Honi Ipar, 1917 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1917-01-01 / 1. szám

1917. JANUÁR 1. ______ vényű és nyomatékosabb jellegű »iparfej­lesztést«, helyesebben mondva, gazdaság­­politikát kíván, mint aminő a szubven­ciók discretionális eszközeivel elérhető. Ennek a mi eddigi iparfejlesztésünk­nek gazdaságtörténeti indokolását Sully, Colbert, Nagy Frigyes és Mária Terézia hasonló eszközökkel dolgozó politikája adta, mely szintén pénzadományokkal és egyéb javadalmakkal igyekezett kül­földi iparosokat az országba édesgetni és a lakosságban az ipari vállalkozásra kedvet éleszteni. A technika, közlekedés, publicitás és a nemzetközi kereskedelmi relációk mai fejlettsége mellett még a világháború közbejötte nélkül is meg­okolt és időszerű lett volna alaposan latolgatni azokat a sikereket, amelyek a szubvenciós iparfejlesztésből egyes ipar­­vállalatok, sőt egész iparágak megterem­tésével közvetlenül származtak, szemben azokkal a hátrányokkal, melyek a szub­venciók keltette ellenszenv folytán az ipari munka megbecsülésének hátrányára a közvéleményben támadtak, megnehe­zítvén a hazai iparpártolás munkáját, de különösen megbénítván a szélesebb jellegű gazdaságpolitika kierőszakolását. A világháború a foglalkozási statiszti­kában és a gazdasági koncentrálódási folyamatban oly gyökeres eltolódásokat okozott, hogy az eddigi eszközökkel dol­gozó iparfejlesztés ezután még inkább anakronizmusnak látszik. Végleges és általános érvényű ítéletet mindamellett csakis gondos statisztikai vizsgálat alapján volna szabad mondani. A foglalkozási statisztika, a szubvenciók törzskönyve és gyáriparunk jelenlegi helyzetének adatai alapján meg kellene állapítanunk eddigi iparfejlesztésünk mérlegét, gondos figyelemmel arra, hogy iparunk fejlődéséből minő rész esik a világszerte érvényesülő általános indusz­­trializálódási folyamatra és viszont mi benne az, ami létét ennek a mesterséges injekciónak köszönheti. A költségek, az anyagi és morális áldozatok egybevetése a tényleges eredményekkel­ adná meg iparfejlesztésünk saldóját; ezt kellene szembeállítani oly országokéval, hol nem évi 6—10 millió­­-nak bármity szak­szerűségére való törekvéssel, de mégis sok személyes érdek zavaró közrejátszá­­sával, tehát protekciószerű­en történő szétosztogatásával, hanem modern köz­lekedésügyi, gazdaságpolitikai és neve­lésügyi politikával, gyors és egészséges közigazgatással teremtik meg­­az ipari érvényesülés miliőjét. Csak az a kérdés — és ez dönti el az eddigi iparfejlesztésünknek egész létének vagy nem létének sorsát —, váljon megérett-e társadalmunk ennek az energikus gazdaságpolitikának felfogására és alkal­mazására, mert ha még nem bír a saját lábán erre az ígéret földjére lépni, akkor bizony hiba volna, ha a szubvenciós ipar­­fejlesztés mankóit idő előtt elvetné. Mert tudvalevőleg a mathematika törvényei szerint a kevés valami is jobb, mint a biztos semmi. Ami a vas- és gépiparnak a szubven­­cionálási kérdésben elfoglalt álláspontját illeti, köztudomású, hogy talán az összes iparágak között mi voltunk ebben a leg­­rigorózusabbak. Általában ellenszenvvel kezeltük a szubvencionálási kérvényeket úgy a véleményezésnél, mint az Országos Ipartanácsban, ami a fenti megfontolá­sokon kívül részben arra is vezethető vissza, hogy bármely gépgyár majdnem mindenféle cikk gyártásával foglalkoz­­hatik és a piacviszonyok kényszere miatt kénytelen is foglalkozni, bármely új cikk gyártásával foglalkozni kívánó vál­lalatnak államsegéllyel való támogatása tehát a már meglévő iparvállalatok érde­keit sértené. A háborús konjunktúra foly­tán iparvállalataink túlnyomó részt meg­erősödtek, tömeggyártásra, sőt speciális cikkek gyártására térhettek át, a szub­vencionálás kicsinyes eszközei tehát még inkább zavart és elégedetlenséget okoz­hatnának. Dr. Sugár Ignác, a miskolci kereskedelmi és iparkamara titkára: Az iparfejlesztő törvényre háború után épen olyan, ha ugyan nem égetőbb szük­ségünk lesz, mint békében volt. Nem becsüljük túl a törvény hatását. Hisz az ipari fejlődés merőben a közgaz­dasági viszonyok hatása alatt áll. Ebből folyólag a legutóbbi évtizedek alatt külön­böző volt az iparfejlesztő törvény ered­ménye. Azonban kétségtelenül megvolt törvényünknek az a hatása, hogy ösz­tönzőleg hatott új iparágak, új iparvál­lalatok létesítésére, a meglevők fejlesz­tésére és bővítésére. Háború utánra az eddigi helyzet rész­ben nem változik, részben azonban át­alakul. Azok az alapfeltételek, amelyek hazánkban az állami protekcionalizmus iparfejlesztő politikáját megokolták, nagyrészt tovább is fenn fognak forogni. Megmaradnak: 1. az általános ösztönzés szükségessége; 2. a közös vámterület fenntartása (talán tíz évnél is hosszabb időre); 3. a kis- és középipar súlyos helyzete (ez még fokozódik részben a hadbavonulás folytán, részben, amennyiben a hadiipar­termelésre rendezkedett be, a békegaz­dálkodásra való visszatérés folytán) ♦ Változás alá kerülnek: az új kereske­delmi szerződések folytán az ipari vámok és ebből folyólag az iparpolitika ügyei is. Ma még ezekről pozitívum nincs. De előre láthatólag olyan új rend keletkezik, amely a közös vámterületre, tehát hazánk ipari viszonyaira, ma még nem is sejthető kihatással lehet. Egyre azonban talán, minden fekete szemüveg nélkül is következtetni lehet, hogy minden ország, akár háborút viselt, akár pedig semleges volt, egyaránt önmagával lesz elfoglalva és így összes hitelforrásait a saját maga részére fogja kimeríteni. Belátható időn belül nem fog más államnak jutni. Arra (legalább egyelőre) nem számíthatunk, hogy angol, francia, belga stb. tőke kerüljön hozzánk. A Német Birodalom, amelyre nálunk oly túlzott vérmességgel pillantanak, szintén önmagával leend elfoglalva, mert köz­­gazdasági létérdeke, hogy ismét megsze­rezze, sőt bővítse orosz, amerikai és általán tengerentúli piacait, megköny­­nyítse nyersanyag beszerzését. Őszinte német közgazdászok ezt nyíltan hir­detik is. A Németbirodalomnak­ nem áll érde­kében, hogy azok az államok, amelyek a német export-importban az említett piacokhoz képest német szempontból alá­rendelt jelentőséggel bírnak (Szerbia, Bulgária, Románia, Törökország), ipari­lag fejlődjenek. Sőt! Az úgynevezett »Középeurópa« elméletének egyik sarok­pontja , hogy ezek az államok nyersanyag termelő mivoltukban meghagyassanak. Ha fájó is tehát e kérdés, nyíltan sze­mébe kell nézünk, még­pedig annál is inkább, mert szerény nézetem szerint, nem számíthatunk osztrák tőkére sem. Hisz az osztrák közgazdasági életnek is van, lesz elég baja a háború után s igy alig gondol­hat arra, hogy másutt teremtsen (vele versenyző) iparvállalatokat. Mindebből arra kell következtetni, hogy merőben saját erőnkre leszünk utalva. Hogy mennyi fog ebből — kivált a kis- és középiparban — új ipartelepek, üzemek és bővítésekre telni, ez a jövendő nagy problémája. De ép ezért az állam ösztönző, hívo­gató és támogató iparfejlesztő érvényesü­lésére, tehát az eddigi törvényre, ennek korszerű át­alakításával, elengedhetetlen szükségünk lesz. Szávay Gyula, a Kamarai központ igazgatója: Hogy mi lesz a háború után? — Való­színűleg egészen más, mint amit gondol­kodással és gondoskodással ma elkép­zelünk­ A háború tanításai közé tartozik, hogy hatásai és következményei normális múltak méreteihez szokott gondolkodá­sunkkal nem foghatók és nem markol­hatók át, mert ez a borzalmas földrengés a múltaknak nemcsak pozitív alapzatait, de egész sereg tantételét, úgynevezett »örökigazságát« is halomra döntötte. Így voltunk ezzel a gondolatfonással a háború megindulásakor is, majd mindent máskép gondoltunk, mint ahogyan be­következett. A háború után — úgy gondolom — a legnagyobb iparos az állam lesz, aki a közfogyasztással szemben érzett felelős­ségénél fogva, minthogy anyaggal is leg­inkább ő rendelkezik s a hadsorokból felszabaduló munkaerők is leginkább az ő rendelkezése alatt fognak állani, —• arccal feléje fordulva s a munkábanevelést tőle várva, — tehát mindezen körülmények parancsára egyszerűen rendelkezésére áll a belső szükséglet igényeinek és a pri­mitív tömegcikkek gyártását kezdetben kezében tartja, később felügyelet alá veszi, majd nyersanyagszükségletét és megrendelési igényeit látja el, azon be­látástól vezéreltetve, hogy inkább be­rendezkedik e munkára, semhogy az élet millió­ szálú igényét bágyadt hivatali uton kísérelgesse kielégíteni, magyarázni, ma­gától elhárítani. A következő alakzat a bekövetkező­­ségek második vonalában a nagytőke iparűzői szerephez jutása. A nagytőke a háború alatt megtanulta, hogy az ipar­űzés hasznos közgazdasági tevékenység s rendelkezésére fog állani az államnak, hogy vele az ő közgondoskodási terheit megossza és tőle a kötelességeket — ott, ahol az neki kiszámíthatólag előnyös — magára vállalja. Helytálló ajánló érve lesz erre nézve, hogy az anyagiakat ille­tőleg rendelkezik mindazzal a pénzhata­

Next