Épitő Ipar - Építő Művészet, 1921 (45. évfolyam, 1-22. szám)
1921-01-15 / 1-2. szám
1921. január 15 ÉPÍTŐ IPAR : ÉPÍTŐ MŰVÉSZET Hauszmann Alajos a királyi vár építője. Építő iparunk és annak jövője oly fontos tényező az ország és a székesfőváros életében és oly szoros és szerves kapcsolatban van közgazdaságunk egyéb ágaival, hogy azt elkülönítve tárgyalni és jövőjéről véleményt mondani alig lehet. Hazánk szomorú sorsának javulásával, politikai és pénzügyi viszonyaink rendezésével párhuzamosan fog fejlődni minden intézményünk és így az építőipar is. Hogy ha mégis foglalkozom az építőipar kérdésével, akkor csak gondolataimnak és jövőbe helyezett reményeimnek adok kifejezést. Először is felmerül az a kérdés, hogy mit értünk a „jövő“ alatt? Azt-e, hogy azonnal most a békeszerződés ratifikálása után, esetleg már a közelgő tavaszszal számíthatunk-e az építőipar fellendülésére ? avagy a távolabbi jövőre gondolunk, mikor (amit minden magyar szív epedve óhajt) országunk integritása helyre lesz állítva, és mi ismét szabadon rendelkezhetünk hazánk földjében rejlő kincsei felett? Ami a legközelebbi jövőt illeti, kevés remény kecsegtet, hogy az építőipar terén jelentős javulás állhatna be. Pénzünk minimális vásárló ereje, az óriási mértékben emelkedett napszámbérek és nyersanyagok árai, az építkezéshez szükséges iparcikkek beszerzésének nehézségei megbénítják a vállalkozói tevékenységet és a tőkét is visszariasztják új építkezésekbe, különösen fővárosi lakóházakba való befektetéstől. A tőke oly elhelyezést keres, ahol legalább polgári hasznot vagy minimális kamatozást várhat, amit ma lakóházak építésével nem érhet el. Az előbbiekben mondottakhoz még hozzájárulnak az elviselhetetlen nagy összegű adók, a mindinkább felemelt közművek, szolgálmányi díjak fizetése, melyek annyira sújtják a fővárosi háztulajdonost, hogy még alig marad a bérjövedelemből a ház legszükségesebb javításokra fordítható összeg; a beruházandó tőkének kamatozásáról szó sem lehet, mert a háztulajdonos nem emelheti fel a lakásbéreket a jelenlegi árviszonyok arányában, de viszont a 2—300%-kal megszaporodott közterheket viselnie kell. Ily körülmények között nem lehet csodálni, hogy dacára a lakásszükségnek, új építkezések Budapesten a legközelebbi jövőben alig létesíthetők. Az állam és a fővárosi hatóság ugyan kényszerítve lesz a lakásínségen segíteni, sőt e tekintetben már történtek kezdeményező lépések, de ezek az építkezések vagy meglevő házak átalakítására, avagy darokszerű szükséglakások létesítésére szorítkoznak és az építőipar javulása szempontjából nem bírnak jelentőséggel. Nagyobb méretű középületek sem keletkezhetnek, mert sem az állam, sem a községek nem rendelkeznek oly nagymérvű pénzforrás felett, hogy a jelenlegi árviszonyok mellett építhetnének. Az elmondottak után arra a következtetésre kell jutnunk — bár ne lenne így —, hogy a közeljövőben — értve 2—3 esztendőt — a magasépítészet terén építő iparunk fellendülését nem várhatjuk. Némi foglalkozása lesz ugyan az építő iparnak azon közmunkáknál (hidak, csatornák, kikötők stb.) melyeket szükségképpen és bármily nagy költséggel létesíteni kell, különben be kell érnünk avval, hogy mindazt amit a háborús évek, kommün és a román megszállás az országban és a fővárosban tönkretettek, helyreállítsuk, javítsuk, hogy evvel iparunkat az átmeneti időben foglalkoztatni és fennállását biztosítani lehessen. —__ * Másként ált azonban a kérdés, ha a távolabbi jövőt varázsoljuk lelki szemeink elé. Azok a mély sebek, melyeket ellenségeink hazánkon és intézményein ütöttek, be fognak hegedni és lassan bár —, de feltartóztatlanul me£ fog és meg kell indulni a produktív munkának, melynek révén helyreállíthatjuk a gazdasági egyensúlyt és képesek leszünk iparunkat ismét a fejlettség azon fokára emelni, amely fokon a béke idején volt, amikor a külföld iparával eredményesen versenyezhetett. A többtermelés a fokozott munkásság, a kereskedelmi forgalom felszabadítása és a világverseny ki fogja egyenlíteni azt a nagy különbséget, mely ma az életszükségleti cikkek és a munka értékének egymáshoz való aránytalanságát szülte. Ehhez azonban az kell, hogy ismét rendelkezzünk hazánk nyersanyagforrásai felett és ne legyünk e tekintetben a külföldre utalva. Van e nemzetben még annyi életerő, hogy visszaszerezze az elrabolt magyar föld területeit, hogy megélhessen, fejlődhessen, és újból elfoglalhassa azt a helyet a művelt nemzetek sorában, amely méltán megilleti. Ennek elérésére nem fegyveres erővel, hanem a kultúra és a munka erkölcsi eszközeivel fogunk küzdeni, és ha a produktív munkálkodást hazafias kötelességnek tekintjük — ha mindenki erejéhez képest dolgozni fog azon a helyen vagy pályán,amelyre a sors állította, akkor nem kell aggódni a haza sorsa és a magyar építőipar jövője felett, mert kezünkben lesz az eszköz, hogy újból alkothatunk. El sem képzelhető, hogy Budapest, mely geográfiai fekvése magas színvonalú kultúrája, nagyarányú kereskedelme és ipara folytán a világvárosok sorába emelkedett, folytatólagos fejlődésében megakasztassék. Ez ellenségeinknek sem fog sikerülni, mert mi élni akarunk és élni fogunk. Reischl Ferenc mint tanácsos, miniszteri biztos. Az új év kezdetén vessen mindenki számot magával és vizsgálja meg a lelkiismeretét, hogy váljon az elmúlt évben valóban produktív munkát teljesített-e? Ha igenlő választ adhat magának, úgy igyekezzen az elkövetkezendő évben is ez úton haladni. Ha azonban nemleges választ kap, akkor végre is változtasson gyökeresen irányt! Mert aki ezt most, hat és fél évi meddőség után sem teszi, az Csonka-Magyarország bilincseit kovácsolja nehezebbekké, aki pedig komolyan dolgozik az eljövendő Egész Magyarország felépítéséhez hordja a téglát! Ez ma minden becsületes magyar emberre vonatkozik — s ezt üzenem az „Építő Ipar és Építő Művészet" olvasóinak is. Sándy Gyula műegyetemi tanár. Évszázados tapasztalat szerint nemzeti elnyomatás alatt legszebb virágokat fakaszt a hazafias költészet és irodalom rózsabokra ... Ez a tudat önt a szívekbe reményt, ezek a virágok váltanak ki lelkesedést, erőt a bilincsek lerázásához és a feltámadáshoz! Rokon bíztató gondolatok ébrednek bennem, amidőn szegény magyar hazám sorsán és az építészet évek óta tartó pangása, mondhatnám elnyomatása felől elmélkedem... Érzem, hogy mily becsesek, mily örökbecsűek az ily időkben született eszmék; érzem, hogy az architektúrára, az építőiparra, ennek jövőjére a mostani idő sem veszett el. A lángész, az alkotó elme fokozott mérvben dolgozik, s most születnek az új konstrukciók, minden valamire való építész új építőanyagok, új szerkezetek kieszelésén fáradozik, melyekből új szárnyakat kovácsol, hogy azok segélyével a közeljövőben életre keljen, még magasabbra emelkedjék építészetünk, ezzel nemzeti kultúránk. Schodits Lajos az „Építőmesterképző Bizottság" elnöke, a „Felső Építő Ipariskola" igazgatója. Az építkezések megindítása három alaptényező rendezésétől függ és pedig: 1. A minimális szénszállítás biztosítása és a szénnek okszerű kihasználása. 2. Az árak szabaddá tétele, azaz szabad verseny. 3. Egy nagy országos felépítési, felújítási kölcsön kibocsájtása. 1. A minimális szénszállítás biztosításától függ a félgyártmányok (tégla, cement, mész és a minimális vas) biztosítása, melyek nélkül építeni nem lehet. A szénszállítások, illetve a szén felhasználásának ellenőrzése az iparfelügyelőségek leggondosabb feladatát kell hogy képezze, mert itt eddig is visszaélések nyomai láthatók, különösen a vidéken, ahol a szén egyrészt nem lesz gazdaságosan kihasználva, másrészt sem tégla, sem cserép égetésére felhasználva, hanem háztartási célokra. 2. Az árak szabaddá tétele a szabad versenyt eredményezi; mindenesetre az árak először hirtelen fel fognak szökni; az emberi erkölcsök mai romlottsága, a helyzet kihasználása mellett a semmittevés utáni nagy hasznot kívánja. Majd ha a józanabb elem kezd számítani — mert ma a vállalkozók és iparosok nem számítanak, hanem minden eshetőségre bebiztosítják magukat s oly árakat kérnek, melyek mellett nem fizethetnek rá még a legkedvezőtlenebb esetben sem — fog a reális szabad verseny kialakulni. 3