Bőripari Munkás, 1932 (42. évfolyam, 1-5. szám / 1. évfolyam, 1-4. szám)
1932-01-04 / 1. szám
3932 terjesztette a vezetőség négyévi működésérőlszóló jelentést, amelyet a közgyűlés tudomásul vett. A továbbiak során a közgyűlés elvben elhatározta a rokkant- és öregségi segély bevezetésének szükségességét. Az ezen tárgyban előterjesztett javaslatot a közgyűlés a központi vezetőséghez utalta átdolgozás végett, azzal, hogy az újonnan kidolgozott javaslat fölött országos tagszavazással döntsenek. Elhatároz,ták, hogy a szövetség címe Cipész- és Bőripari Munkások Szövetsége helyett Cipészek Szövetsége lesz. A szaklap címe Neues Wiener Schuhmacher Fachblatt helyett Der Schuhmacher lesz. A szövetségből rendbontás miatt kizárt tagok visszavételi kérelme fölött a közgyűlés napirendre tért. Végül megválasztották vezetőségét, és még egyes belső ügyek elintézése után a közgyűlés hétfőn este véget ért. IIIIIIIHIIIIIIi320llli!llllllllllll!lllllllli!!IIQ3965Glllli!!!lllllli!l!IIHIlllllllílC£C6'!llll!!1llllll A szakszervezeti mozgalom célja és feladata A szakszervezetek célja: az azonos foglalkozású egyéneket közös intézménybeli tömöríteni, így a szolidaritás erejével a munkaviszonyok, a megélhetés, az életnívó megjavítása, a kapitalista termelési rendszerben a munkások hátrányára meglévő igazságtalanságok kiküszöbölése és a kizsákmányolás megszüntetése. Feladata: a munkásosztály fölvilágosítása, a modern gazdaságtudomány és társadalomtudomány megismertetése és a munkásosztály előkészítése a majdan elkövetkezendő szocialista társadalmi berendezkedésben reá váró nagy feladatok elvégzésére. Ahhoz, hogy megértsük, miben áll a munkás károsodása a kapitalista termelési rendszerben, ismernünk kell az alapokat, amelyeken ez a rendszer nyugszik. A kapitalista termelés a magántulajdon alapján épült föl, ahhoz tehát, ha valaki valamilyen termelést meg akar indítani, három dolognak kell a tulajdonában lennie: nyersanyag, termelőeszközök, vagy ezek híján megfelelő tőkének. Nyersanyag alatt a földolgozandó árut értjük, például: nyersbőr, faanyag, kender stb. Termelőeszközök: a szerszámok, a gyár, a föld, bánya stb. Tőke alatt kizárólag a pénzt értjük, amely alkalmas a termelésnél az eszközök megszerzésére, nyersanyag vásárlására, munkabérek kifizetésére stb. Szóval, akinek kellő értékű, pénze van, mindent meg tud szerezni, amit csak a mai társadalmi berendezkedés neki nyújtani tud. . . • -̋ Aki tehát termeltetni akar, a föntemlített tényezők valamelyikével föltétlenül rendelkeznie kell, enélkül nincs termelés, mint ahogy vetés nélkül nincs aratás. A kellő előfeltételek mellett tehát megindul a termelés, a munkások dolgoznak s a munkáltató kifizeti a nekik járó munkabért s minden megy a maga útján. Hol itt az igazságtalanság? — kérdezi a felületes szemlélő —, hiszen a munkások megkapják az őket megillető bért!?" Igen, megkapják a kialkudott, vagy a munkáltató által diktált munkabért, de nem kapják meg a ledolgozott munkaidejüknek a teljes értékét, vagyis az ezen idő alatt termett értékeknek csak egy bizonyos részét, míg a másik rész haszon, értéktöbblet gyanánt megmarad a munkáltatónak. Hogy ez hogyan lehetséges, azt az alábbiakból meg fogjuk érteni. Köztudomású, hogy a kapitalista termelés a haszonért, az értéktöbblet megmaradásáért folyik, amely értéktöbblet a társadalmilag szükséges munkán túl végzett munkáért a munkásoknak ki nem fizetett bérekből tevődik össze, ez pedig a következőképpen áll elő: egy munkásnak a saját maga és a családja eltartására szüksége van — mondjuk — heti 74 pengőre. Hogy ezt az összeget, ezt az értéket ténylegesen előállítsa, kitermelje, szüksége van heti 36 órai munkára. Ha csak 86 órát dolgozna is, megkapná a 74 pengőt, tehát a munka teljes értékét, akkor a munkáltatónak nem maradna semmi az üzem vezetéséért, vagy a tőke befektetéséért s így biztosan tönkremenne. A kapitalista érdeke tehát az, hogy a munkás a 74 pengőért ne 36 órát, hanem minél többet, akár 80 órát dolgozzon, mert minden óra, amit a munkás 36 órán túl dolgozik, az neki tiszta haszon, tiszta értéktöbblet, ami neki marad, mert a kifizetett 74 pengőt a munkás 36 óra alatt megkereste a munkáltatónak s így a további órák alatt előállított munka értékével a munkáltató vagyonát gyarapította. Fentiekből világosan következik az az óriási érdekellentét, amely a kapitalista termelésben munkás és munkáltató között fönnáll. Azonban nemcsak a munkással kerül ellentétbe a tőkés vállalkozó, hanem ellentétben áll konkurrens vállalkozó társával is, akit igyekszik maga alá gyűrni és úgy a termelésben, mint a piacon lehetetlenné tépni, hogy a piacot lehetőleg egyedül uralja s amennyiben ez nem sikerül, egyezséget köt vele, esetleg bizonyos cikkeket közösen gyártanak, közösen egységáron hozzák piacra, így alakulnak a kartellek, trösztök stb., amelyek aztán kétfelé is éreztetik hatalmas erejüket: egyfelől aközönséget kényszerítik, hogy az őátaluk diktált árakon vásárolják cikkeiket, mert megvásárolván az összes termelőeszközöket, a konkurrens cégeket beolvasztva, vagy tönkreteszik, ez módjukban is áll, másfelől pedig a munkások jogos követeléseinek teljesítése elől el tudnak zárkózni. Tekintve, hogy országosan, sok esetben nemzetközileg meg vannak szervezve s ha a munkások követeléseikelérésére netán a munkabeszüntetés fegyveréhez nyúlnak, akkor sem jönnek zavarba, mert esetleg ugyanazokat a cikkeket más vállalatban, vagy más országban állítják elő, ezzel a munkásokat kényszeríthetik a diktált munkafeltételek elfogadására. Ha a kartellek és trösztök működését vizsgáljuk, azt látjuk, hogy egy-egy intézkedésükre sokszor ezer és ezer munkás válik könyörtelenné s mindez csak azért, mert a tőkés valamely cikknek a termelését csak addig folytatja, míg az neki hasznot hajt. Ha valamely cikkből nagy kereslet van, akkor a tőkés kibővíti a gyárat új gépek, új találmányok és új munkások beállításával, munkamegosztással, központosítással igyekszik a termelést megsokszorozni. Ha esetleg a termelés meghaladja a szükségletet, vagy nem elég hasznothajtó, akkor egyszerűen szünetelteti, vagy esetleg végleg be is szünteti a termelést. A munkások nagy tömegeit az utcára dobva, munkanélküliekké teszik őket. A kapitalista termelés mellett mind több és több munkás válik kenyörtelenné, munkanélkülivé; ezt legjobban megállapíthatjuk, ha összehasonlítjuk a háború előtti arányokat a maival, míg békében az iparban 5% volt a munkanélküli, jelenleg egyharmada, tehát kb. 30% a munkanélküliek létszáma, és ugyanez az arány megfelel a több szakmánál is, sőt a földmunkások is hasonló, vagy még nagyobb mértékben vannak munka nélkül. Ha mármost azt vizsgáljuk, hogy milyen jogon, milyen címen élvezik a tőkések a tőke mindenható erején nyugvó biztos és kényelmes társadalmi és gazdasági előnyöket, szemben a munkások bizonytalanés szánalmas tengődésével, akkor megállapíthatjuk, hogy a tőkéseknek erre gazdasági és politikai holdunkon kívül más jogcímük nincs. Mert hogyan keletkezik a tőke? Az évszázadokon át folytatott munkáskizsákmányolásból, a ki nem fizetett munkadíjakból, abból az értéktöbbletből, ami a munkás keresményéből haszon címén visszamaradt s az most mint a tőkés magántulajdona neki a munkásokkal szemben privilégiumot biztosít. Ami pedig a legnagyobb igazságtalanság, mert hiszen jól tudjuk, ha a föld nem lenne bevetve, nem is lenne rajta aratás, nem is lenne a földnek hozadéka, ha pedig az a sok munkás, aki műveli, veti és aratja a búzát és az egyéb terményeket és verejtékével járul hozzá a föld hozadékához, tehát megtermékenyíti a földet, akkor ő is annak a jogos tulajdonosa és senki másnak nincs joga a munka gyümölcsét magáénak vallani, csakis és kizárólagosan annak, aki munkájával az eredményt létrehozta. Most tehát látjuk, hogy miért ragaszkodnak a tőkések a minél hosszabb munkaidőhöz, a minél kisebb munkabérhez. Mert amíg ezt az állapotot fönn tudják tartani a munkásosztállyal szemben, addig az ő kiváltságos helyzetük biztosítva van. A szervezett tőkésosztállyal szemben a munkásosztály helyzetének a megjavításáért csak egy még szervezettebb és egy még erősebb munkásosztállyal vehetjük föl sikeresen a harcot. Hogy ez a harc, mely a tőke és a munka harca, eredményt hozzon számunkra, öntudatos és osztálytudatos munkásságra van szükség, mely tisztában van az ő gazdasági és társadalmi helyzetével, mely tisztában van azzal, hogy az a sok érték, melyet az emberiség évezredek folytán összerakott, sok kínnal és fáradsággal fölépített és megteremtett, az nem lehet egyes kiváltságos emberek tulajdona, mert az a társadalomé és ezek a meglévő értékek az eljövendő szocialista társadalomban mindnyájunk boldogulására kell hogy szolgáljanak. A szakszervezetekre hárul az a magasztos feladat, hogy eme nagy célok érdekében a munkásosztályt megszervezze, a tőkésosztály által alapított egyesületekben, a vallásban vigaszt és reményt kereső álmodozók s az államrendszer által befolyásolt munkások szétszórt seregét közös nevezőre hozza, közös intézményekben, a szocializmus előiskolájában, az osztálytudatos szervezetekben egyesítse. Az egyes munkás nem tud szembeszállni a kapitalizmus mindent legázoló és csak a profitért, a kizsákmányolásért élő tőkés termelési renddel szemben, a munkásosztály csak úgy érhet el eredményt, ha szervezetten, egységesen indul harcba követeléseiért. Ebben a küzdelemben rinden attól függ, hogy a mozgalomban résztvevők milyen erőt képviselnek. A szakszervezetek feladata, hogy a munkások mozgalmait előkészítse, azokat a legalkalmasabb időben, a legjobb taktikával sikerre vezesse. A legjellemzőbb példáit a munkások sikeres föllépésének azokban az országokban találjuk, amelyekben a szakszervezeti mozgalomnak régebbi múltja van. Például Csehországban a bányáküzemi tanácsai keresztül vitték, hogy a bányák tiszta jövedelméből 10%-ot a szociális intézmények, iskolák, kórházak és népjóléti intézmények kapnak és ennek a révén lehetővé válik évente 3—4060 munkásgyermek nyaraltatása. Most képzeljük el, ha ilyen célokra nem 10, hanem több százalék lenne fordítható, menynyit változtatna ez a társadalom mai helyzetén? Például a szocialista társadalmi berendezkedés mellett az üzemek összes tiszta jövedelme ilyen célokra lenne fordítva. Németországban a munkásság képviselői a legfőbb állami ügyekben nagy befolyással bírnak, amennyiben egyik képviselőjük a kancellári hivatalt tölti be, Angliában pedig a munkásság céltudatos munkájának eredményeképpen a bányák szocializálásáról és annak közeli megvalósításáról tárgyalnak, amely jelenségek mind arra engednek következtetni, hogy nincs messze az az idő, amikor elérkezünk kitűzött célunk, a szocialista társadalom megvalósításának lehetőségeihez s a szakszervezetekre hárul a feladat, hogy ez az idő ne találjon bennünket készületlenül, hogy az új idők elérkezése egy a gazdasági tudományokkal, gazdasági ismeretekkel, társadalomtudományokkal és"a szellemi élet egyéb tudományaival fölszerelt, erős munkásosztály álljon az új idők küszöbén, mely képes legyen a jövendő sorsát készébe venni és az emberiséget egy jobb jövő felé vezetni. BŐRIPARI MUNKÁS 3. oldal frisalán hazafelé... Olyan embert, akit a hivatása a városhoz köt, különös fölszabadító érzés fog el, amikor a hátizsákot azzal a tudattal veti a vállára, hogy a hétköznapi gondokat otthon hagyva, elindul a szabad mezőkre, a magas bércekre. Fokozottan érzi ezt a fölszabadító hatást az elnyomott proletár. Az a kiolthatatlan vágy, hogy a bérrabszolgaság alól fölszabaduljon, hogy ember tudjon lenni az emberi társadalomban, tüzes akaratként tör, föl a lelkéből, amikor összeölelkezik a természettel. Amidőn a bérdetőn fölhág a legmagasabb csúcsra, ellenállhatatlanul kívánkozik ki belőle a kiáltás: Íme, szabad vagyok!... Leráztam a béklyókat és minden akadály ellenére fönn vagyok a csúcson ! Ki ne érezte volna azt a magasztos érzést, mely mindenkit eltölt, ha a túra összessége kisebb vagy nagyobb csoport, teljes számban fölér egy bőretetőre és piruló arccal, csillogó szélütekkel megállapítjuk, hogy fönt vagyunk! Hogy eltűnik a nézeteltérés, mennyi bizalom, mennyi erő és hit forrasztja össze azokat, akik fölértek! Ki ne érezte volna azt a tudatalatti vágyat, mely ott fönn mindenkit elfog, hogy most így ahogy vagyunk bevonulunk a városba és belekiáltjuk a hatalmasok fülébe: íme, itt vagyunk! Nem kérjük, de követeljük emberi jogainkat! Ki ne érezte volna azt az ösztönszerű egybetartozást, melynek azzal is kifejezést akarunk adni, hogy hazafelé zárt sorokban, büszkén, bátran munkás dalokat énekelve, szinte belekényszerítjük a bámészkodók, a felülről lemosolyogni vagy éppen elnyomni akarók tudatába, hogy mi minden elnyomás dacára életképesek vagyunk s a jövőt a magunk számára építjük! De... ki érzi közülünk azt is, hogy nálunk mily kevés még azoknak a száma, akik a csúcsra igyekeznek? Ki érzi és ki látja meg közülünk azt, hogy ezek az elszánt, de kicsiny csoportok erősítést várnak? Éspedig onnan, amerről ők is jöttek, a proletariátus nagy tömegeiből. Ha fölidézzük emlékünkben a bécsi munkásólimpiász nagy fáklyás menetét, mely a maga robusztus hatalmasságában megbénította a város ereiben az életműködést — amennyiben megállította az utcákon a forgalmat —, ha visszagondolunk a százezreknek a szociáldemokráciáért való tomboló lelkesedésére, akkor fogalmat tudunk alkotni arról, milyen tömegek kellenek az előttünk tornyosuló akadályok leküzdéséhez, mekkora tömegek kellenek a jövőnk fölépítéséhez. A világ proletariátusa, egymás után hárítja el az akadályokat fölfelé törő útjából és mindig magasabb csucsokra érkezik el. A magyar munkásosztály is fönn volt, már egy ilyen csicson. A történelmi erők vihara azonban elsodorta és lezuhant. De ez a lezuhanás nem pusztította el! A népek életében csak egy pillanatnyi aléltságot okozott és már ébredezik. Már nyújtózhatja tagjait. Már rendbeszedi szétszórt fölszerelését, hogy új erőre kapva elinduljon, fölfelé törve, arra a magaslatra, arra a csúcsra, ahonnan további munkánk a haladást, a szocializmust szolgálja. Igen, mi fölfelé törünk. A mi utunk fölfelé és előre visz. Előre, hogy sorsunk emberi legyen, hogy küzdelmünket több sikerrel folytathassuk, hogy a munkásosztályt tespedéséből fölrázhassuk és mellénk állíthassuk. Fölfelé visz útunk, hogy embernek ember által való kizsákmányolását megszüntessük, hogy ne legyen többé elnyomó és elnyomott... Kiss János.