Épitő Ipar - Építő Művészet, 1919 (43. évfolyam, 1/2184-18/2300. szám)
1919-01-05 / 1. (2184.) szám
1919. januárius 5 ÉPÍTŐ IPAR : ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (1. sz.) Budapest városépítéséről. (Visszapillantás és jövőbe tekintés.) (Palóczi Antal fölolvasása a M. Mérnök- és Építész-Egyletben dec. 16-án.) Budapest nem mutat fel egységes városszervezetet, mert bár szomszédos, de külön fejlődött három alkotórésznek utólagos egyesítése által létesült. Pest és Buda városoknak és Ó-Buda községnek szerves egésszé kapcsolását az 1873. évi XXXVI. t.-c. akkor határozta el, amikor már előzően, az egyesítésnek gyakorlati keresztül vitele céljából meghozatott az 1870. évi X.-c. 1892 ben lett székesfővárossá. S följegyezni való, hogy sem az egyesítés előtt, sem utána nem örvendett— mint más székesfővárosoké— fejedelmi kegynek vagy istápolásnak. Mindig önmaga erejére volt utalva, de a fejlődését hatalmas természeti tényezők segítették elő, és pedig az igen előnyös geográfiai helyzet és a kiválóan szerencsés, természeti szépségekkel bőkezűen elárasztott helyi fekvés. Az egyesített alkotórészek közül a Duna jobbpartján fekvő Buda és Ó-Budáé a régibb történeti múlt. Ó Buda helyén már a rómaiak letelepedtek; idők múltával fejlődött a várhegyen erődített város, magába foglalva Zsigmond és Mátyás király idején a fejedelmi palotát. A Duna balpartján keletkezett később Pest városa, mely azonban csak a XIX. Század elején indult kereskedelmi és ipari föllendülése nyomán szép fejlődésnek — csakhamar túlszárnyalva a jobbparti várost. 1780-ban Budának lakossága 22 000, Pesté 14.000 volt, de 50 év múlva, 1830 körül, Budának 32.000 lakosságával szemben Pestnek lakossága már 68.000-re szaporodott. A múlt század első fele új korszakot jelent Budapest történetében, amikor a város József nádor személyében magas pártfogót talált, ki gondozásába fogadta a főváros fejlődését és szeretettel működött közre különösen Pest város kialkotásán. „Pest városát újjá alkotta“, olvasható a József-téren álló emlékszobra talapzatán. 1805-ben „Városszépítő bizottságot“ szervezett, melynek hatáskörébe utalták az utcák szabályozását, terek, fásítások megállapítását és az építésre engedelmek kiadását. Ez a „Szépítő bizottság" Hild Antal építészszel 1810-ben elkészíttette a Lipót külvárosnak a Belvárostól az Újépületig terjedő fölosztását és szabályozó tervét. Először történt az, hogy nagyobb területre előzetesen állapította meg az elismert építész az egységes tervet. (Sajnos, e példát később nem igen követték.) A legrendezettebb városrészünk a Lipótvárosnak e szakasza. Terve ugyan a sartátó-rendszerben készült, de e derékszögű úthálózatban magasabb művészi érték nyilvánul. Művészi koncepció ez az elrendezés, amelynek fő- és középtengelye a templomra irányított Zrínyi-utca, a tőle jobbra és balra részarányosan sorakozó házcsoportokkal, megfelelő távolságokban és arányosan illeszkednek bele közterek, a templomtéren kívül egy nagyobb, az Erzsébet-tér (előbb vásártér, majd az 50-es években parkká alakítva), egy kisebb József-tér és ezekkel analóg a fölső részben a Széchenyi- tér. Az utcák nyolc és szélesek, tekintettel arra, hogy legfölebb kétemeletes házakat volt szabad építeni. (Az már a mai kornak mulasztása, hogy az utcákat nem szélesítette ki akkor, mikor a kétemeletes házak helyébe négyemeletes házak építésére tértek át.) Abban az időben, amikor ezt a helyzettervet megszerkesztették, nem gondoltak arra, hogy itt a Duna két partját állandó híddal, a Lánchíddal össze fogják kötni. Széchenyi István ez eszméje későbben született. Ennélfogva ezt a hidat utólagosan kellett a tervbe beiktatni, ami különben a pesti oldalon elég szerencsésen esett ki a Ferenc József-térnek a megalkotásával. Kevésbbé szerencsés a jobbparti megoldás, ahol igen szűk térviszonyok között a híd a várhegynek fut, minek következtében szükségessé vált a várhegyet alagúttal átfúrni. A Lánchíd helye természetesen befolyással volt a főváros későbbi kialkotására, de különösen az azután megépített dunai hidak helyének, megválasztására. A később épített hidak helyének megválasztásakor a döntő szempont csaknem kizárólag a fejlődöttebb balparti város forgalmi úthálózatának jutott. 1838-ban nagy árvízi katasztrófa sújtotta a várost. Pestnek 4254 lakható háza közül 2181 összedőlt, 827 kisebbnagyobb sérülést szenvedett. Budának alsó városában pedig 762 ház közül csak 91 maradt épségben. A város azonban újra felépült: szebben, díszesebben! A „Szépítő bizottság" nyomban a katasztrófa után új építésügyi szabályokkal egybekötve, új városszabályozó tervet szerkesztett. Ezek szerint legfölebb két emeletnyi magas házakat engedtek építeni. S felhasználva az árvíz pusztítását, Pest térképén néhány új közteret hasítottak ki (a Klauzál-tér, a Hunyadi-tér ennek alapján létesült; későbben, sajnos, beépíteni engedték az akkoriban kijelölt terek néhányát, pl. az Operával a Hermina-teret.) Hogy milyen volt Pest-Budának állapota a múlt század közepén, a hatodik és hetedik évtizedben, mint amely korszak a jelentéktelen, provinciális város rohamos átalakulását közvetetlenül megelőzte, a saját visszaemlékezésem után is spár vonássalogom vázolni. Bár e korszak kezdetén a két város összlakossága már 200.000 főre rúgott, a lakóházak 80 százaléka még földszintes volt! A beépítés szélső határai Pesten nagyjában a Tükörytöltés (mai Lipót-körút), a Három-bárány (mai Podmaniczky-utca), a Kétszív utca, Erdősor, Köztemető-út, a Ludoviceum és a Remete-utca, ezenkívül még a Városligetbe vezető fasor. Ezen a területen még igen sok teljesen beépítetlen rész volt : nagy üreség volt az Újépület mögött a Tüköry-töltésig, amelyen állatseregletek sátorai, vándorcirkuszok stb. ütötték fel tanyájukat; itta mai törvényszék Budapesti kislakások. 1. ábra. Főhomlokzat. 3