Honi Ipar, 1935 (28. évfolyam, 1-24. szám)

1935-01-01 / 1. szám

A HONI IPAR XXVIII. évfolyam, 1. sz. csoda ebből a csipkerózsa bűvöletből föl nem ébreszt ben­nünket. A devizagazdálkodás megkötöttségei változatla­nul fennállanak, sőt lélegzetvételünk szabályozásáig töké­letesednek és a kötött rezsim kulisszái mögött áll válto­zatlanul az a szívós küzdelem, melyet a kereslet és kínálat nehezen agyonüthető törvényei folytatnak e megkötöttség ellen és amely a felárak felfokozásában, az aranyárak emelkedésében, a devizazugforgalom virágzásában s egy­­egy valuta-büntetőügyben jut kifejezésre. Közben pedig a frázisok maradnak változatlanul ugyanazok, mint 1931 őszén, vagy harminckettő tavaszán, vagy harmincnégy telén: a pengőérték állandóságának megvédéséről, az in­flációról és deflációról, talán épen csak az aranyfede­zet sokáig védett fogalmát töröltük a szólamok sorából. És ki vitatkozik ma már a Jegybank egyéb problé­máiról, nevezetesen arról a tételről, hogy az adóteher foly­tonos és mindinkább elviselhetetlen súlyosbítása helyett átmenetileg nem helyesebb-e — különösen egy program­­szerű termelő munka megindítására — a Jegybanknak kellő biztosítékok mellett való korlátozott igénybevétele az állam részéről? Milyen határozott és kemény ellent­mondásokba ütközött e tétel néhány esztendőn keresztül, míg végül, megcsúfolására az orthodoxia tekintélyének, a gazdaadósságok rendezésére, tehát egy szociálisan meg­okolt, de improduktív célra a Jegybank igénybevételét határozták el. Ma már sem erről, sem egyéb tételről nem folyik vita; a Jegybank és az állam viszonya ma is olyan, mintha a Jegybank pincéjében harmincszázalékos arany­­fedezet volna, az állami költségvetés pedig a Bud-kor­­szak sokmilliós feleslegeivel dolgoznék. Az állami pénz­ügyek rendezésének ultima ratioja ma is az adóemelés vagy az adók szigorúbb kivetése és legszigorúbb behaj­tása; új gondolat, új terv sehol a magyar glóbuszon, aminthogy általában a pénzügyi kérdések iránt való ér­deklődést szintén az általános fásultság homoksivatagja temette maga alá. Közmunkákról, beruházásokról ma már alig is esik szó. Még két-három esztendő előtt a beruházási tervek egész sorát tárgyalta a közvélemény: hasznosakat, ke­­vésbbé hasznosakat, fantasztikusakat, olyanokat, amelyek közvetlenül meghozzák kamatjukat, vagy olyanokat, ame­lyek nem rentábilisak ugyan, de fontos közgazdasági vagy szociális érdeket szolgálnak: ma a tervek halottas kamrá­jában pihennek, nincs egy sem közöttük, melyért a társa­dalom egész erejével exponálná magát, vagy amelyet a kormányzati bölcsesség megvalósításra érdemesnek ítélne. Közmunka és beruházás, ezek a fogalmak kivesztek a magyar költségvetésből, lassan kivesznek a köztudatból is és ma már arra sincs erőnk, hogy legalább elvi fenntar­tásból reklamáljuk ezeket. És nemcsak az iparra áll ez a megállapítás, hanem a­ mezőgazdaságra is; erdősítés helyett erdőtörvényt, utak helyett úttörvényt kapunk és a múltak tapasztalatai alapján nem minden szkepszis nélkül nézünk a telepítési tervek elébe. És ugyanez az elfásultság a kereskedelmi politika pro­blémáival szemben. Még néhány esztendő előtt (ha jól tudom, 1930-ban volt) milyen érdeklődéssel fordult az egész magyar gazdasági közvélemény a magyar-cseh kereske­delmi tárgyalás változatos fordulatai felé, hogy meg­tárgyalta ezt érdekképviseleteiben, a sajtóban, a parla­mentben, milyen érdekesek, majdnem döntőek voltak a tanácskozások, melyek e kérdésről az akkori külügymi­niszter, Walkó Lajos elnöklésével a Magyar Vámpolitikai Bizottságban, melyben a magyar gyáripar és mezőgazda­ság legjava foglalt helyet, erről a kérdésről és egyéb keres­kedelempolitikai kérdésekről folytak. Ma a legfontosabb kereskedelempolitikai kérdések mellett közönnyel hala­dunk el, részben, mert nem is kérdeznek bennünket — a Külkereskedelmi Tanács elé még soha vámpolitikai kér­dés nem került — de jórészt az általános energiátlanság, a magunkkal és másokkal szemben való bizalmatlanság szükségszerű következményekép. Ha nem így volna, ha ez a közömbösség, melyről Vergilius Dante Poklában azt mondja: »E szomorú házat azok nyerik, kik közönyben éltek s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat«,­­ szóval ha nem fásultunk volna el ennyire a magyar élet nagy pro­blémái iránt, vájjon elképzelhető volna-e, hogy úgy tér­jünk napirendre az Itáliával és Ausztriával kötött keres­kedelmi megállapodások rendkívül kedvezőtlen alakulása fölött, mint azt az elmúlt esztendő során tanúsítottuk. Nem szeretném, ha félreértenének: senki nálamnál nem értékeli többre a római paktumot s nagyobb jelentőséget nem tulajdonít e paktumban kifejeződő külpolitikai elgon­dolásnak, de ez nem változtathat azon a felfogásunkon,­­ mert hiszen nem egyéni érzés kérdése ez, hanem a statisz­tika számai bizonyítják —, hogy e paktum külkereske­delmi tekintetben hibás és gyökeres változtatásokra szorul. És mégis, sehol komoly tiltakozás e szerződés ellen — s ez a bíráló szó önmagunknak is szól — mint ahogy elhallgattak a viták a gazdasági uniókról, a nagyvonalú preferenciák­ról és helyüket elfoglalták a külországokkal való keres­kedelem lebonyolításának napi kérdései, kompenzációkról és felárakról, árupengőről és fináncpengőről, adhaerens és nonadhaerens kivitelről és az importnak és exportnak földalatti üzelmeiről, a különböző tilalmak és elzárkózá­sok ellen folytatott guerilla harcokról. Az irányított gazdaságról folytatott viták elültek, de sehol e vitáknak gyakorlati eredményeit nem látjuk. A földművelésügyi miniszter állami beavatkozással létrehoz ugyan a mezőgazdaságban értékesítő karteleket (ugyan­akkor, mikor tűzzel-vassal, vagy helyesebben síppal-dob­­bal támad rá az ipari termelés szervezeteire) — de az átfogó tervek — tervezgetések kora lejárt (s talán jó, hogy lejárt), anélkül, hogy valami más szellem váltotta volna fel, mert hogy a gondolatnélküliség és közömbösség nem azonos a liberalizmussal, azt talán fölösleges külön han­goztatnunk. És elültek a viták, melyek a népesedési poli­tikával kapcsolatban az iparfejlesztésről folytak, ami­ben a magyar közöny mellett legnagyobb része volt annak, a gondolatok helyett üres jelszavakkal dolgozó vérszegény politikának, mely komoly és reális gazdasági és szociális program híjján beérte az iparellenes agitáció szégyenletes negatívumával. Folytathatnék oldalakon át: a bizonyíté­kok hosszú sora tanúskodik arról, hogy a programtalanság korszakát éljük, sem a kormányzatban, sem a társadalomban nincs meg az az erő, hogy merjen valami szépet, üdvöset elgondolni és ha elgondolta, meg is cselekedni. Nem volna érdektelen egy pszichológiához értő gazda­ságpolitikus számára keresni az okokat, melyek ,a kor­mányt és társadalmat idáig juttatták, de ez messze vinne témánktól, melyet az 1935. esztendő csillagképletének kihüvelyezésében tűztünk magunk elé. Mit várunk ettől az esztendőtől, mit akarjunk és hogyan akarjuk? Talley­rand azt mondotta: nincsenek megoldhatatlan kérdések, csak rosszul feltett kérdések. Tegyük fel kérdéseinket jól, fogalmazzuk őket úgy, hogy a közvélemény előtt egy­szerre nyilvánvalóvá váljon: kormány és társadalom akar ezekre válaszolni, mert akar valamit, ami megmozdítja az álmos magyar vizeket, valamit, amiben erő van és jövőbe vetett gondolat és fantázia. Ismételjük meg, amit a múlt esztendőben mondottunk és két év előtt és három év előtt, hogy meddő marad és újabb és újabb válságokba visz az a kormányzati politika, mely jó költségvetés egyensúly-trapézmutatványaiban merül ki és nem tud felemelkedni egy, a mi nehéz gazdasági és szociális problémáinkat felölelő ma­gasabb elgondolásig. Holott bennünket a magaelhagyottság bénulatából csak egy ilyen magasabb elgondolású kormányzati terv szaba­díthatna ki, még ha ez az elgondolás csak tapogatódzás volna is és nem matematikai bizonyosság. A genfi csatán túl van a kormány s most idebenn kell megnyernie egy nehéz csatát, cselekvő, áldozatos, a ter­melést az egész vonalon nekilendítő koncepciókkal bírva le a jövőt kockáztató magyar lemondást.

Next