Grafikai Szemle, 1910 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1910-10-01 / 10. szám
második számmal megszűnt. A rákövetkező évben már Pesten volt Dadai, s itt rövid ideig — 1871 november 1-től december 31-ig — Häring címmel szerkesztett élclapot. «I»jjj Most beszéljünk egyet-mást az akkori idők technikai fejlődöttségéről. A speciális szedési ágazatok között nagyjelentőségű volt a hatvanas-hetvenes években a hangjegyszedés. Emich Gusztáv nyomdája — a későbbi Athenaeum — volt e tekintetben különösen kiváló. Itt jelentek meg az »Aranykor« és »Lantos« című zeneműfolyóiratok, a Mátray-féle »Történeti, bibliai és gányoros magyaros énekek dallamai a tizenhatodik századból«, valamint a Szepesi-féle »Áhítat gyakorlatai«. A sárospataki református iskola sajtójának is voltak csinos metszésű hangjegy-típusai, sőt még a budapesti Weiszmann Testvérek nyomdájának is 1876 körül, amint ezt egy náluk nyomtatott, »Az énekoktatás vezérfonala« című munkából látjuk. A hímzőmintáknak tipográfiai nyomtatásával már az ötvenes években megpróbálkozott Landerer és Heckenast nyomdája, jóval később — a nyolcvanas években — a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaságnál kísérleteztek a dologgal, jó eredményt is értek el vele, de a szedés költségessége és a pontos regiszter nehézsége miatt az ilyen nyomtatványok máig is megmaradtak a litográfus munkakörében. A tizenkilencedik századnak minálunk talán legkülönb munkája a Szent-István-Társulat által 1857-ben kiadott »Erzsébet-Album«. A Kozma-féle nyomdában nyomtatta az akkori idők leghíresebb gépmestere, Kocsi Sándor. Színes fametszetű képekkel és minuszkulás szöveggel közli velünk ez a mű Szent Erzsébet legendáját. Ennek eredeti címe: Dychenseeges zent Ersebeth Azzonnak innepeervel ki vala Magyary Andre kyralnak Leanya. Díszes szegélyeiben minden lapon egy-egy a szent életéből különböző jeleneteket ábrázoló kép foglaltatik. Az arany, ezüst és kék színű címoldal, melyen a magyar és türingiai címer foglaltatik, valódi remekmű. Ezzel kezdődik meg nálunk a régi nyelvemlékek fakszimilézése, amelyben később az Athenaeum meg a Franklin-Társulat vitték valóban művészi magaslatra. Annál mesteriebbek voltak e munkák, mert akkoriban még kizárólag fametszetekről készültek a színes reprodukciók a tipográfiában. 1859-ben már gyorssajtókat is készítettek Magyarországon. Félelmetesen nagy, mennydörgéshez hasonló robajjal dolgozó gyorssajtókat, amelyek közül ma már hírmondó sem akad semerre sem. Rock István volt a sajtók készítője, de csakhamar beleunt ebbe a mesterségbe. ("ToCyt. éövj agyar sima szedés A nyomdászati szakirodalomban a kézi szedés nemét rendszerint három ágra szokták felosztani: mesterszedés, táblázatszedés és sima szedésre. A mesterszedés gyakorlati és elméleti oktatására nézve kiváló szakférfiaink oly kimerítő anyagot szolgáltattak már, hogy a tanítás meghatározott mesgyén haladva, teljesen a művészeti irányt követi és igen széles teret nyit az egyéni tehetség és hajlam fejlesztésére, illetve megnyilatkozására. De a táblázatszedés technikájára és észszerűségére is annyira kialakult ma már az általános felfogás, hogy összevontabb értelemben vett szabályok és eljárási módok állnak rendelkezésünkre, melyeknek határain belül a táblázatszedés komolyságát meg lehet őrizni és a régebben dívott fattyúhajtásait könnyen ki lehet küszöbölni. Csupán a sima (kompressz-) szedés technikája mutat elmaradottságot a gyakorlatban, minek fő okát abban találhatjuk meg, hogy ezen szedésfaj minden nyomdában a legnagyobb mértékben szerepel, tehát a »tucatmunkák« vagy más népszerű elnevezés szerint a »vásári munkák« tömegét adja s így természetesen minden sora a főnök vagy faktor szívéhez van nőve, miáltal kevesebb gondot fordítanak rá, mert a fő, hogy a hasáb nőjön. Szóval a sima szedés a mostoha gyerek a nyomdában, melynek csak hasznot kell hajtani, de kevés ápolásban, kevés gondozásban részesül. Pedig tekintve azon körülményt, hogy a kompressz-szedés tulajdonképpeni alapja a