Honi Ipar, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1930-01-01 / 1. szám
a hatósági üzemek versenye, aminek hátrányait mind erősebben érzi a magánipar. A kereskedelem általános helyzete ilyen körülmények között nem javulhat. Kifejezésre jut ez a fizetésképtelenségi statisztika tükrében, amelynek számadatai az előző esztendőkhöz képest szembeötlően emelkedtek és amelyek igazolják, hogy a válság éppen a kereskedelmet érinti legsúlyosabban. Szükségszerűen következett be ez a helyzet, mert még ebben az évben is változatlanul érvényesült az a hibás elgondolásokon nyugvó gazdaságpolitika, amely kifejezetten magángazdasági és kereskedői feladatok ellátását igyekszik kisajátítani állami és hatósági szervek, továbbá állami pénzeken támogatott szervezetek számára. Adópolitikánk nincs figyelemmel a kereskedelem érdekeire és különösen a forgalmiadóztatás terén fennálló rendszer az, amely mindenesetre a korábbi helyzethez képest előnyt jelentő módosításai ellenére még mindig támogatja azokat a törekvéseket, amelyek a belföldi kereskedelem kikapcsolását célozzák. Amikor az esztendő gazdasági mérlege nem kedvezőbb a múlt évinél, amikor így termelőköreink azeurópaszerte kedvezőtlen gazdasági viszonyok között a vontatottan érvényesülő gazdaságpolitika hatása alatt súlyos küzdelmet kénytelenek folytatni fennmaradásukért, ugyanakkor még újabb jóvátételi terhek réme is fenyegeti közgazdasági életünnket. Már a jelenlegi reparációs terhek is súlyosan nehezednek gazdasági szervezetünkre és egész nyilvánvaló, hogy már azok a veszteségek, amelyeket az ország a háború óta elszenvedett, kizárják újabb reparációs terhek vállalását. A kedvezőtlen gazdasági mérleget előidéző okokat elemezve, ezeket két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe azok a világgazdasági helyzet nyomán keletkező okok sorozhatók, amelyeknek érvényesülését és hatóerejét saját erőnkből nem tudjuk kiküszöbölni. De vannak olyan okok is, amelyek saját pénzügyi és gazdasági politikánk folytán jelentkeznek, amelyek tehát megfelelő beavatkozás révén elháríthatók lennének. Nézzük például az állampénzügyeket. Az államháztartás egyensúlya és pénzünk értékállandósága immár esztendők óta biztosítva vannak. Ám ha gazdálkodásunkat egészében mérlegeljük, kiderül, hogy a deficites gazdálkodás nem tartott szünetet, csupán megnyilvánulásának helye tolódott el. Azelőtt a deficit állampénzügyeinkben és a magángazdaságban is jelentkezett. Most teljes egészében a magángazdaság oldalán mutatkozik. A betétállomány növekedése, az emelkedő vasúti forgalom stb. nem annyira az egészséges alapokon fejlődő gazdálkodás, mint inkább az esztendők óta tartó tőkeimport következése. Nyomot hagyott ez a forgalom alakulásában, de nem érvényesült a keresetekben, amelyek az egyenes és közvetett adók súlyos terhei alól kibontakozni nem tudnak. A tőkeimport célja az volna, hogy életet és produktivitást vigyen termelésünkbe. Ilyen meggondolások alapján történtek, a rendelkezésre álló tőkék felhasználásával, az állami beruházások is. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a beruházásoknak aránylag kisebb része szolgált a termelés megerősítésére. Kiderült az is, hogy a közpénzeket, amelyeket az állam elvon a gazdasági élet vérkeringéséből, ugyanoda beruházás útján nem képes úgy visszajuttatni, hogy abból a gazdálkodásnak nagyobb haszna legyen, mint aminő hasznát látná ennek a tőkeerőnek, ha az birtokában maradt volna. A beruházási poltika alaptétele tehát csak a gazdasági élet prosperitásának elősegítése lehet. Éppen ezért kell szorgalmazni az idén elmaradt vasúti invesztíciókat és az útépítés folytatását. Kedvezőtlenül befolyásolja a gazdasági élet prosperitását az adónyomás. Égetően fontos tehát a közterhek csökkentése céljából az államháztartás egész vonalán a takarékosság érvényesítése. Ez irányban már történnek dicséretes kérdések, de nyilvánvaló, hogy ami eddig történt az inkább csak célkitűzés, amely felé a pénzügyi politikának haladniakell és pedig igen erőteljes ütemben, ha azt akarja, hogy a termelés megerősödésének a közterhekben fekvő akadályai elháruljanak. A békeévek költségvetéseivel való összehasonlításból egyelőre csak azt látjuk, hogy még nem vontuk le a háború utáni Kis-Magyarország szegénységének összes következményeit. Nem hozta meg ez az esztendő azt az iparfejlesztő programot sem, amely változott viszonyaink mellett égetően sürgős, ha azt akarjuk, hogy iparunk elfoglalhassa gazdasági szervezetünkben azt a helyet, amely megilleti. Az érdekeltségek esztendők óta sürgetik az új iparfejlesztő politika eszközeinek megállapítását és sürgetésüket igazolja a kereskedelmi mérleg paszivitása, a kedvezőtlen fizetőmérleg, a népszaporodás nyomán elhelyezkedést kereső munkáskezek számának növkedése, stb. Ugyanígy gyökeres rendezést igényel az állam és hatóságok magángazdasági tevékenysége, az állami és közüzemek ügye. HONI IPAR XXIII. évfolyam, 1. szám Mindent összefogva tehát egész gazdaságpolitikánkat olyan vágányra kell beállítani, hogy a belföldi tőkeképződés számára a legkedvezőbb feltételeket biztosíthassuk. A most záruló esztendőben a nemzetközi pénzpiacon úrra lett feszültség, amely csak az utolsó napokban enyhült és amelynek rendkívül súlyos hátrányait különösképpen megérezte egész gazdasági életünk, szembeötlően bizonyította, hogy szükséges a belföldi tőkeképződés előmozdítása, tehát annak a helyzetnek elérése, hogy a gazdasági élet tőkeszükségletét túlnyomó részt belföldről fedezzük. Osztrák vámtárgyalás — magyar fantázia Ausztriában a gazdaközönség körében felmerült az a kívánság, hogy a mezőgazdaság kiadósabb védelme érdekében alakítsák át a kis osztrák állam vámtarifáját, a felemelendő mezőgazdasági vámok jövedelmi többletéből teremtsenek alapot a mezőgazdaság támogatására. Egyúttal pedig ugyanakkor a vámemelést sürgető körök csupa lojalitásból kijelentették azt is, hogy nincs semmi kifogásuk az ellen, ha az ipari vámokat is megnagyobbítják. Ezek a tárgyalások, ameyek azonban az érdekeltségi sajtó körein még nem terjedtek túl, igen élénk visszhangra találtak nálunk. Az itteni gazdaközönséget természetesen nagymértékben érintené az osztrák vámok növelése, amelyet azonban a mai szerződés keretein belül nem is lehetne végrehajtani. Ezért valahogy az a felfogás alakultki, hogy a mi gazdáink az osztrák gazdák iránt való szolidaritásból belemennének a vámemelésbe, ha az csak kifelé, harmadik felekkel szemben érvényesül, vagyis ha kontingensek formájában az Ausztriába irányuló magyar kivitel szabadságát biztosítani lehet. Ezek a tárgyalások nagy port vertek fel ideát, de a valóság mégis az, hogy mindez egyelőre korai következtetések láncolata. Az osztrák hivatalos körök még nem foglaltak állást ebben a kérdésben, sőt még egyáltalában aligha is foglalkoztak velük. Azok a következtetések és azok a néha-néha már a fantasztikum határán járó tervezgetések tehát, amelyek e témák körül keletkeztek, nélkülöznek minden konkrét tartalmmat. Nálunk már osztrákmagyar vámunióról is hallottunk megjegyzéseket. Ez egyébként majdnem minden beszélgetés során felmerül, ha jóhiszemű magyarok ,jóhiszemű osztrákokkal találkoznak össze, igazán nincs egyszerűbb gondolat, mint az, hogy a „régi jó idők“ dicséretében találkozzék össze a két állampolgár és ebből rögtön megszületik az a kérdés is: „Nem volna-e jobb, ha megint együtt volnánk, mint régen?“ Nem mernénk azonban hitet tenni arra, hogy ezeket a kérdéseket mindig őszinte érzés diktálja. Gyakorlati probléma jellegét pedig ez a kérdés igazán nem öltötte. Ezzel kapcsolatban meg kell írnunk azt is, hogy Csehszlovákiában szintén nem érett még meg a helyzet vámtarifamódosításra. Ott is csak magánkörben tárgyalnak még a dologról és hogy vájjon megszületik-e belőle a valóságos tarifamódosítás, ma még kérdéses. Ezek a vámproblémák a különböző államokban a -— vámfegyverspünet kérdésével kapcsolatban merülnek fel.