Épitő Ipar - Építő Művészet, 1916 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1916-05-28 / 22. szám

1916. május 28 ÉPÍTŐ IPAR :­ ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (22. sz.) 131 A nemzeti építő művészetről. (Kertész K. Róbert fölolvasása a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletben május 15-én.) Nemzetünk ezredéves büszke hagyományaihoz híven veszi ki részét a mai gigászi küzdelemből. Az egész világ elismerése adózik a magyar faj hősiességének. És midőn pazarul, bőkezűen ömlik a piros magyar vér keleten, délen és nyugaton egyaránt, mintha nem is volna lehetséges, hogy ez az életadó nedű el is fogyhatna; midőn győzelmes hadseregeink világtörténelmet rovó munkája mellett látjuk a honmaradtak lelkes és fegyvertelen kitartását, melylyel a végleges diadal kivívásához hozzájárulnak, csodálatos módon egyúttal megcáfolva látjuk a mondást: »Inter arma silent Musae". Színházaink zsúfoltak, az irodalmi értékű premierek egymást követik, a hangversenytermekben első­rangú művészet folyik, képzőművészeti tárlataink szép sikereket mutatnak fel, szobrászaink az „Erzsébet-királyné­­emlékmű" tervpályázatán dolgoznak, a főváros krematórium pályázata most végződött szép eredménynyel, és ha az építészeti tevékenység effective kis mértékre szorítkozik is, az építő­művészek ráérnek vitába bocsátkozni az osztrák építő­művészekkel nemzeti építő­művészet keletkezésének lehetősége felől. Ezt a vitát Wagner Ottó provokálta. Ehhez kívánok hozzászólani. Wagner Ottó cikkében fölveti a kérdést, »lesz e, lehet­séges-e művészi különbség a magyar és osztrák építő­művészet között, lehetséges e egy nemzeti művészi ki­fejezési mód, egy nemzeti stylus?" Erre adott válaszával elősegíteni véli a" magyar művészek törekvéseinek az osztrákokéival való »egészen összeegyeztetését". Wagner kifejti azokat a tényezőket, melyek a kultur­állam építészi stílusa kifejlődésének komponensei, aminek a klíma, az építő­anyag, a lakosság életmódja, az államhatalom, a népjólét és a »nagyvárosokban" meg­évő művészi képesség, és fejtegetései odavezetnek hogy az építészi alkotások művészi kifejezésének az összes kulturcentrumokban hasonlónak kell lenni, mert az állami berendezkedések és az életmód mindenütt csaknem teljesen azonos. Ámde a Mester okoskodásából teljesen kikapcsolta az emberi fajok lélekbeli különbözőségeit és sajátosságait, a múltak tanúságát, a réges-régen elmúltakra való kegyelet­­teljes visszaemlékezést, a nemzeti hagyományokat, a traditió tiszteletét. Ezen a ponton mi magyarok a nagy osztrák mesterrel és az osztrák építészekkel átalában aligha érez­hetünk valaha is egyformán. Wagner Ottó előrehaladott, tisztes kora mellett is, lélek­ben és szellemben modern, sőt a legmodernebb. A technikai tökély csodálatában elmegy addig a határig, ahol a cél betöltésében kezdi a szépet látni. A célszerűséget előbbre helyezi az elvont szépnél, és melynek talán igazán nincsen egyéb rendeltetése, mint hogy önmagában, önmaga kedvéért legyen, mint hogy gyönyörködtessen. Az ágyú példáját hozza fel, és szebbnek találja a modern ágyút, a biztos találatot annál, mely „díszesebb", ha nincs meg ez a tulajdonsága. Azt hiszem, a technikai tökély jogos, de határtalan imádata mégsem volna a „szép" fogalmával összekeverendő; mert különben az aesthetika oly elemmel bővül, mely az ő fogalomkörébe nem tartozik, a gyakorlati beválás a cél­szerűség elemével. A modern ágyúk minden célszerűségének elismerésével sem tartom valószínűnek, hogy művész ember közönyösen haladhatna el a bécsi Arsenal-Museum, a berlini Zeug­haus, vagy a londoni Tower hadi múzeumának egy-egy mesteri ágyúcsöve mellett, noha jól tudjuk, hogy az azon látható plasztikus ornamentika, figurális megjelenések, ékes feliratok, dekoratív címerek és egyéb „díszek" semmivel sem járulnak hozzá, hogy az az ágyúcső lövedéket távolabbra küldje és helyesebben irányítsa. Nem tudok ilyen következetes lenni a célszerűség előtti meghódolásban, mert hisz akkor a lövészárkot „szebb" erődítésnek kellene tekintenem a középkor összes reánk maradt erődített kastélyainál, — és ugyancsak következe­tességből száműznünk kellene minden szobrot, faragott, festett ornamentikát stb., — még a városházak, operák, színházak, tőzsdék, múzeumok és más középületek hom­lokzatáról és belső helyiségeiről egyaránt, mert hiszen ezekben az épületekben lehet okosabban is tanácskozni, szebben énekelni, zenélni, játszani, nagyobb haszonnal üzérkedni és műtárgyakat célszerűbben elhelyezni, az említett „díszek" nélkül is. Nem hiszem, hogy Wagner mester maga is ennyire szeretné vagy akarná végig gondolni eszmemenetét, de ha példájával felállított ágyúját elsüti, az majd ide lő. Nemzeti irányzatú építő­művészet gondolata iránt rokon­­szenvet sem Wagnertől, sem más osztrák építő­művész­től nem igen várhatunk. Ennek mélyre­ható oka van. Osztrák „nemzet"-ről a távol múltban nem lehet beszélni, mert olyan nem volt, és osztrák „nemzet" ma sincsen. Igenis volt ausztriai hercegség, tiroli grófság, salzburgi érsekség, trentói püspökség, sziléziai hercegség, cseh királyság, morva őrgrófság és lengyel királyság stb. Ezek a múltban — részben mint a nagy német császár­ság keleti határtartományai — egészen önálló nemzeti életet éltek, többé kevésbbé politikailag egymásra utaltan, sőt szoros kapcsolatban, de kultúrájában egymástól teljesen függetlenségben. A mai Ausztria ennek a számos tartománynak egyesí­téséből áll, mint politikai egység, melynek osztrák nemzeti együttérzése, mint ahogy magyar nemzetről beszélünk, nincsen. Lehet beszélni Ausztria német nyelvű tartományai­ról, melyek összetartozandósági érzése a kulturális élet terén is érvényesül, nagyot és maradandót alkotva a művé­szet minden ágazatában. De csak alig száz esztendős a múltja ennek az életerős, fiatal Ausztriának is; meg van minden kelléke a gazdasági és kulturális élet terén való nagystelű boldogulásra; osztrák nemzeti hagyományra azonban nem hivatkozhatik. Ebben látom természetszerű magyarázatát annak, hogy osztrák építész nem hisz nemzeti építő­művészet keletke­zésében, mert nincsen fa gyökér nélkül. Más a mi helyzetünk. A magyarság ezredéves, egységes múltra tekint vissza. A magyarság faji különállóságát, nyelvét, politikai önállóságát és kulturális függetlenségét megtartotta vérrel és könynyel gazdagon öntözött ezeréves múltján keresztül mai napig, abban a virulentiájában, soha nem csökkenő felszívó, assimiláló képességénél fogva, melylyel a magyarság mindenkor birt és a mely e föld­területen a magyart uralkodó fajjá tette és annak minden elképzelhető akadályokon keresztül megtartotta. Nagyon jól tudjuk, hogy mai kultúránk nem az, amit a honfoglalók a keleti őshazából plántáltak ide. Ez a bűbájos, a kelet illatával átitatott, színpompás virág az új haza földjébe verte gyökereit és az új talajból szívta életadó nedveit. Kertészei, gondozói gyakran a nyugatról származtak ide, — és ha a palánta az új haza földjén fejlődésnek indulván, eredeti színeiből és zamatából veszí­tett is, itt hajlíthatatlan, sudár törzsbe szökött, terebélyessé nőtt, ellenállott a századok viharainak és magyarrá tette — soha nem szűnő, bűvös erejénél fogva — mindenkori ápolóit. Ki mondhatná azt, hogy az első szent királyunk idején beözönlött bajorok, a kunok, az itt maradt törökök és az újabb századokban bevándorlott kulturmunkások ivadékai nem éppen oly jó magyarok, mint azok, kiknek ősei a hétvezérek sátoralját lakták? Mind e bevándorlókat a nemzeti géniusz ereje assimi­­lálta magyarokká mindezeknek bőségesen megadatott az alkalom, hogy megköthessék a vérszövetséget az ezeréves küzdelemben a haza földjével, mint ahogy ma is bőkezűen ömlik az áldozati magyar vér. A magyarságnak hagyományaiba vetett, rajongó hite adja az erőt, a bizodalmat, a rugalmasságot és lendületet a jövő nagy feladatai irányában, akár arról legyen szó.

Next