Honi Ipar, 1908 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1908-01-01 / 1. szám

1908. JANUÁR 1. 3 szállítási, vágási stb. dijak leszállítása felmondták a szolgálatot. Itt csak két dolog segíthet : a kivitel korlátozása és egyéb segédeszközök igénybevétele. A kivitel korlátozása vagy teljes be­szüntetése folytán az élelmi czikkekben való kínálat a belföldön jelentékenyen emelkednék és tetemes árcsökkenés állna be, de be kell vallanunk azt is, hogy az ilyen intézkedések által az ország lakóinak egy tetemes része bizonyos jog­fosztást és károsodást szenvedne. Ilyen intézkedésekhez csak nagy veszedelmek korszakában szabad nyúlni, fennmarad tehát a második út, másnemű segéd­eszközök igénybevétele. A kis Szerbia eddig igen nagy mér­tékben látott el bennünket marhával és ennek ellenében lakossága csekély voltának és szegénységének megfelelően csak igen szerény mértékben vásárolt tőlünk ipari czikkeket. Daczára annak, az utóbbi évtizedekben a kereskedelmi és vámszerződések megkötésénél mindég úgy bántak vele, mint egy selyem­kendővel. Romániát azonban, melynek háromszor akkorra a lakossága és mely­nek ipari czikkekben való fogyasztása sokkal magasabb igényű, 1886 óta tel­jesen elvágták a marha-beszállítástól és ez­által a két ország közötti árucserét a minimumra szorították. Ha iparun­kat fejleszteni akarjuk, akkor gondos­kodnunk kell kiviteli alkalmatosságok­ról és elsősorban arról, hogy a szom­szédos Duna-államok, melyek között Románia oly kimagasló szerepet ját­szik, nyitva álljanak. De ugyanezt a politikát kell követnünk akkor is, ha élelmiszereink árát korlátozni akarjuk. Amennyiben az élő marha beszállítása lehetetlen volna, úgy a magyar oldalon kellene vágóhidakat felállítani, a vágott állatot ott feldolgozni és a hulladéko­kat, bőröket, beleket iparosainknak ren­delkezésre bocsátani. És most még néhány szót a bank­­elválasztásról. A képviselő urak egy része, úgy lát­szik, nem tudja, hogy Magyarország mily szegény ország. Ha az Osztrák- Magyar Bank mellett fennálló nagy pénzintézetek és jelentékeny gazdasági vállalataink hazai tőkedíjján, úgyszólván kivétel nélkül csak külföldi tőke segélyé­vel alapulhattak, akkor minden különös éleslátás nélkül arra következtethetünk, hogy jegybank létesítése czéljából még kevésbbé tehetünk szert tőkére. És ha mégis keresztülvinnék ezt a tervet, akkor ez a jegybank alig játszanék na­gyobb szerepet, mint a megfelelő ro­mán intézet. Magyarországon pedig ál­landóan olyan magas lenne a kamat­láb, hogy ipar és kereskedelem súlyo­san éreznék meg annak a hatását. A kö­zös bank kitűnően bevált, Magyarország hiteligényeit állandóan kielégítette és éppen azért fenn kell tartani addig, míg gazdasági viszonyaink lényegesen jobbra nem fordulnak. Kedves szerkesztő barátom, arra szólí­tasz fel, írjam meg lapodnak, mely ipari és gazdasági feladatok volnának megoldandók a következő 10 év alatt. Mint a »Honi Ipar« szerkesztője, mint a gazdasági ügyekben járatos ember, tudhatod, mily könnyen tehetnék eleget megbízásomnak. Csak azt kellene mondanom, hogy a meglevő ipart meg kellene tízszerezni, és a mellett meg kellene teremteni azo­kat a hiányzó iparágakat, melyekre az országnak szüksége van. Ámde még ha ez mind meg is való­sulna, még akkor sem volna a magyar ipar olyan erős, a­mint ezt nemzetünk jövője megkívánja. A magyar ipar nem felelhet meg rendeltetésének, ha magában a nemzet­ben nincs meg az a szeretet, mely éltető forrása egy, a nemzeti erőből fakadó iparnak. Ha hiányoznak az ipar nemzeti elő­feltételei, meddő áldozat, a­mit az iparért meghozunk és viszont magától teremtődik meg a nemzeti ipar, ha az ország lakosságának az ipari munka iránt érzett tiszteletére támaszkodhatik. Ipar és közgazdaság tekintetében a mi helyzetünk bárkivel szemben a leg­rosszabb, mert csak nálunk nem látják be, hogy közgazdaságról nemcsak sza­valni, hanem azzal komolyan foglalkozni is kell. Mily kevesen vannak nálunk, a­kik közgazdasági életünk fejlődését komoly tanulmány tárgyává teszik, és mily sokan vannak hazánkban, a­kik ma­gukkal elhitetik, hogy közgazdasághoz komolyan értenek ! Ebből a nagy hazugságból folyik az­után a többi. Évek óta hangoztatják, hogy a jobb családok gyermekeit be kell vonni az ipari foglalkozások kö­rébe, mert ezt nemzetünk jövője köve­teli meg. Kifejtik, hogy a foglalkozás csak kezdetben nem mutat fel nagyobb jövedelmet, de alapját képezi annak, hogy az illető később nemcsak a maga, hanem szeretettei sorsát is a jólét zomán­­czával vonja be. És ime mit látunk a gyakorlatban? Azt, hogy az ipart ta­nuló ifjút rögös útján nemcsak hogy szeretet nem kíséri, hanem minden lé­pését lenézés és lebecsülés követi. Feltehetjük-e ilyetén módon, hogy az ipart tanuló ifjú pályája iránt érzett szeretete fokozódjék, a­mikor a sivár hivatalnoki pályára készülő fivére már gyermekkorában élvezi a nagyobb tár­sadalmi megbecsülés előnyeit? Meg­­szívleli-e az illető ideálját, a­mikor az otthonm­­aradottak orrfintorgatva tár­gyalják és esetleg fogadják az ifjút, a­ki, ha nem is árulja el a belső küzdel­met, már pályája legelején érzi, hogy az egészséges ipari fejlődés gyökerén a társadalmi betegség rákfenéje rágódik. Hasonlít az ilyen társadalmi előítélet a A következő évtized– írta: Thék Endre, a budapesti kereskedelmi és iparkamara alelnöke.

Next