünk. Miután exportra dolgozunk, árainkat a világpiac diktálja. A konkurencia miatt árat emelni nem tudunk, szembe kell néznünk a belső áremelésekkel is, így a bérnövekedésnek tőlünk független tényezők is határt szabnak. Takács István nyugdíjas: - Ahhoz képest, hogy véletlenül kerültem a bányához, sikerült 25 évet lehúznom a Várpalotai Szénbányáknál, mint földalatti lakatos. Szívesen dolgoztam a bányában, nagyon jó volt a közösség, inkább segítettük egymást, minthogy résztvevői legyünk annak a sok sárdobálásnak, hántásnak, ami manapság jellemzi az embereket. ‘87-ben mentem nyugdíjba. Életem párjával kettecskén élünk kis lakásunkban, annak idején azt hittük, kettőnk nyugdíja elég lesz a tisztes megélhetésre. Hát nagyon nehéz. Még az a szerencse, van egy kis kertünk, ahol megterem a zöldféle, az eltennivaló, nem kell semmit vennünk a méregdrága piacról. Mára eljutottunk oda, a kertet is őrizni kell! Az embereknek eltűnt az önbecsülése. Lopnak mindent, ami csak megterem. Az ember megöregszik, beteg lesz, a gyógyszereket nem takarja be havi 3000.-Ft. Csodálkozom, hogy a helyi vezetők nem használják ki a meglévő energiaforrásokat, inkább a drága olaj és gáz idehozatalában gondolkodnak. Volt itt Palotán helyi kiserőmű, nem igaz, hogy nem lenne gazdaságosabb, mint bármilyen más megoldás. No de mindegy, mi egyszerű emberek úgysem értünk semmihez, majd eldöntik az okosok. Vilma néni: - A párom 50 éve szakszervezeti tag, én is 40 éve fizetem a tagdíjat. Igaz én a kohónál dolgoztam, az ottani szakszervezeti bizottság nőfelelőse voltam, nyugdíjba menetelem előtt 13 éven át. Korábban járhattunk üdülni, országszerte hirdette a felirat: épült a dolgozók pénzéből. Ma már képtelenek vagyunk önerőből bárhová is eljutni. A fiatalok attól félnek, milyen lesz a holnap, a nyugdíjasok viszont azon keseregnek, ezért dolgoztunk egy életen át? Mindketten szeretjük a közösséget. Járunk a bányász nyugdíjas klubba, a városi nyugdíjasok klubjába, a kohós találkozókon is részt veszünk, de szívesen látogatjuk az utazók klubját, gyönyörködünk a csodálatos utazási filmekben, diavetítésekben. Nagyon jók a búfelejtő dalos találkozók, nótázgatások, a szép színházi előadások. Szeretünk kimozdulni a négy fal közül, hisz az embereknek a nehéz időkben nem befelé kell fordulniuk, hanem inkább egymás felé, mert a magányban, a gondok között csak betokosodni, megbolondulni lehet. Csősz Sándor BÁNYAMUNKÁS Jubileum Pécsett Amíg a szakmai ünnepek száma egyre fogy, addig a bányászatban feléledt egy több évszázados hagyomány. Mind több helyen - bár egyre kevesebben - ünnepük meg a bányászok védőszentjének, Borbálának az ünnepét. A szakma, az itt dolgozó ember megtisztelése volt, hogy december 4-én a parlament plenáris ülésén Toller László, az MSZP frakcióvezető-helyettese, pécsi képviselő megemlékezett e napról, méltatta a bányászok helytállását e nehéz időkben is. Pécsett egy közelmúltban átadott új híd, egy közúti felüljáró kapta Szent Borbála nevét, s az éppen 40. évfordulóját ünneplő hazai uránbányászat is ezt az alkalmat ragadta meg, hogy ünnepe még teljesebb legyen. A kétszeresen is jeles alkalomra meghívták mindazon vezetőket, akik a 40 éves urántörténelemben jelentős szerepet játszottak, szakszervezeti, minisztériumi vezetőket, nyugállományba vonult műszaki, gazdasági, szociális igazgatókat Rövid Borbála-napi megemlékezés után az ünnepi, jubileumi visszatekintést Bánik Jenő ügyvezető igazgató végezte el. Beszédében kiemelte, a magyar bányászat több évszázados történetén belül a magyar uránbányászat 40 éves múltja bár látszólag nem nagy idő, mégis számos olyan műszaki-technikai eredményt hozott, mely méltán kivívta a szakma elismerését Ezután rövid áttekintést adott a 40 év történelméből. A magyarországi uránkutatás 1952. évi beindulásáról, arról, hogy a kutatók Kővágószőlős határában 1953 júliusában találták meg azt a jelentős radioaktív anomáliát, mely után felgyorsulhattak a kutatások. Ezek eredményeképpen 1955-ben alakult meg Bauxibánya Vállalat néven az a magyar vállalat, amelynek keretében beindult a tényleges uránbányászati tevékenység. A vállalat nevéből is kitűnt, hogy az urán stratégiai jellege miatt óriási titok övezte mind a kutatások, mind a termelést. A név csak 1957- től fejezte ki a tényleges tartalmat, amikor Pécsi Uránbánya Vállalatra változott. Az érctermelés 1957-ben kezdődött, s az első ércszállítmány 1958-ban indult el a Szovjetunióba. 1961-ben már három bányaüzem termelt, s 1964-ben, a felfutás befejező aktusaként működni kezdett a Vegyi Dúsítómű, ezzel egyidőben változott a vállalat neve Mecseki Ércbányászati Vállalatra. A kutatások egyre nagyobb mélységben találtak csak kitermelésre alkalmas minőségű ércet, ezért a IV., majd később a V. bányaüzem beruházási programjai már 1000 méteres aknákat tartalmaztak. Az urántermelés fontossága a hadiiparban betöltött szerepe miatt sokáig szorosan öszszefüggött a világpolitika alakulásával. A hidegháborús feszültség oldódásával az urán jelentősége is csökkent, az ár szabadpiaci kategóriává vált A korábban felhalmozott hatalmas készletek az átlagos termelési költségnél alacsonyabb árszinten képesek hosszú ideig fedezni az atomerőművek szükségleteit. Ez a tény az egész világon nehéz helyzetbe hozta az uránbányászatot Csak azok a bányák tudtak talpon maradni, melyek rendkívül kedvező lelőhelyi adottságokkal bírtak. A mecseki uránbányászatot ez a helyzet rendkívül súlyosan érintette. 1985-ben kormányhatározat született a termelés beszüntetésére, amelyet egy év múlva ugyan feloldott egy újabb kormánydöntés, de ez a termelés folytatását olyan gazdasági feltételekhez kötötte, melyek az itteni lelőhelyi feltételek között teljesíthetetlenek voltak - így jutottunk el a történet utolsó szakaszához - mondta Bánik Jenő -, amelyet a harmadik kormányhatározat úgy fogalmazott meg, hogy a rendelkezésre álló feltárt készletek lefejtése után be kell fejezni a termelést és meg kell kezdeni a végleges bányabezárást és rekultivációt. Ezután beszédében szólt azokról az emberekről, akik ezt a történelmet végigcsinálták, s a további feladatokat is meg fogják oldani. Arról, hogy az „uránbányász”, az „urános” jelzők a városban, a régióban és országosan is fogalommá váltak. Pedig a feltételek nem voltak mindig rózsásak. Sok volt a szakképzetlen, gyakorlatlan fiatal, akiknek a betanítása, a veszélyes bányamunkához elengedhetetlenül szükséges fegyelem elfogadtatása igen nehéz feladat volt. De a mindenkori vezetés erőfeszítései eredményeképpen létrejött az a 7-8000 fős, szakmailag egyre fejlődő, az uránbányászat problémáit jól ismerő, nehéz és felelősségteljes munkában emberileg összekovácsolódott kollektíva, mely képes volt mindig újat, jobbat, gazdaságosabbat produkálni, új műszaki megoldásokat keresni és bevezetni. Ezeket az eredményeket mind a hazai, mind a külföldi szakértők elismerték. A termelési költségek színvonalát a továbbiakban már csak a lelőhelyi adottságok határozzák meg, ez sajnos nem változtatható. Az uránbányászat befejezésének a tudomásul vételét az a tudat könnyíti meg az itt dolgozók számára, hogy mindent megtettek az elkerüléséért, de a természet megváltoztathatatlanságát tudomásul kell venniük. A visszalérő feladatok jellege nagyon különbözik egy, a bányaiparban dolgozó szakember számára ideálisnak mondható munkától. Bonyolultságát, nehézségét tekintve azonban sokkal nagyobb feladat. A termelés befejezése után a bányabezárási és rekultivációs munkák megtervezésével és végrehajtásával biztosítani kell, hogy a 40 éves bányászkodás, a környezetre veszélyt vagy kárt jelentő valamennyi tényezőjét megszüntessék. Ez a munka, bonyolultságát, újszerűségét tekintve semmiben nem különbözik a beindítás nehézségeitől. Egy tényező azonban sokkal kedvezőbb, rendelkezésre áll a 40 év tapasztalataival felvértezett kollektíva. Az ügyvezető igazgató ezután megköszönte a nyugdíjas és még aktív kollégák munkáját, majd kitüntetések, elismerések átadására került sor. Itt jelentették be, hogy a Magyar Köztársaság elnöke és az ipari és kereskedelmi miniszter a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztje kitüntetésben részesítette Bánik Jenő ügyvezető igazgatót. Kiváló Bányász miniszteri kitüntetést 1996. JANUÁR Mindenre megoldást kell találni Ritka manapság az optimista ember. Kinek ilyen, kinek olyan gondjai, problémái vannak, amelyek sokakat kissé borúlátóvá tesznek. Ha valaki azt mondja „Én bízom a jövőben!", arra az emberre érdemes odafigyelni. - 1952-ben születtem, Salgótarjánban végeztem el a gépipari technikumot. A baloldaliság már középiskolától kezdődően végigkísérte a pályafutásomat - vallja magáról Zaja Zoltán, a Mátrai Erőmű Részvénytársaság szállítószalagos részlegének gépmestere. - Első munkahelyem 1970-ben az akkori Mátraaljai Szénbányák Thorez Bányaüzeme volt, amelyet egy kis kitérő követett. Úgy is mondhatnám, elmentem világot látni pár évre. Voltam kubikus, technológus, dolgoztam csőszerelőipari vállalatnál - a lényeg az, hogy megtanultam önállóan dolgozni. 1974 márciusában jöttem vissza Visontára, a szerelő- és gépjavító üzemhez. ‘76-tól folyamatos műszakba kerültem, a külfejtésen dolgoztam - aknászi feladatkört láttam el egészen 1982-ig, amikor megszületett a kisfiam és átkértem magam egyharmados műszakba, a szállítószalagos részleghez. A cég időszakos átszervezéseinek eredményeként 1988-89-ben a termelési osztályhoz kerültem gépláncvezetőnek, azóta pedig a szállítószalagos részlegnél dolgozom mint gépmester. A mozgalmi munka már fiatal koromtól kezdve vonzott. Talán az volt az oka, hogy mindig szerettem tevékenykedni. Először a KISZ-ben, majd a pártban vállaltam szerepet. Mióta a párt kivonult a munkahelyekről, a szakszervezet keretében foglalkozom az emberekkel. Végigjártam az utat: bizalmi, főbizalmi voltam, jelenleg tagja vagyok a visontai bányaüzem szakszervezeti bizottságának, a BDSZ szakszervezeti bizottságának, de beválasztottak az üzemi és a központi üzemi tanácsba is. Az 1994-es önkormányzati választásokon lakókörzetemben megválasztottak képviselőnek. Nemrégiben pedig, decemberben a dolgozók szavazatainak eredményeként bekerülhettem a Mátrai Erőmű Részvénytársaság Felügyelő Bizottságába, mint a dolgozók képviselője a bányászati területről. Hogy viseli a családom ezt a túlfűtött, állandó mozgásos életvitelt? - Hozzászoktak. A fiam és a kislányom általános iskolások, a feleségem magyar-történelem szakos tanár. Valóban sok a tennivalóm, de azért őket sem hanyagolom el. Van egy gyümölcsösünk is, amelyet gondozni kell és a szülőkre is ráfér időnként egy kis segítség. A rendszerváltás óta csak kívülről figyelem a pártokat, s bár önkormányzati képviselőként MSZP-támogatással indultam, nem vagyok párttag. Baloldalinak vallom magam, de úgy érzem, ma ezeket az érdekeket leginkább a szakszervezet képviseli. Ez az egyetlen szervezet, amely valóban szociálisan érzékeny, és amely valóban tenni tud a dolgozók érdekében valamit. A privatizációt az ország életében egy szükséges rossznak tartom. A költségvetésnek szüksége van bevételre, de az előrehozott adósságtörlesztést ugyanolyan hibásnak tartanám, mintha nem fizetnénk az adósságainkat. A szükséges fejlesztésekre fordítva az a pénz többet jelenthetne az országnak. A Mátrai Erőmű Rt. privatizációja? Ha lehetett volna választani a cégre pályázó tulajdonosjelöltek között, én akkor is a németeket választottam volna. Talán közelebb állnak hozzánk, mint a többi pályázó. Tavalyelőtt az üzemi tanács tagjaival látogatást tettünk Németországba, ahol az ottani üzemi tanácsok munkájáról szereztünk tapasztalatokat. Beszélgettünk az emberekkel és meg kell mondjam, hogy nem tűntek elégedetlennek. Természetesen tudom, hogy ők sem tálcán kapták a vívmányaikat, meg kellett érte harcolniuk. Valószínű, hogy nekünk is lesznek feladataink a közeljövőben. De ha kialakulnak az újfajta működés feltételei, optimistán nézhetünk a jövőbe. A lényeg az - véleményem szerint -, hogy minden problémára megoldást kell keresni. Méghozzá olyan megoldást, ami jó. Bízom benne, hogy sikerül megtalálnunk. MGK