Honi Ipar, 1935 (28. évfolyam, 1-24. szám)
1935-01-01 / 1. szám
A HONI IPAR XXVIII. évfolyam, 1. sz. csoda ebből a csipkerózsa bűvöletből föl nem ébreszt bennünket. A devizagazdálkodás megkötöttségei változatlanul fennállanak, sőt lélegzetvételünk szabályozásáig tökéletesednek és a kötött rezsim kulisszái mögött áll változatlanul az a szívós küzdelem, melyet a kereslet és kínálat nehezen agyonüthető törvényei folytatnak e megkötöttség ellen és amely a felárak felfokozásában, az aranyárak emelkedésében, a devizazugforgalom virágzásában s egyegy valuta-büntetőügyben jut kifejezésre. Közben pedig a frázisok maradnak változatlanul ugyanazok, mint 1931 őszén, vagy harminckettő tavaszán, vagy harmincnégy telén: a pengőérték állandóságának megvédéséről, az inflációról és deflációról, talán épen csak az aranyfedezet sokáig védett fogalmát töröltük a szólamok sorából. És ki vitatkozik ma már a Jegybank egyéb problémáiról, nevezetesen arról a tételről, hogy az adóteher folytonos és mindinkább elviselhetetlen súlyosbítása helyett átmenetileg nem helyesebb-e — különösen egy programszerű termelő munka megindítására — a Jegybanknak kellő biztosítékok mellett való korlátozott igénybevétele az állam részéről? Milyen határozott és kemény ellentmondásokba ütközött e tétel néhány esztendőn keresztül, míg végül, megcsúfolására az orthodoxia tekintélyének, a gazdaadósságok rendezésére, tehát egy szociálisan megokolt, de improduktív célra a Jegybank igénybevételét határozták el. Ma már sem erről, sem egyéb tételről nem folyik vita; a Jegybank és az állam viszonya ma is olyan, mintha a Jegybank pincéjében harmincszázalékos aranyfedezet volna, az állami költségvetés pedig a Bud-korszak sokmilliós feleslegeivel dolgoznék. Az állami pénzügyek rendezésének ultima ratioja ma is az adóemelés vagy az adók szigorúbb kivetése és legszigorúbb behajtása; új gondolat, új terv sehol a magyar glóbuszon, aminthogy általában a pénzügyi kérdések iránt való érdeklődést szintén az általános fásultság homoksivatagja temette maga alá. Közmunkákról, beruházásokról ma már alig is esik szó. Még két-három esztendő előtt a beruházási tervek egész sorát tárgyalta a közvélemény: hasznosakat, kevésbbé hasznosakat, fantasztikusakat, olyanokat, amelyek közvetlenül meghozzák kamatjukat, vagy olyanokat, amelyek nem rentábilisak ugyan, de fontos közgazdasági vagy szociális érdeket szolgálnak: ma a tervek halottas kamrájában pihennek, nincs egy sem közöttük, melyért a társadalom egész erejével exponálná magát, vagy amelyet a kormányzati bölcsesség megvalósításra érdemesnek ítélne. Közmunka és beruházás, ezek a fogalmak kivesztek a magyar költségvetésből, lassan kivesznek a köztudatból is és ma már arra sincs erőnk, hogy legalább elvi fenntartásból reklamáljuk ezeket. És nemcsak az iparra áll ez a megállapítás, hanem a mezőgazdaságra is; erdősítés helyett erdőtörvényt, utak helyett úttörvényt kapunk és a múltak tapasztalatai alapján nem minden szkepszis nélkül nézünk a telepítési tervek elébe. És ugyanez az elfásultság a kereskedelmi politika problémáival szemben. Még néhány esztendő előtt (ha jól tudom, 1930-ban volt) milyen érdeklődéssel fordult az egész magyar gazdasági közvélemény a magyar-cseh kereskedelmi tárgyalás változatos fordulatai felé, hogy megtárgyalta ezt érdekképviseleteiben, a sajtóban, a parlamentben, milyen érdekesek, majdnem döntőek voltak a tanácskozások, melyek e kérdésről az akkori külügyminiszter, Walkó Lajos elnöklésével a Magyar Vámpolitikai Bizottságban, melyben a magyar gyáripar és mezőgazdaság legjava foglalt helyet, erről a kérdésről és egyéb kereskedelempolitikai kérdésekről folytak. Ma a legfontosabb kereskedelempolitikai kérdések mellett közönnyel haladunk el, részben, mert nem is kérdeznek bennünket — a Külkereskedelmi Tanács elé még soha vámpolitikai kérdés nem került — de jórészt az általános energiátlanság, a magunkkal és másokkal szemben való bizalmatlanság szükségszerű következményekép. Ha nem így volna, ha ez a közömbösség, melyről Vergilius Dante Poklában azt mondja: »E szomorú házat azok nyerik, kik közönyben éltek s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat«, szóval ha nem fásultunk volna el ennyire a magyar élet nagy problémái iránt, vájjon elképzelhető volna-e, hogy úgy térjünk napirendre az Itáliával és Ausztriával kötött kereskedelmi megállapodások rendkívül kedvezőtlen alakulása fölött, mint azt az elmúlt esztendő során tanúsítottuk. Nem szeretném, ha félreértenének: senki nálamnál nem értékeli többre a római paktumot s nagyobb jelentőséget nem tulajdonít e paktumban kifejeződő külpolitikai elgondolásnak, de ez nem változtathat azon a felfogásunkon, mert hiszen nem egyéni érzés kérdése ez, hanem a statisztika számai bizonyítják —, hogy e paktum külkereskedelmi tekintetben hibás és gyökeres változtatásokra szorul. És mégis, sehol komoly tiltakozás e szerződés ellen — s ez a bíráló szó önmagunknak is szól — mint ahogy elhallgattak a viták a gazdasági uniókról, a nagyvonalú preferenciákról és helyüket elfoglalták a külországokkal való kereskedelem lebonyolításának napi kérdései, kompenzációkról és felárakról, árupengőről és fináncpengőről, adhaerens és nonadhaerens kivitelről és az importnak és exportnak földalatti üzelmeiről, a különböző tilalmak és elzárkózások ellen folytatott guerilla harcokról. Az irányított gazdaságról folytatott viták elültek, de sehol e vitáknak gyakorlati eredményeit nem látjuk. A földművelésügyi miniszter állami beavatkozással létrehoz ugyan a mezőgazdaságban értékesítő karteleket (ugyanakkor, mikor tűzzel-vassal, vagy helyesebben síppal-dobbal támad rá az ipari termelés szervezeteire) — de az átfogó tervek — tervezgetések kora lejárt (s talán jó, hogy lejárt), anélkül, hogy valami más szellem váltotta volna fel, mert hogy a gondolatnélküliség és közömbösség nem azonos a liberalizmussal, azt talán fölösleges külön hangoztatnunk. És elültek a viták, melyek a népesedési politikával kapcsolatban az iparfejlesztésről folytak, amiben a magyar közöny mellett legnagyobb része volt annak, a gondolatok helyett üres jelszavakkal dolgozó vérszegény politikának, mely komoly és reális gazdasági és szociális program híjján beérte az iparellenes agitáció szégyenletes negatívumával. Folytathatnék oldalakon át: a bizonyítékok hosszú sora tanúskodik arról, hogy a programtalanság korszakát éljük, sem a kormányzatban, sem a társadalomban nincs meg az az erő, hogy merjen valami szépet, üdvöset elgondolni és ha elgondolta, meg is cselekedni. Nem volna érdektelen egy pszichológiához értő gazdaságpolitikus számára keresni az okokat, melyek ,a kormányt és társadalmat idáig juttatták, de ez messze vinne témánktól, melyet az 1935. esztendő csillagképletének kihüvelyezésében tűztünk magunk elé. Mit várunk ettől az esztendőtől, mit akarjunk és hogyan akarjuk? Talleyrand azt mondotta: nincsenek megoldhatatlan kérdések, csak rosszul feltett kérdések. Tegyük fel kérdéseinket jól, fogalmazzuk őket úgy, hogy a közvélemény előtt egyszerre nyilvánvalóvá váljon: kormány és társadalom akar ezekre válaszolni, mert akar valamit, ami megmozdítja az álmos magyar vizeket, valamit, amiben erő van és jövőbe vetett gondolat és fantázia. Ismételjük meg, amit a múlt esztendőben mondottunk és két év előtt és három év előtt, hogy meddő marad és újabb és újabb válságokba visz az a kormányzati politika, mely jó költségvetés egyensúly-trapézmutatványaiban merül ki és nem tud felemelkedni egy, a mi nehéz gazdasági és szociális problémáinkat felölelő magasabb elgondolásig. Holott bennünket a magaelhagyottság bénulatából csak egy ilyen magasabb elgondolású kormányzati terv szabadíthatna ki, még ha ez az elgondolás csak tapogatódzás volna is és nem matematikai bizonyosság. A genfi csatán túl van a kormány s most idebenn kell megnyernie egy nehéz csatát, cselekvő, áldozatos, a termelést az egész vonalon nekilendítő koncepciókkal bírva le a jövőt kockáztató magyar lemondást.