Honi Ipar, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

4 az, amire már a magyar gyáripar berendezkedett s azt kielégítő mennyiségben és minőségben gyártja. Egy iíj gyár vagy üzemág nem jelenti mindig a termelés fokozá­sát, hanem igen gyakran csak a versenyviszonyok súlyos­bítását, az egyes gyárakra eső gyártási mennyiségek lecsökkentését, tehát a rezsiköltségek fokozását stb. stb. És mégis azt látjuk: új alapítások jönnek létre tisztán attól a nem legmagasabbrendű szemponttól vezetve, hogy pilla­natnyilag valamely cikkben nagyobb kereslet, kedvezőbb konjunktúra mutatkozik, amelynek kihasználására azután az itt említett szempontokkal nem törődve vetik rá magu­kat a gyárak. A másik következménye az organizáció hiá­nyának, hogy nem alkalmazkodhatván leghelyesebben a piac viszonyaihoz, a gyárak nem is mindig tudják azokat a befektetéseket végezni, amelyeket a technikai fejlődés napról-napra gyorsuló irama diktál, holott abban a kér­désben, mely ma különösen az amerikai közgazdászokat foglalkoztatja, hogy a leírt gyárak-e, vagy az állandóan legtökéletesebb technikai berendezéssel bíró gyárüzemek vannak-e előnyben, a tudomány és a gyakorlat emberei egyaránt a tökéletes technikai berendezés prioritása mel­let foglalnak állást. Amit azonban a legsúlyosabban kifogásolnunk kell, ez már a kormányzati tevékenység ellen szól, mely valami cso­dálatos precizitással gondoskodott arról, hogy az állami és egyéb közhatósági beruházási politika, mely esztendőkön át, ha nem is csurrant, de csöppent, pontosan akkor szikkadt ki teljesen, mikor a mezőgazdasági és építőipari válság foly­tán a gyáriparnak erre a legnagyobb szüksége volna. Tud­juk jól, hogy az állam jóléte sem független az egyes, ter­melési ágak jólététől és hogy amikor minden termelési ág bajban van, akkor az államot sem veti föl a jólét és amikor a termelés számára megdrágul a pénz, akkor az állam sem jut hozzá könnyű szerrel, ezt mind tudjuk. De lehetetlen el­hallgatnunk, hogy azokat a beruházási terveket, melyek most mégis mintha megérlelődnének a megvalósulásra, a gyáripar már esztendők óta sürgeti, mert esztendők óta esedékesek is, hogy az államvasúti beruházásoknak a története immár több mint három esztendős és a gaz­dasági kisvasutak ügye szintén majdnem ugyanennyi. Mennyivel könnyebben, mennyivel kedvezőbb feltételek mellett lehetett volna akárcsak nyolc hónap előtt is a szükséges pénzt megszervezni és a munka az ősszel már meg is indulhatott volna, életet varázslló, karácsonyfákat szépségbe borító, teremtő munka. Nem történt meg. És nem történt semmi és sorra maradtak el­­azok a beruházá­sok, amelyeknek a pusza terve is alkalmas volna, ha hinne benne a gyáripar és vállalkozás, hogy országszerte jó­kedvre hangolja a termelést és bizakodóan átsegítse az idők legnehezebbjén. Az államvasúti beruházások dolga nálunk, ahol néhány esztendős forduló elég az ünneplésre, idestova öt esztendős jubileumát ülheti meg és elszalad­tak az évek, amelyekben a legkedvezőbb feltételek mellett lehetett volna kölcsönt venni és ma még mindig ott állunk, hogy a terveket tanulmányozzuk és átmeneti megoldáso­kon törjük a fejünket, teljes bizonytalanságban a felett, hogy ezekből az átmeneti megoldásokból lesz-e munka a gyárakban. Az útügy, látjuk, komoly dimenziókban nehezen tud megérlelődni a megvalósulásra, holott ez nemcsak idegen­­forgalom kérdése, amelyet a kereskedelmi miniszter úr a napokban tett meg közgazdasági tengelyévé, hanem a leg­főbb kérdése a mezőgazdasági termelésnek is, amelyen a mai nehéz termelési és értékesítési viszonyok között semmi annyit nem lendíthet, mint a közlekedés ügyének helyes meg­oldása. És ebbe a fejezetbe tartozik az is, ami a gazdasági kis­vasutak dolgában történt. Hosszú esztendő tanulmányai, sőt egyes kisvasutakkal tett tapasztalatai állanak e kérdés mögött. Kétezer kilométernek kiépítését hivatalosan is beje­lentette a kormány a parlamentben, komoly ajánlatok fek­szenek a minisztériumok előtt a pénzügyi megoldás tekin­tetében, pontosan meg van állapítva, hogy mely vidékek­nek, milyen terjedelemben van ilyen kisvasutakra szüksége, várják is ezt a vasutat, mely hivatva volna az illető vidék mezőgazdasági termelését lényegesen felfokozni és a kérdés tovább kallódik, porosodik az akták között, várva a köz­­igazgatás egyszerűsítésére, mely az akták közül végleg ki­emelte és a papírkosárba dobja. A múlt esztendők folya­mán a kereskedelmi mérleg 370 milliós passzivitása a leg­különbözőbb tervek kieszelésére biztatta a kormányt és közvéleményt. Helyes-e hogy most, amikor a mérleget a termelés, de legfőkép a mi nyomorúságunk folytán beállt nélkülözés valamivel feljavította, ezek a tervek, amelyek minden körülmények között egészségesek, életrevalóak, feledésbe menjenek és nincs senki, aki megvalósításukra töre­kednék? Pompás munkálatokat olvastunk arról, mit tehet­nénk a faanyag kiszorítása dolgában, mely egyesegyedül 150 millió pengős terhet jelent kereskedelmi mérlegünkben, nagyszabású terveket arról, hogy a kormány hogyan pótolja majd a talpfákat cement- vagy vastalpakkal; hogyan ked­vezményezi azokat az építkezéseket, melyek faanyag helyett vassal, betonnal dolgoznak; a sürgönyfát hogy szorítja ki hazai anyaggal stb. stb., dolgokat, amelyeket Mr. Thomas, az angol munkaügyi miniszter kormányzásának első három hónapjában már keresztül is vitt és amelyekből nálunk mindezideig hírmondónak sem valósult meg semmi. Az egyéb intézkedések is az export terén, amelyeket elindít­tak és amelyeknek kedvező hatása máris érzik, elszikk­­ak­ a közönyösség sivatagában. Mindezek a dolgok hiányoznak a gyáripar karácsony­fája alól, minden, ami talaját öntözné, termékennyé tenné, erejét felfokozná. Ellenben ott van minden, ami elkedvet­lenítheti, megkötheti, erejét fogyasztja, a termelési poli­tika helyett ott van karácsonyfája alatt az egész admi­nisztrációs politika „mindent a termelés adminisztrálására és édes keveset a termelés fokozására“. Hogyan is lehetsé­ges ez? Hiszen az, aki a kereskedelmi tárcát vezeti, annak bőséges programjában mindezek a dolgok bentfoglaltatnak, sőt mi közvetlenül tudjuk, hogy ezek nemcsak program­pontok nála, hanem belső meggyőződése, ereje, kormány­zati elgondolásának tengelye. És tudjuk azt is, hogy a pénzügyminiszter, akitől végső soron mindezeknek a dol­goknak a megvalósítása függ, a komoly agrárpolitika mellett, sőt evvel szerves kapcsolatban egy erőteljes ipari program keresztülvitelétől várja az ország jövő fejlődését. És mégis, az eredmények — mint látjuk — vajmi sekélyek. Hol lehet itt a hiba forrása? Mert maga az a tény, hogy az állami pénzügyek a kormánynak komoly gondot okoznak, nem lehet ok a passzivitásra, hiszen ezeknek a problémák­nak megoldása túlnyomórészt pénzbeli áldozatot nem is igényel, másrészt pedig a szükséges fedezet, ha drágábban is, de mindenesetre olyan áron, amennyit megér, előteremthető. Kell, hogy mi, e dolgok magyarázatát kutatván, egy komoly aggodalmunknak kifejezést adjunk: úgy érez­zük, hogy e dolgok következetes keresztülvitelében a főnehézség, hogy egyes kormányzati ágak között a kér­dések tekintetében nincs meg a szükséges egyetértés és hogy bármennyire is megegyezik a kormányzat az elvi kér­désben, mihelyt végrehajtásra kerül a sor, az egyes minisz­tériumok felfogásai között olyan ellentétek vannak, ame­lyek a kérdés kedvező megoldását egyenesen paralizálják. Amit az egyik szükségesnek tart, azt a másiik kitolható dolognak véli, amit az egyik kölcsön útján akar megoldani, azt a másik megoldhatatlannak tartja és amitől az egyik el van ragadtatva, azt­­— bizonyosak lehetünk benne — a másik fanyar pillantással méri. Ha nem így volna, ha nem a konsenzusnak ez a hiánya gátolná meg e komoly és életbevágó tervek keresztülvitelét, akkor a legnagyobb kérdőjellel állanánk szemben, mert arról, hogy Bod János érti, átérzi e­ dolgok fontosságát, arról teljesen meg vagyunk győződve. HONI IPAR XXIII. évfolyam, 1. szám

Next