Bőripari Munkás, 1932 (42. évfolyam, 1-5. szám / 1. évfolyam, 1-4. szám)

1932-01-04 / 1. szám

3932 terjesztette a vezetőség négyévi működéséről­­szóló jelentést, amelyet a közgyűlés tudomásul vett. A továbbiak során a közgyűlés elvben elhatározta a rokkant- és öregségi segély be­vezetésének szükségességét. Az ezen tárgyban előterjesztett javaslatot a közgyűlés a központi vezetőséghez utalta átdolgozás végett, azzal, hogy az újonnan kidolgozott javaslat fölött országos tagszavazással döntsenek. Elhatároz­,­ták, hogy a szövetség címe Cipész- és Bőripari Munkások Szövetsége helyett Cipészek Szövet­sége lesz. A szaklap címe Neues Wiener Schuh­macher Fachblatt helyett Der Schuhmacher lesz. A szövetségből rendbontás miatt kizárt tagok visszavételi kérelme fölött a közgyűlés napirendre tért. Végül megválasztották ve­zetőségét, és még egyes belső ügyek elintézése után a közgyűlés hétfőn este véget ért. IIIIIIIHIIIIIIi320llli!llllllllllll!lllllllli!!IIQ3965Glllli!!!lllllli!l!IIHIlllllllílC£C6'!llll!!1llllll A szakszervezeti mozgalom célja és feladata A szakszervezetek célja: az azonos foglalko­zású egyéneket közös intézménybeli tömöríteni,­­ így a szolidaritás erejével a munkaviszonyok, a megélhetés, az életnívó megjavítása, a kapi­talista termelési rendszerben a­ munkások hát­rányára meglévő igazságtalanságok kiküszöbö­lése és a kizsákmányolás megszüntetése. Feladata: a munkásosztály fölvilágosítása, a modern gazdaságtudomány és társadalomtudo­mány megismertetése és a munkásosztály elő­készítése a majdan elkövetkezendő szocialista társadalmi berendezkedésben reá váró nagy feladatok elvégzésére. Ahhoz, hogy megértsük, miben áll a munkás károsodása a kapitalista termelési rendszerben, ismernünk kell az alapokat, amelyeken ez a rendszer nyugszik. A kapitalista termelés a ma­gántulajdon alapján épült föl, ahhoz tehát, ha valaki valamilyen termelést meg akar indítani, három dolognak kell a tulajdonában lennie: nyersanyag, termelőeszközök, vagy ezek híján megfelelő tőkének. Nyersanyag alatt a földolgozandó árut ért­jük, például: nyersbőr, faanyag, kender stb. Termelőeszközök: a szerszámok, a gyár, a föld, bánya stb. Tőke alatt kizárólag a pénzt értjük, amely alkalmas a termelésnél az eszközök megszerzé­sére, nyersanyag vásárlására, munkabérek ki­fizetésére stb. Szóval, akinek kellő értékű, pénze van, mindent meg tud szerezni, amit csak a mai társadalmi berendezkedés neki nyújtani tud. . . • -̋ Aki tehát termeltetni akar, a föntemlített té­nyezők valamelyikével föltétlenül rendelkeznie kell, enélkül nincs termelés, mint ahogy vetés nélkül nincs aratás. A kellő előfeltételek mellett teh­át megindul a termelés, a munkások dolgoznak s a munkál­tató kifizeti a nekik járó munkabért s minden megy a maga útján. Hol itt az igazságtalanság? — kérdezi a felü­letes szemlélő —, hiszen a munkások megkap­ják az őket megillető bért!?" Igen, megkapják a kialkudott, vagy a mun­káltató által diktált munkabért, de nem kap­ják meg a ledolgozott munkaidejüknek a teljes értékét, vagyis az ezen idő alatt termett érté­keknek csak egy bizonyos részét, míg a másik rész haszon, értéktöbblet gyanánt megmarad a munkáltatónak. Hogy ez hogyan lehetséges, azt az alábbiakból meg­ fogjuk érteni. Köztudomású, hogy a kapitalista termelés a haszonért, az értéktöbblet megmaradásáért fo­lyik, amely értéktöbblet a társadalmilag szük­séges munkán túl végzett munkáért a munká­soknak ki nem fizetett bérekből tevődik össze, ez pedig a következőképpen áll elő: egy mun­kásnak a saját maga és a családja eltartására szüksége van — mondjuk — heti 74 pengőre. Hogy ezt az összeget, ezt az értéket ténylegesen előállítsa­, kitermelje, szüksége van heti 36 órai munkára. Ha csak 86 órát dolgozna is, meg­kapná a 74 pengőt, tehát a munka teljes értékét, akkor a munkáltatónak nem maradna semmi az üzem vezetéséért, vagy a tőke befekteté­séért s így biztosan tönkremenne. A kapitalista érdeke tehát az, hogy a munkás a 74 pengőért ne 36 órát, hanem minél többet, akár 80 órát dolgozzon, mert minden óra, amit a munkás 36 órán túl dolgozik, az neki tiszta haszon, tiszta értéktöbblet, ami neki marad, mert a kifizetett 74 pengőt a munkás 36 óra alatt megkereste a munkáltatónak s így a további órák alatt elő­állított munka értékével a munkáltató vagyo­nát gyarapította. Fentiekből világosan következik az az óriási érdekellentét, amely a kapitalista termelésben munkás és munkáltató között fönnáll. Azonban nemcsak a munkással kerül ellen­tétbe a tőkés vállalkozó, hanem ellentétben áll konkurrens vállalkozó társával is, akit igyek­szik maga alá gyűrni és úgy a termelésben, mint a piacon lehetetlenné tépni, hogy a piacot lehetőleg egyedül uralja s amennyiben ez nem sikerül, egyezséget köt vele, esetleg bizonyos cikkeket közösen gyártanak, közösen egység­áron hozzák piacra, így alakulnak a kartellek, trösztök stb., amelyek aztán kétfelé is éreztetik hatalmas erejüket: egyfelől a­­közönséget kény­szerítik, hogy az őátaluk diktált árakon vásá­rolják cikkeiket, mert megvásárolván az összes termelőeszközöket, a konkurrens cégeket beol­vasztva, vagy tönkreteszik, ez módjukban is áll, másfelől pedig a munkások jogos követe­léseinek teljesítése elől el tudnak zárkózni. Te­kintve, hogy országosan, sok esetben nemzetkö­zileg meg vannak szervezve s ha a munkások követeléseik­­elérésére netán a munkabeszünte­tés fegyveréhez nyúlnak, akkor sem jönnek za­varba, mert esetleg ugyanazokat a cikkeket más vállalatban, vagy más országban állítják elő, ezzel a munkásokat kényszeríthetik a dik­tált munkafeltételek elfogadására. Ha a kartellek és trösztök működését vizs­gáljuk, azt látjuk, hogy egy-egy intézkedésükre sokszor ezer és ezer munkás válik könyörte­­lenné s mindez csak azért, mert a tőkés vala­mely cikknek a­ termelését csak addig folytatja, míg az neki hasznot hajt. Ha valamely cikkből nagy kereslet van, akkor a tőkés kibővíti a gyá­rat új gépek, új találmányok és új munkások beállításával, munkamegosztással, központosí­tással igyekszik a termelést megsokszorozni. Ha esetleg a termelés meghaladja a szükség­letet, vagy nem elég hasznothajtó, akkor egy­szerűen szünetelteti, vagy esetleg végleg be is szünteti a termelést. A munkások nagy töme­geit az utcára dobva, munkanélküliekké teszik őket. A kapitalista termelés mellett mind több és több munkás válik kenyörtelenné, munkanélkü­livé; ezt legjobban megállapíthatjuk, ha össze­hasonlítjuk a háború előtti arányokat a mai­val, míg békében az iparban 5% volt a munka­nélküli, jelenleg egyharmada, tehát kb. 30% a munkanélküliek létszáma, és ugyanez az arány megfelel a több­ szakmánál is, sőt a földmunká­sok is hasonló, vagy még nagyobb mértékben vannak munka nélkül. Ha mármost azt vizsgáljuk, hogy milyen jo­gon, milyen címen élvezik a tőkések a tőke mindenható erején nyugvó biztos és kényelmes társadalmi és gazdasági előnyöket, szemben a munkások bizonytalan­­és szánalmas tengődésé­­vel, akkor megállapíthatjuk, hogy a tőkéseknek erre gazdasági és politikai holdunkon kívül más jogcímük nincs. Mert hogyan keletkezik a tőke? Az évszáza­dokon át folytatott munkáskizsákmányolásból, a ki nem fizetett munkadí­jakból, abból az érték­többletből, ami a­ munkás keresményéből ha­­szon címén visszamaradt s az most mint a tő­kés magántulajdona neki a munkásokkal szem­­ben privilégiumot biztosít. Ami pedig a legna­gyobb igazságtalanság, mert hiszen jól tudjuk, ha a föld nem lenne bevetve, nem is lenne rajta aratás, nem is lenne a földnek hozadéka, ha pe­dig az a sok munkás, aki műveli, veti és aratja a búzát és az egyéb terményeket és verejtéké­vel járul hozzá a föld hozadékához, tehát meg­termékenyíti a földet, akkor ő is annak a jogos tulajdonosa és senki másnak nincs joga a munka gyümölcsét magáénak vallani, csakis és kizárólagosan annak, aki munkájával az eredményt létrehozta. Most tehát látjuk, hogy miért ragaszkodnak a tőkések a minél hosszabb munkaidőhöz, a mi­nél kisebb munkabérhez. Mert amíg ezt az álla­potot fönn tudják tartani a munkásosztállyal szemben, addig az ő kiváltságos helyzetük biz­tosítva van. A szervezett tőkésosztállyal szemben a mun­kásosztály helyzetének a megjavításáért csak egy még szer­vezettebb és egy még erősebb munkásosztállyal vehetjük föl sikeresen a har­cot. Hogy ez a harc, mely a tőke­ és a munka harca, eredményt hozzon számunkra, öntudatos és osztálytudatos munkásságra van szükség, mely tisztában van az ő gazdasági és társa­dalmi helyzetével, mely tisztában van azzal, hogy az a sok érték, melyet az emberiség év­ezredek folytán összerakott, sok kínnal és fá­radsággal fölépített és megteremtett, az nem­ lehet egyes kiváltságos emberek tulajdona, mert az a társadalomé és ezek a meglévő érté­kek az eljövendő szocialista társadalomban mindnyájunk boldogulására kell hogy szolgál­janak. A szakszervezetekre hárul az a magasztos feladat, hogy eme nagy célok érdekében a munkásosztályt megszervezze, a tőkésosztály által alapított egyesületekben, a vallásban vigaszt és reményt kereső álmodozók s az államrendszer által befolyásolt munkások szét­szórt seregét közös nevezőre hozza, közös intéz­ményekben, a szocializmus előiskolájában, az osztálytudatos szervezetekben egyesítse. Az egyes munkás nem tud szembeszállni a kapitalizmus mindent legázoló és csak a pro­fitért, a kizsákmányolásért élő tőkés termelési renddel szemben, a munkásosztály csak úgy érhet el eredményt, ha szervezetten, egységesen indul harcba követeléseiért. Ebben a küzdelem­ben r­inden attól függ, hogy a mozgalomban résztvevők milyen erőt képviselnek. A szakszervezetek feladata, hogy a munkások mozgalmait előkészítse, azokat a legalkalma­sabb időben, a legjobb taktikával sikerre ve­zesse. A legjellemzőbb példáit a munkások si­­keres föllépésének azokban az országokban ta­láljuk, amelyekben a szakszervezeti mozgalom­nak régebbi múltja van. Például Csehországban a bányák­­üzemi tanácsai keresztül vitték, hogy a bányák tiszta jövedelméből 10%-ot a szociá­lis intézmények, iskolák, kórházak és népjóléti intézmények kapnak és ennek a révén lehetővé válik évente 3—4060 munkásgyermek nyaralta­­tása. Most képzeljük el, ha ilyen célokra nem 10, hanem több százalék lenne fordítható, meny­nyit változtatna ez a társadalom mai helyzetén? Például a szocialista társadalmi berendezkedés mellett az üzemek összes tiszta jövedelme ilyen célokra lenne fordítva. Németországban a munkásság képviselői a legfőbb állami ügyekben nagy befolyással bír­nak, amennyiben egyik képviselőjük a kancel­lári hivatalt tölti be, Angliában pedig a mun­kásság céltudatos munkájának eredményekép­pen a bányák szocializálásáról és annak közeli megvalósításáról tárgyalnak, amely jelenségek mind arra engednek következtetni, hogy nincs messze az az idő­, amikor elérkezünk kitűzött célunk, a szocialista társadalom megvalósítá­sának lehetőségeihez s a szakszervezetekre há­rul a feladat, hogy ez az idő ne találjon ben­nünket készületlenül, hogy az új idők elérke­­zése egy a gazdasági tudományokkal, gazda­sági ismeretekkel, társadalomtudományokka­l és"a szellemi élet egyéb tudományaival fölsze­relt, erős munkásosztály álljon az­ új idők kü­szöbén, mely képes legyen a jövendő sorsát kés­zébe venni és az emberiséget egy jobb jövő felé vezetni. BŐRIPARI MUNKÁS 3. oldal fris­alán hazafelé... Olyan embert, akit a hivatása a városhoz köt, különös fölszabadító érzés fog el, amikor a hátizsákot azzal a tudattal veti a vállára, hogy a hétköznapi gondokat otthon hagyva, elindul a szabad mezőkre, a magas bércekre. Fokozottan érzi ezt a fölszabadító hatást az elnyomott proletár. Az a kiolthatatlan vágy, hogy a bérrabszolgaság alól fölszabaduljon, hogy ember tudjon lenni az emberi társada­lomban, tüzes akaratként tör, föl a lelkéből, amikor össze­ölelkezik a természettel. Amidőn a bérd­etőn fölhág a legmagasabb csúcsra, ellenállhatatlanul kívánkozik ki belőle a kiáltás: Íme, szabad vagyok!... Leráztam a béklyókat és minden akadály ellenére fönn vagyok a­ csúcson ! Ki ne érezte volna azt a magasztos érzést, mely mindenkit eltölt, ha a túra összessége kisebb vagy nagyobb csoport, teljes számban fölér egy bőretetőre és piruló arccal, csillogó szélütekkel megállapítjuk,­ hogy fönt vagyunk! Hogy eltűnik a nézeteltérés, mennyi bizalom, mennyi erő és hit forrasztja össze azokat, akik fölértek! Ki ne érezte volna azt a tudatalatti vágyat, mely ott fönn mindenkit elfog, hogy most így ahogy vagyunk bevonulunk a városba és­ bele­kiáltjuk a hatalmasok fülébe: íme, itt va­gyunk! Nem kérjük, de követeljük emberi jo­gainkat! Ki ne érezte volna azt az ösztönszerű egybe­­tartozást, melynek azzal is kifejezést akarunk adni, hogy hazafelé zárt sorokban, büszkén, bátran munk­ás da­lokat énekelve, szinte bele­­kényszerítjük a bámészkodók, a felülről le­mosolyogni vagy éppen elnyomni akarók tu­datába, hogy mi minden elnyomás dacára életképesek vagyunk s a jövőt a magunk szá­mára építjük! De... ki érzi közülünk azt is, hogy nálunk mily kevés még azoknak a szám­a, akik a csúcsra igyekeznek? Ki érzi és ki látja meg közülünk azt,­ hogy ezek az elszánt, de kicsiny csoportok erősítést várnak? Éspedig onnan, am­erről ők is jöttek, a proletariátus nagy tömegeiből. Ha fölidézzük emlékünkben a bécsi munkás­­ól­impiá­sz nagy fáklyás­ menetét, mely a maga robusztus hatalmasságában megbénította a város ereiben az életműködést — amennyiben megállította az utcákon a forgalmat —, ha visszagondolunk a százezreknek a szociál­demokráciáért való tomboló lelkesedésére, ak­kor fogalmat tudunk alkotni arról, milyen tö­megek kellenek az előttünk tornyosuló akadá­lyok leküzdéséhez, mekkora tömegek kellenek a jövőnk fölépítéséhez. A világ proletariátusa, egymás után hárítja el az akadályokat fölfelé törő útjából és min­dig magasabb csu­csokra érkezik el. A magyar munkásosztály is fönn volt, már egy ilyen csi­cson. A történelmi erők vihara azonban el­sodorta és lezuhant. De ez a lezuhanás nem pusztította el! A népek életében csak egy pil­lanatnyi aléltságot okozott és már ébredezik. Már nyújtózhatja tagjait. Már rendbeszedi szétszórt fölszerelését, hogy új erőre kapva el­induljon, fölfelé törve, arra a magaslatra, arra a csúcsra, ahonnan további munkánk a hala­dást, a szocializmust szolgálja. Igen, mi föl­felé törünk. A mi utunk fölfelé és előre visz. Előre, hogy sorsunk emberi legyen, hogy küz­delmünket több sikerrel folytathassuk, hogy a munkásosztályt tespedéséből fölrázhassuk és mellénk állíthassuk. Fölfelé visz útunk, hogy embernek ember által való kizsákmányolását megszüntessük, hogy ne legyen többé elnyomó és elnyomott... Kiss János.

Next