Honi Ipar, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

a hatósági üzemek versenye, aminek hátrányait mind erősebben érzi a ma­gánipar. A kereskedelem általános helyzete ilyen körülmények között nem javulhat. Kifejezésre jut ez a fizetésképtelenségi statisztika tükrében, amelynek számadatai az előző esztendőkhöz képest szembe­ötlően emelkedtek és amelyek iga­zolják, hogy a válság éppen a kereskedelmet érinti legsúlyosabban. Szükségszerűen következett be ez a helyzet, mert még ebben az évben is változatlanul érvényesült az a hibás el­gondolásokon nyugvó gazdaságpolitika, amely kifejezetten magángazdasági és kereskedői feladatok ellátását igyek­szik kisajátítani állami és hatósági szervek, továbbá állami pénzeken tá­mogatott szervezetek számára. Adópolitikánk­­ nincs figyelemmel a kereskedelem érdekeire és különösen a forgalmi­­adóztatás terén fennálló rendszer az, amely mindenesetre a korábbi helyzethez képest előnyt jelentő mó­dosításai ellenére még mindig támo­gatja azokat a törekvéseket, amelyek a belföldi kereskedelem kikapcsolását célozzák. Amikor az esztendő gazdasági mér­lege nem kedvezőbb a múlt évinél, amikor így termelőköreink az­­európa­­szerte kedvezőtlen gazdasági viszonyok között a vontatottan érvényesülő gaz­daságpolitika hatása alatt súlyos küz­delmet kénytelenek folytatni fennma­radásukért, ugyanakkor még újabb jóvátételi terhek réme is fenyegeti közgazdasági életünn­ket. Már a jelenlegi reparációs terhek is súlyosan nehezednek gazdasági szer­vezetünkre és egész nyilvánvaló, hogy már azok a veszteségek, amelyeket az ország a háború óta elszenvedett, ki­zárják újabb reparációs terhek vállalá­sát. A kedvezőtlen gazdasági mérleget előidéző okokat elemezve, ezeket két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe azok a világgazdasági helyzet nyomán ke­letkező okok sorozhatók, amelyeknek érvényesülését és hatóerejét saját erőnkből nem tudjuk kiküszöbölni. De vannak olyan okok is, amelyek saját pénzügyi és gazdasági politikánk foly­tán jelentkeznek, amelyek tehát meg­felelő beavatkozás révén elháríthatók lennének. Nézzük például az állam­pénzü­gyeket. Az államháztartás egyensúlya és pénzünk értékállandósága immár esz­tendők óta biztosítva vannak. Ám ha gazdálkodásunkat egészében mér­legeljük, kiderül, hogy a deficites gazdálkodás nem tartott szünetet, csupán megnyilvánulásának helye to­lódott el. Azelőtt a deficit állampénz­ügyeinkben és a magángazdaság­ban is jelentkezett. Most teljes egészé­ben a magángazdaság oldalán mutat­kozik. A betétállomány növekedése, az emelkedő vasúti forgalom stb. nem annyira az egészséges alapokon fej­lődő gazdálkodás, mint inkább az esztendők óta tartó tőkeimport kö­vetkezése. Nyomot hagyott ez a for­galom alakulásában, de nem érvénye­sült a keresetekben, amelyek az egye­nes és közvetett adók súlyos terhei alól kibontakozni nem tudnak. A tőkeimport célja az volna, hogy életet és produktivitást vigyen terme­lésünkbe. Ilyen meggondolások alap­ján történtek, a rendelkezésre álló tőkék felhasználásával, az állami be­ruházások is. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a beruházásoknak aránylag kisebb része szolgált a ter­melés megerősítésére. Kiderült az is, hogy a közpénzeket, amelyeket az állam elvon a gazdasági élet vérke­ringéséből, ugyanoda beruházás út­ján nem képes úgy visszajuttatni, hogy abból a gazdálkodásnak nagyobb haszna legyen, mint aminő hasznát látná ennek a tőkeerőnek, ha az bir­tokában maradt volna. A beruházási pol­tika alaptétele tehát csak a gazda­sági élet prosperitásának elősegítése lehet. Éppen ezért kell szorgalmazni az idén elmaradt vasúti invesztíciókat és az útépítés folytatását. Kedvezőtlenül befolyásolja a gaz­dasági élet prosperitását az adónyomás. Égetően fontos tehát a közterhek csökkentése céljából az államház­tartás egész vonalán a takarékosság érvényesítése. Ez irányban már történ­nek dicséretes kérdések, de nyilván­való, hogy ami eddig történt az inkább csak célkitűzés, amely felé a pénzügyi politikának haladnia­­kell és pedig igen erőteljes ütemben, ha azt akarja, hogy a termelés megerősödésének a közterhekben fekvő akadályai elhá­ruljanak. A békeévek költségvetései­vel való összehasonlításból egyelőre csak azt látjuk, hogy még nem von­tuk le a háború utáni Kis-Magyaror­­szág szegénységének összes következ­ményeit. Nem hozta meg ez az esztendő azt az iparfejlesztő programot sem, amely változott viszonyaink mellett égetően sürgős, ha azt akarjuk, hogy ipa­runk elfoglalhassa gazdasági szerveze­tünkben azt a helyet, amely megilleti. Az érdekeltségek esztendők óta sürgetik az új iparfejlesztő politika eszközeinek megállapítását és sürgetésüket iga­zolja a kereskedelmi mérleg paszivi­­tása, a kedvezőtlen fizetőmérleg, a népszaporodás nyomán elhelyezke­dést kereső munkáskezek számának növkedése, stb. Ugyanígy gyökeres rendezést igényel az állam és hatósá­gok magángazdasági tevékenysége, az állami és közüzemek ügye. HONI IPAR XXIII. évfolyam, 1. szám Mindent összefogva tehát egész gaz­daságpolitikánkat olyan vágányra kell beállítani, hogy a belföldi tőkeképződés számára a legkedvezőbb feltételeket biztosít­hassuk. A most záruló esztendőben a nemzet­közi pénzpiacon úrra lett feszültség, amely csak az utolsó napokban enyhült és amelynek rendkívül súlyos hátrá­nyait különösképpen megérezte egész gazdasági életünk, sze­mbeötlően bizo­nyította, hogy szükséges a belföldi tőke­képződés előmozdítása, tehát annak a helyzetnek elérése, hogy a gazdasági élet tőkeszükségletét túlnyomó részt belföldről fedezzük. Osztrák vámtárgyalás — magyar fantázia Ausztriában a gazdaközönség körében fel­merült az a kívánság, hogy a mezőgazdaság kiadósabb védelme érdekében alakítsák át a kis osztrák állam vámtarifáját, a felemelendő mezőgazdasági vámok jövedelmi többletéből teremtsenek alapot a mezőgazdaság támogatá­sára. Egyúttal pedig ugyanakkor a vámeme­lést sürgető körök csupa lojalitásból kijelen­tették azt is, hogy nincs semmi kifogásuk az ellen, ha az ipari vámokat is megnagyobbít­ják. Ezek a tárgyalások, ameyek azonban az érdekeltségi sajtó körein még nem terjedtek túl, igen élénk visszhangra találtak nálunk. Az itteni gazdaközönséget természetesen nagy­mértékben érintené az osztrák vámok növelése, amelyet azonban a mai szerződés keretein belül nem is lehetne végrehajtani. Ezért vala­hogy az a felfogás alakult­­ki, hogy a mi gaz­dáink az osztrák gazdák iránt való szolidari­tásból belemennének a vámemelésbe, ha az csak kifelé, harmadik felekkel szemben érvé­nyesül, vagyis ha kontingensek formájában az Ausztriába irányuló magyar kivitel szabad­ságát biztosítani lehet. Ezek a tárgyalások nagy port vertek fel ideát, de a valóság mégis az, hogy mindez egyelőre korai következtetések láncolata. Az osztrák hivatalos körök még nem foglaltak ál­lást ebben a kérdésben, sőt még egyáltalában aligha is foglalkoztak velük. Azok a következ­tetések és azok a néha-néha már a fantaszti­kum határán járó tervezgetések tehát, amelyek e témák körül keletkeztek, nélkülöznek min­den konkrét tartalm­mat. Nálunk már osztrák­­magyar vámunióról is hallottunk megjegyzése­ket. Ez egyébként majdnem minden beszélge­tés során felmerül, ha jóhiszemű magyarok ,jóhiszemű osztrákokkal találkoznak össze, igazán nincs egyszerűbb gondolat, mint az, hogy a „régi jó idők“ dicséretében találkoz­zék össze a két állampolgár és ebből rögtön megszületik az a kérdés is: „Nem volna-e jobb, ha megint együtt volnánk, mint régen?“ Nem­ mernénk azonban hitet tenni arra, hogy ezeket a kérdéseket mindig őszinte érzés dik­tálja. Gyakorlati probléma jellegét pedig ez a kérdés igazán nem öltötte. Ezzel kapcsolatban meg kell írnunk azt is, hogy Csehszlovákiában­ szintén nem érett még meg a helyzet vámtarifamódosításra. Ott is csak magánkörben tárgyalnak még a dolog­ról és hogy vájjon megszületik-e belőle a valóságos tarifamódosítás, ma még kérdéses. Ezek a vámproblémák a különböző államok­ban a -— vámfegyverspü­net kérdésével kapcso­latban merülnek fel.

Next