Honi Ipar, 1917 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1917-01-01 / 1. szám
1917. JANUÁR 1. ______ vényű és nyomatékosabb jellegű »iparfejlesztést«, helyesebben mondva, gazdaságpolitikát kíván, mint aminő a szubvenciók discretionális eszközeivel elérhető. Ennek a mi eddigi iparfejlesztésünknek gazdaságtörténeti indokolását Sully, Colbert, Nagy Frigyes és Mária Terézia hasonló eszközökkel dolgozó politikája adta, mely szintén pénzadományokkal és egyéb javadalmakkal igyekezett külföldi iparosokat az országba édesgetni és a lakosságban az ipari vállalkozásra kedvet éleszteni. A technika, közlekedés, publicitás és a nemzetközi kereskedelmi relációk mai fejlettsége mellett még a világháború közbejötte nélkül is megokolt és időszerű lett volna alaposan latolgatni azokat a sikereket, amelyek a szubvenciós iparfejlesztésből egyes iparvállalatok, sőt egész iparágak megteremtésével közvetlenül származtak, szemben azokkal a hátrányokkal, melyek a szubvenciók keltette ellenszenv folytán az ipari munka megbecsülésének hátrányára a közvéleményben támadtak, megnehezítvén a hazai iparpártolás munkáját, de különösen megbénítván a szélesebb jellegű gazdaságpolitika kierőszakolását. A világháború a foglalkozási statisztikában és a gazdasági koncentrálódási folyamatban oly gyökeres eltolódásokat okozott, hogy az eddigi eszközökkel dolgozó iparfejlesztés ezután még inkább anakronizmusnak látszik. Végleges és általános érvényű ítéletet mindamellett csakis gondos statisztikai vizsgálat alapján volna szabad mondani. A foglalkozási statisztika, a szubvenciók törzskönyve és gyáriparunk jelenlegi helyzetének adatai alapján meg kellene állapítanunk eddigi iparfejlesztésünk mérlegét, gondos figyelemmel arra, hogy iparunk fejlődéséből minő rész esik a világszerte érvényesülő általános indusztrializálódási folyamatra és viszont mi benne az, ami létét ennek a mesterséges injekciónak köszönheti. A költségek, az anyagi és morális áldozatok egybevetése a tényleges eredményekkel adná meg iparfejlesztésünk saldóját; ezt kellene szembeállítani oly országokéval, hol nem évi 6—10 millió-nak bármity szakszerűségére való törekvéssel, de mégis sok személyes érdek zavaró közrejátszásával, tehát protekciószerűen történő szétosztogatásával, hanem modern közlekedésügyi, gazdaságpolitikai és nevelésügyi politikával, gyors és egészséges közigazgatással teremtik megaz ipari érvényesülés miliőjét. Csak az a kérdés — és ez dönti el az eddigi iparfejlesztésünknek egész létének vagy nem létének sorsát —, váljon megérett-e társadalmunk ennek az energikus gazdaságpolitikának felfogására és alkalmazására, mert ha még nem bír a saját lábán erre az ígéret földjére lépni, akkor bizony hiba volna, ha a szubvenciós iparfejlesztés mankóit idő előtt elvetné. Mert tudvalevőleg a mathematika törvényei szerint a kevés valami is jobb, mint a biztos semmi. Ami a vas- és gépiparnak a szubvencionálási kérdésben elfoglalt álláspontját illeti, köztudomású, hogy talán az összes iparágak között mi voltunk ebben a legrigorózusabbak. Általában ellenszenvvel kezeltük a szubvencionálási kérvényeket úgy a véleményezésnél, mint az Országos Ipartanácsban, ami a fenti megfontolásokon kívül részben arra is vezethető vissza, hogy bármely gépgyár majdnem mindenféle cikk gyártásával foglalkozhatik és a piacviszonyok kényszere miatt kénytelen is foglalkozni, bármely új cikk gyártásával foglalkozni kívánó vállalatnak államsegéllyel való támogatása tehát a már meglévő iparvállalatok érdekeit sértené. A háborús konjunktúra folytán iparvállalataink túlnyomó részt megerősödtek, tömeggyártásra, sőt speciális cikkek gyártására térhettek át, a szubvencionálás kicsinyes eszközei tehát még inkább zavart és elégedetlenséget okozhatnának. Dr. Sugár Ignác, a miskolci kereskedelmi és iparkamara titkára: Az iparfejlesztő törvényre háború után épen olyan, ha ugyan nem égetőbb szükségünk lesz, mint békében volt. Nem becsüljük túl a törvény hatását. Hisz az ipari fejlődés merőben a közgazdasági viszonyok hatása alatt áll. Ebből folyólag a legutóbbi évtizedek alatt különböző volt az iparfejlesztő törvény eredménye. Azonban kétségtelenül megvolt törvényünknek az a hatása, hogy ösztönzőleg hatott új iparágak, új iparvállalatok létesítésére, a meglevők fejlesztésére és bővítésére. Háború utánra az eddigi helyzet részben nem változik, részben azonban átalakul. Azok az alapfeltételek, amelyek hazánkban az állami protekcionalizmus iparfejlesztő politikáját megokolták, nagyrészt tovább is fenn fognak forogni. Megmaradnak: 1. az általános ösztönzés szükségessége; 2. a közös vámterület fenntartása (talán tíz évnél is hosszabb időre); 3. a kis- és középipar súlyos helyzete (ez még fokozódik részben a hadbavonulás folytán, részben, amennyiben a hadiipartermelésre rendezkedett be, a békegazdálkodásra való visszatérés folytán) ♦ Változás alá kerülnek: az új kereskedelmi szerződések folytán az ipari vámok és ebből folyólag az iparpolitika ügyei is. Ma még ezekről pozitívum nincs. De előre láthatólag olyan új rend keletkezik, amely a közös vámterületre, tehát hazánk ipari viszonyaira, ma még nem is sejthető kihatással lehet. Egyre azonban talán, minden fekete szemüveg nélkül is következtetni lehet, hogy minden ország, akár háborút viselt, akár pedig semleges volt, egyaránt önmagával lesz elfoglalva és így összes hitelforrásait a saját maga részére fogja kimeríteni. Belátható időn belül nem fog más államnak jutni. Arra (legalább egyelőre) nem számíthatunk, hogy angol, francia, belga stb. tőke kerüljön hozzánk. A Német Birodalom, amelyre nálunk oly túlzott vérmességgel pillantanak, szintén önmagával leend elfoglalva, mert közgazdasági létérdeke, hogy ismét megszerezze, sőt bővítse orosz, amerikai és általán tengerentúli piacait, megkönynyítse nyersanyag beszerzését. Őszinte német közgazdászok ezt nyíltan hirdetik is. A Németbirodalomnak nem áll érdekében, hogy azok az államok, amelyek a német export-importban az említett piacokhoz képest német szempontból alárendelt jelentőséggel bírnak (Szerbia, Bulgária, Románia, Törökország), iparilag fejlődjenek. Sőt! Az úgynevezett »Középeurópa« elméletének egyik sarokpontja , hogy ezek az államok nyersanyag termelő mivoltukban meghagyassanak. Ha fájó is tehát e kérdés, nyíltan szemébe kell nézünk, mégpedig annál is inkább, mert szerény nézetem szerint, nem számíthatunk osztrák tőkére sem. Hisz az osztrák közgazdasági életnek is van, lesz elég baja a háború után s igy alig gondolhat arra, hogy másutt teremtsen (vele versenyző) iparvállalatokat. Mindebből arra kell következtetni, hogy merőben saját erőnkre leszünk utalva. Hogy mennyi fog ebből — kivált a kis- és középiparban — új ipartelepek, üzemek és bővítésekre telni, ez a jövendő nagy problémája. De ép ezért az állam ösztönző, hívogató és támogató iparfejlesztő érvényesülésére, tehát az eddigi törvényre, ennek korszerű átalakításával, elengedhetetlen szükségünk lesz. Szávay Gyula, a Kamarai központ igazgatója: Hogy mi lesz a háború után? — Valószínűleg egészen más, mint amit gondolkodással és gondoskodással ma elképzelünk A háború tanításai közé tartozik, hogy hatásai és következményei normális múltak méreteihez szokott gondolkodásunkkal nem foghatók és nem markolhatók át, mert ez a borzalmas földrengés a múltaknak nemcsak pozitív alapzatait, de egész sereg tantételét, úgynevezett »örökigazságát« is halomra döntötte. Így voltunk ezzel a gondolatfonással a háború megindulásakor is, majd mindent máskép gondoltunk, mint ahogyan bekövetkezett. A háború után — úgy gondolom — a legnagyobb iparos az állam lesz, aki a közfogyasztással szemben érzett felelősségénél fogva, minthogy anyaggal is leginkább ő rendelkezik s a hadsorokból felszabaduló munkaerők is leginkább az ő rendelkezése alatt fognak állani, —• arccal feléje fordulva s a munkábanevelést tőle várva, — tehát mindezen körülmények parancsára egyszerűen rendelkezésére áll a belső szükséglet igényeinek és a primitív tömegcikkek gyártását kezdetben kezében tartja, később felügyelet alá veszi, majd nyersanyagszükségletét és megrendelési igényeit látja el, azon belátástól vezéreltetve, hogy inkább berendezkedik e munkára, semhogy az élet millió szálú igényét bágyadt hivatali uton kísérelgesse kielégíteni, magyarázni, magától elhárítani. A következő alakzat a bekövetkezőségek második vonalában a nagytőke iparűzői szerephez jutása. A nagytőke a háború alatt megtanulta, hogy az iparűzés hasznos közgazdasági tevékenység s rendelkezésére fog állani az államnak, hogy vele az ő közgondoskodási terheit megossza és tőle a kötelességeket — ott, ahol az neki kiszámíthatólag előnyös — magára vállalja. Helytálló ajánló érve lesz erre nézve, hogy az anyagiakat illetőleg rendelkezik mindazzal a pénzhata