Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)

1920-06-01 / 11. (2311.) szám

42 ÉPÍTŐ IPAR ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (11. sz.) 1920. június­­­ nak eredményesen védekezni. Az ipari közigazgatás ugyanis, mely az ipari liberalizmus elvén fölépített ipartörvény alapján járt el, hatásos védelmet még akkor sem nyújt­hatott, ha az eljáró közeg lelkiismeretes akart lenni, mert egyrészt a miniszteri rendeletek hiányossága tág teret nyitott a törvényt kijátszani, másrészt a büntetés nagy­sága megközelítőleg sem állt arányban az elérhető haszon­nal. A­ büntetés morális hatása pedig úgyszólván teljesen megszűnt, mivel a liberalizmus túlhajtása és elfajulása folytán az emberek erkölcsi szégyenérzete eltompult. A kihágási büntetéseket a társadalom nem is tartja dehonesztálóknak. Az ipartörvény megalkotása idejében az építő vállalkozó hatásköre tisztán közvetítő és bankszerű működésben, az építkezések financírozásában állapíttatott meg. Az építő vállalkozó az elvállalt építkezést szakmabeli iparosokkal tartozott végeztetni. Az építtető és az építő iparos között tehát közvetítőként szerepelt (51939/1892. K. M.) Ezt a hatáskört azonban fokozatosan átlépték az építő vállalko­zók, amiben az iparszabadság elve alapján álló minisz­térium is segítségükre volt, amennyiben konkrét esetből kifolyólag 1900-ban már kimondta a minisztérium, hogy az az építő vállalkozó, aki az építkezéseket jogosított építő­mesterrel végezteti ha az építkezések műszaki vezeté­sébe és végrehajtásába be nem folyik —, a vállalkozói munkakörét nem lépi túl az esetben, ha az építkezésben alkalmazott munkásait (?) maga fizeti is (11816/1900. K. M.). 1913-ban pedig már annyira haladt a vállalkozók hatáskörének tágítása, hogy konkrét eset kapcsán a minisz­térium jóváhagyta az alsófokú hatóságok ama határozatát, hogy az építő vállalkozó, aki építőmester alkalmazásával négyemeletes házat épített, nem lépte túl a hatáskörét. Az önálló iparűzés lényegének fontos és elengedhetet­len kelléke, hogy a munkához szükséges anyagokat az iparos saját számlájára szerezze be, a munkásokat saját részére fogadja föl, velük korlátlanul rendelkezzék, a mun­kások az ő anyagi kockázatára termeljenek, az ezek után felmerülő magánjogi kötelezettségek, a munkaviszonyból keletkező követelések, a munkások megszolgált bére, beteg­­segélyző és balesetbiztosítási járulékok az iparost terheljék. Amint az anyagi kockázatot maguk után vonó eme kellé­kek nem az iparost illetik, az iparos önálló volta, munka­adói jellege, sőt korlátlan rendelkezési joga is megszűnik. Az az iparos, akinek munkása nincsen, az megszűnt munkaadó, tehát az esetben, a­midőn más munkásait irányítja, önálló iparos lenni. Ő maga — ha kiváltságos helyzettel is — szintén alkalmazottja lesz a többi munkás munkaadójának, az építő vállalkozónak. Ezzel a folya­mattal azután a képesítéssel és iparengedélylyel nem bíró építő vállalkozó gyakorolja tényleg az építő­ipart, a jogo­sított szakiparos pedig az építkezésnek csupán műszaki vezetője lesz, akinek a vállalkozó a gyakorlatban műszaki utasítást is ad, amivel befolyik az építkezés műszaki veze­tésébe. Az ilyen építőmester a főnökével sokszor olyan függő viszonyban van, hogy ennek rendeleteit azonnali elbocsátás terhe alatt köteles végrehajtani. A nagyobb vállalattal bíró, sok munkával ellátott építőmesterek maguk is alkalmaznak ilyen építésvezető építőmestereket, hogy munkájukat és felelősségüket megosszák. Hogy a vállal­kozó műszaki utasításai folytán abszurditások nem állanak be, az természetes, mert a szakképzett iparos is mindenkor szívesen veszi az alkalmazottainak: az építésvezető, a munkavezető, sőt a segéd észrevételeit is, azonban kor­látlanul rendelkezik a munkások beosztása, az anyag kiválasztása és felhasználása tekintetében. Az említett döntéssel a minisztérium önmagával és az ipartörvénynyel is ellentétbe került. Az ipartörvény ugyanis üzletvezető alkalmazásával csak a képesítéshez kötött iparok gyakorlását engedi meg, az engedélyhez kötött iparokét azonban nem. Ezért a minisztérium több esetben kimondotta, hogy engedélyhez kötött iparokban nincs helye üzletvezető alkal­mazásának az esetben, ha az üzletvezető az iparos szemé­lyes képesítésének pótlására volna hivatva. Vagyis üzlet­vezető alkalmazásával nem lehet az építő­ipart gyakorolni, ellenben az említett alsó fokú ítéletet jóváhagyó miniszteri döntvény értelmében az esetben igen, ha jogosított építő iparost fogad föl alkalmazottnak. Az üzletvezető minősí­­tettebb és függetlenebb helyzetben van a munkaadóval szemben, mint az alkalmazott; hogyan egyeztethető tehát össze a két álláspont? Ilyen körülmények között nem csoda, ha a végrehajtó közigazgatási hatóságok egyrészt maguk sem ismerik ki magukat, másrészt lanyhán járnak el a hozzájuk följelen­tett esetekben. Őszintén szólva ezért meg sem lehet őket róni, mert a kihágási eljárás során elért eredmény nem áll arányban azzal a na£y munkával és fáradsággal sem, amelyet egy kihágási eljárás alapos lefolytatásával és helyszíni szemléjével ki kell fejteni, még kevésbbé a kihágás útján szerzett haszonnal, mert az ipartörvényben megállapított bírság maximális alkalmazása esetén sem riasztja el a vállal­kozókat az újabb és további ipargyakorlástól, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy az enyhítő szakasz alkalmazásával még ezt a csekély összeget is erősen kisebbítik. Az építkezéssel járó köztekintetek, közbiztossági, köz­egészségi és művészeti szempontok tették szükségessé, hogy az építő­ipar gyakorlását személyes felelősséghez és engedélyhez kössék. Ámde ez a személyes felelősség illu­­zóriussá vált az építésügyi szabályzat és a közszállítási feltételek azon rendelkezései folytán, hogy ha az építést végrehajtó egyénnek a saját személyében nincs meg a törvényes képesítése, maga helyett képesített egyént nevez­het meg. E rendelkezéssel a szemfüles és könnyű lelki­ismeretű vállalkozókat rászabadították az építő­iparra. Nem kellett mást tenniök, mint — egy olyan jogosított építő iparossal, aki éppen a vállalkozók működése folytán nem juthatott munkához — a terveket aláíratni, s ekkor az illetékes hatóság fedezve tudta magát. De hiába is vizs­gálta volna az esetet, mert a vállalkozókat illetőleg érvény­ben lévő rendeletek úgyszólván lehetetlenné tették a visszás esetek kibogozását. Az építő vállalkozók iparkihágásainak trópusi tenyésze­téhez a kihágási eljárás hosszadalmas lefolyása is hozzá­járul. A minisztérium elvi jelentőségű határozata értelmé­ben az építkezés ítéletben be nem tiltható, addig pedig, amíg egy ítélet végérvényes lesz, legjobb esetben is kell egy esztendő és a vállalkozó már újabb munkába is fogott. Nézzük már most, a közérdek szempontjából szükség van-e az építő vállalkozókra, mert abból a körülményből, hogy az ipar terén annyira elhatalmasodtak és a hatóságok nem gördítettek akadályokat működésük elé, az a látszat áll elő, hogy az ipartörvény megalkotásában, illetőleg ennek alapján az építő­ipar gyakorlása tárgyában kiadott rende­letben jártak el helytelenül, midőn nem intézkedtek arra nézve, hogy az ipartörvény 8. §-a (üzletvezető alkalma­zása) az építő­iparra is vonatkoztatható legyen. A vállalkozók érdekében arra szoktak hivatkozni, hogy azért van rájuk szükség, mert nagy vállalatok lebonyolí­tásához szükséges tőkékkel a szakiparosok nem rendel­keznek, ellenben a vállalkozók kereskedelmi fürgesége és vállalkozói szelleme gyorsan előteremti a kívánatos esz­közöket, miáltal az ipar és a közgazdaság érdekében nél­külözhetetlen szolgálatokat tesznek. Ezt az álláspontot némileg honorálni lehet abban az esetben, midőn nagy­­mennyiségű tömegcikk sürgős szállításáról van szó, de teljesen elfogadhatatlan a magasépítés terén, ahol rend­szerint egy-egy objektum fölépítése alkotja a vállalat tár­gyát. Az építtető vagy már előzőleg birtokában van az építő költségnek, vagy pedig hitelművelet útján fedezi azt, tehát általános szokás szerint az építkezés haladásá­nak arányában részfizetéseket teljesít az építő iparos mun­kájára. De ha nem ez volna is a helyzet, az építő iparos maga is tud hitelt szerezni; ez az argumentum tehát nem bizonyít az építő vállalkozók szükségessége mellett, már csak azért sem, mert az építő iparosok tekintélyes létszá­muknál fogva a történelmi Magyarország szükségletét is bőven kielégítették.

Next