Grafikai Szemle, 1910 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1910-10-01 / 10. szám
mentségére azonban meg kell jegyeznünk, hogy mi ezt az adatot az 1894-iki rendőrségi évkönyvből szereztük, amelyben először van megírva a magyarországi munkásmozgalom kezdeteinek története. Hogy itt-ott hibásan, azt magunk is sejtjük. Annyi azonban bizonyos — s ezt az akkori mozgalmakban erősen érdekelt Záhonyi Alajos elbeszéléséből is tudjuk hogy 1868 körül nagy elvi küzdelmek folytak a munkásság vezető emberei, tehát egyszersmind a nyomdászok között, és e harcok 1869 vége felé egyszerre kibéküléssel végződtek. A nyomdászsegédek békés együttműködésére nagy szükség volt akkortájt, mert az első igazán nagyszabású árszabálymozgalom már előre vetette árnyékát. Az önképző egyesület bizottságot küldött ki az árszabály kidolgozására, amely e munkájával elkészülvén, 1870 január 7-én a főnökök elé terjesztette, egyheti gondolkozási időt adva az utóbbiaknak annak elfogadására vagy el nem fogadására nézve. Ezzel az ultimátumszerű eljárással szemben ellentétben van a segédek bizottságának további harci politikája. Amilyen erélyesen fogtak a dologhoz, annyira tétovázó magatartást tanúsítottak ezután. A főnökök már január 8-ikán megtagadták a követelések teljesítését, illetőleg 18 krajcáros alapszámítást ajánlottak föl a kért 20 krajcáros helyett, s a munkaidőt sem akarták 10 óráról 9-re leszállítani. Az árszabálybizottság mindamellett csak 23-ikára hívott össze általános nyomdászgyűlést, s még ekkor sem a rögtöni sztrájkbalépést javasolta — ami talán sikerre vezethetett volna — hanem a kéthetes fölmondás ideáját vitte a gyűlésen keresztül. A főnököknek tehát teljes két hetük maradt az előkészületek megtételére, s a félénkebb segédek lekenyerezésére. 1870 február 5-én megtörtént a segédek kilépése, s a harc mindkét részről a legnagyobb dacossággal folyt egészen addig, míg a gazdaságilag gyöngébb fél, a segédek tábora ki nem fogyott a hadi költségekből. A főnökök a maguk pártjára hódították a hatóságokat, a sajtót, meg a könyvkiadókat, s szigorú megtorló szabályokkal igyekeztek elejét venni annak, hogy humánusabb kartársaik valamelyike teljesítse munkásai kívánságát. Jellemző példa erre Faik Zsigmond esete, akit a nyomdafőnökök azzal kényszerítettek az árszabály megtagadására, hogy kijelentették : »ha a többi nyomdatulajdonossal nem tart, úgy aláírási ívet köröznek az írók, kiadók és könyvkereskedők között, amelyben ezek megígérik, hogy a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaságnál addig semmit sem nyomatnak, amíg ő áll az élén.« A sztrájkoló segédek vezérei Záhonyi Alajos és Sauerwein Géza mindent elkövettek, hogy a sztrájkolók kitartását növeljék, de öt heti nehéz küzdelem után be kellett látniuk a vereség kikerülhetetlen voltát. Március 6-ára általános gyűlést hívtak egybe, kimondva azon, hogy másnap mindenki mehet dolgozni, mert a további küzdés - a szaktársak fele része már úgyis dolgozván - céltalan volna. E határozat meghozatala után Záhonyi Alajos, mint az árszabálybizottság elnöke, előbb erős szavakkal rótta meg mindazokat, kik az ügyet cserben hagyván, a bukást elősegítették, s azután a gyűlést föloszlatta. A nyomdászsegédek úgy látszik teljesen le voltak tiporva, de a főnökök is nagyon megsínylették a drágán szerzett diadalukat. Hasznuk — mint a következmények mutatták — semmi sem lett belőle. Fálk Zsigmond volt ekkoriban a legnépszerűbb ember a nyomdász-emberek szemében. A sztrájk idején még azután is tanúsított humánus magatartásáért fáklyás zenével is megtisztelték. Nagyon élénk volt a nyomdászok társadalmi élete 1870 körül. Mindenki érezte, hogy a nagy vereséget csak egyesüléssel és hatalmas összetartással lehet kireparálni. Az egyesülés előmozdítására megpróbálkoztak minden eszközzel, mulatságokat, fölolvasásokat rendeztek, és folyt a lelkes agitáció minden vonalon. Istenben boldogult, de azért minduntalan fel-föltámadó Eliszkízénknek is megvolt akkor már a tiszteletre méltó őse az Angyal Gyula szerkesztette Revisio-ban, amely havonkint kétszer jelent meg 1869 szeptember 1-étől 1870 március 8-áig, vagyis a nagy árszabálymozgalom idejében. 1870 május 1-én Savanyú címmel Dadai Géza indított Szegeden — ahová megrendszabályozása után került — nyomdászoknak szánt élclapot, de ez a