Épitő Ipar - Építő Művészet, 1919 (43. évfolyam, 1/2184-18/2300. szám)

1919-01-05 / 1. (2184.) szám

1919. januárius 5 ÉPÍTŐ IPAR :­ ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (1. sz.) Budapest városépítéséről. (Visszapillantás és jövőbe tekintés.) (Palóczi Antal fölolvasása a M. Mérnök- és Építész-Egyletben dec. 16-án.) Budapest nem mutat fel egységes városszervezetet, mert bár szomszédos, de külön fejlődött három alkotórésznek utólagos egyesítése által létesült. Pest és Buda váro­soknak és Ó-Buda községnek szerves egésszé kapcsolását az 1873. évi XXXVI. t.-c. akkor határozta el, amikor már előzően, az egyesítésnek gyakorlati keresztül vitele céljából meghozatott az 1870. évi X­­.-c. 1892 ben lett székesfővárossá. S följegyezni való, hogy sem az egyesítés előtt, sem utána nem örvendett­­— mint más székesfővárosok­é— fejedelmi kegynek vagy istápo­­lásnak. Mindig önmaga erejére volt utalva, de a fejlődé­sét hatalmas természeti tényezők segítették elő, és pedig az igen előnyös geográfiai helyzet és a kiválóan szerencsés, természeti szépségekkel bőkezűen elárasztott helyi fekvés. Az egyesített alkotórészek közül a Duna jobbpartján fekvő Buda és Ó-Budáé a régibb történeti múlt. Ó Buda helyén már a rómaiak letelepedtek; idők múltával fejlő­dött a várhegyen erődített város, magába foglalva Zsig­­m­ond és Mátyás király idején a fejedelmi palotát. A Duna balpartján keletkezett később Pest városa, mely azonban csak a XIX. Század elején indult kereskedelmi és ipari föllendülése nyomán szép fejlődésnek — csakhamar túlszárnyalva a jobbparti várost. 1780-ban Budának lakos­sága 22 000, Pesté 14.000 volt, de 50 év múlva, 1830 körül, Budának 32.000 lakosságával szemben Pestnek lakossága már 68.000-re szaporodott. A múlt század első fele új korszakot jelent Budapest történetében, amikor a város József nádor személyében magas pártfogót talált, ki gondozásába fogadta a főváros fejlődését és szeretettel működött közre különösen Pest város kialkotásán. „Pest városát újjá alkotta“, olvasható a József-téren álló emlékszobra talapzatán. 1805-ben „Városszépítő bizottságot“ szervezett, melynek hatás­körébe utalták az utcák szabályozását, terek, fásítások megállapítását és az építésre engedelmek kiadását. Ez a „Szépítő bizottság" Hild Antal építészszel 1810-ben el­készíttette a Lipót külvárosnak a Belvárostól az Újépületig terjedő fölosztását és szabályozó tervét. Először történt az, hogy nagyobb területre előzetesen állapította meg az elismert építész az egységes tervet. (Sajnos, e példát később nem igen követték.) A legrendezettebb városrészünk a Lipótvárosnak e sza­kasza. Terve ugyan a sar­tá­tó-rendszerben készült, de e derékszögű úthálózatban magasabb művészi érték nyil­vánul. Művészi koncepció ez az elrendezés, amelynek fő- és középtengelye a templomra irányított Zrínyi-utca, a tőle jobbra és balra részarányosan sorakozó házcsoportok­kal, megfelelő távolságokban és arányosan illeszkednek bele közterek­, a templomtéren kívül egy nagyobb, az Erzsébet-tér (előbb vásártér, majd az 50-es években parkká alakítva), egy kisebb József-tér és ezekkel analóg a fölső részben a Széchenyi- tér. Az utcák nyolc és szélesek, tekin­tettel arra, hogy legfölebb kétemeletes házakat volt szabad építeni. (Az már a mai kornak mulasztása, hogy az utcá­kat nem szélesítette ki akkor, mikor a kétemeletes házak helyébe négyemeletes házak építésére tértek át.) Abban az időben, amikor ezt a helyzettervet megszer­kesztették, nem gondoltak arra, hogy itt a Duna két part­ját állandó híddal, a Lánchíddal össze fogják kötni. Széchenyi István ez eszméje későbben született. Ennélfogva ezt a hidat utólagosan kellett a tervbe beiktatni, ami különben a pesti­ oldalon elég szerencsésen esett ki a Ferenc­ József-térnek a megalkotásával. Kevésbbé szerencsés a jobbparti megoldás, ahol igen szűk térviszonyok között a híd a várhegynek fut, minek következtében szükségessé vált a várhegyet alagúttal átfúrni. A Lánchíd helye természetesen befolyással volt a fő­város későbbi kialkotására, de különösen az azután meg­épített dunai hidak helyének, megválasztására. A később épített hidak helyének megválasztásakor a döntő szempont csaknem kizárólag a fejlődöttebb balparti város forgalmi úthálózatának jutott. 1838-ban nagy árvízi katasztrófa sújtotta a várost. Pest­nek 4254 lakható háza közül 2181 összedőlt, 827 kisebb­­nagyobb sérülést szenvedett. Budának alsó városában pedig 762 ház közül csak 91 maradt épségben. A város azonban újra felépült: szebben, díszesebben! A „Szépítő bizottság" nyomban a katasztrófa után új építésügyi szabályokkal egybekötve, új városszabályozó­ tervet szerkesztett. Ezek szerint legfölebb két emeletnyi magas házakat engedtek építeni. S felhasználva az árvíz pusztí­tását, Pest térképén néhány új közteret hasítottak ki (a Klauzál-tér, a Hunyadi-tér ennek alapján létesült; későb­ben, sajnos, beépíteni engedték az akkoriban kijelölt terek néhányát, pl. az Operával a Hermina-teret.) Hogy milyen volt Pest-Budának állapota a múlt század közepén, a hatodik és hetedik évtizedben, mint amely korszak a jelentéktelen, provinciális város rohamos átala­kulását közvetetlenül megelőzte, a saját visszaemlékezésem után is spár vonással­ogom vázolni. Bár e korszak kezdetén a két város összlakossága már 200.000 főre rúgott, a lakóházak 80 százaléka még földszintes volt! A beépítés szélső határai Pesten nagyjában a Tüköry­­töltés (mai Lipót-körút), a Három-bárány­ (mai Podma­­niczky-utca), a Kétszív utca, Erdősor, Köztemető-út, a Ludo­­viceum­ és a Remete-utca, ezenkívül még a Városligetbe vezető fasor. Ezen a területen még igen sok teljesen be­építetlen rész volt : nagy üreség volt az Újépület mögött a Tüköry-töltésig, amelyen állatseregletek sátorai, vándor­cirkuszok stb. ütötték fel tanyájukat; itt­­a mai törvényszék Budapesti kislakások. 1. ábra. Főhomlokzat. 3

Next