Honi Ipar, 1937 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1937-01-14 / 1. szám

1937 január 14. HONI IPAR 1937 Irta: FENYŐ MIKSA A filozófusnak könnyű. Azokból­­az alpesi magasságokból, melyekből a világ dolgait nézi, gondolkozásának távlatából, mellyel­­a földi hangyaboly dolgait belekompo­nálja a csillagrendszer végtelenségébe, mit jelent számára a tegnap, a ma, az esztendők időtlen vándorlása, új esztendő jötte, réginek tűnése, korok és korszakok önkényes emberi elhatárolása! Gondolom épen e helyen írtaim meg egyszer, hogy a szentlélek milyen nagyszerű szárnyalása lendítette Goethet, mikor a napóleoni hábo­rúk tűz­világánál oszteológiai tanulmányokba merült s jupiteri tekintetét a mának véres problémái fölött száz­ezer meg százezer esztendő fejlődéstanának dokumentumai felé fordította. A filozófusnak könnyű, de mit műveljen a cselekvő ember, a polgár, akinek nem adatott meg a zseni felsza­badító szelleme? Akit kis életének minden feltétele, vágya, gondja gondolata a röghöz kötnek, mélyen élm­e­­halnia eleve elrendeltetett. Arasznyi léte számára keresi az analógiákat, a magyarázatokat, tépi-bogozza az okság törvényeit, történeti tanulságokat próbál maga elé állí­tani, dogmák mellett érvelni, változhatatlan igazságnak hirdetni azt, amiben eddig boldogulása előfeltételeit meg­találni vélte. A polgár számot vetni próbál magával: tizennyolc esztendeje annak, hogy a nagy háború befe­jeződött, hogyan van az, hogy egyetlen esztendő sem múlt el anélkül, hogy az emberek ne mondották volna: a jövő tavasszal háború lesz. És minden úgy fejlődött, úgy kuszálódott össze a világon, hitek, érdekek, szenvedélyek úgy kerültek szembe, hogy az ember — szegény passzív alanya a világsorsnak — szinte hitetlenkedve állapította meg, ha valamely esztendő háborús konfliktus nélkül búcsúzott tőlünk. Majd a következő esztendőben, mon­dotta fogvacogva.­­Az államférfiak, akik mindent tudnak, azt mondották: nem lesz háború. Sir Francis Berthie angol követ 1914 január elsején azzal köszöntötte a francia köztársaság elnökét, hogy soha még ilyen igazi békehan­gulat nem volt a világon.) S jött az 1936. Az abesszíniai konfliktus a tetőpont­ján: Itália és Anglia úgy állották egymással szemben, hogy csak még egy mozdulat és lángban áll a Földközi ten­ger, minden más tengerekkel és minden földrészekkel egye­temben. Németország, egyoldalú elhatározással felborította a versaillesi szerződést, megszállta a Rajna balpartját. Franciaország végzetes elhatározások előtt állt. Francia­­országot a népfront győzelme Oroszország felé fordította. Németország a bolsevizmus elleni küzdelem keresztes­­hadjáratát hirdette meg s ebben a felsorakozásban sike­rült Japánt m­aga mellé állítania. Amivel azután elérte, hogy az egész angolszász világ nem titkolt gyanakodással nézze ez­t a felso­rak­ozást és­­a demokráciák örök ligáját szegezze vele szemben. (Hogy a német kereskedelmi for­galom a bolsevista Oroszországgal ez évben hatalmas méreteket öltött, ez más lapra tartozik.) Itália és Francia­­ország között erős elhidegülés; Lengyelország és Francia­­ország között újra szorosabb kapcsolat; Franciaország és Törökország között feszültség; Lengyelország és Románia között katonai megállapodás. S ami ellentét aztán e problé­mák körül csak felmerülhetett, ami gyanakvást felkeltet­tek, szenvedélyt felszabadítottak, intrikát szabadjára eresztettek, az mind — mint m­a­gnézi­um­ f­én­y­n­él — egész apokaliptikus szörnyűségében tárult fel a sp­anyol polgár­­háború során, így az 3936. esztendő. A polgárnak látnia kellett, hogy az elemek e sorsos játékával szemben nincs mit tennie. Amire a történelem tanítja, vajmi kevés hasznát veszi, mi komorabbat is vonhat le tanításaiból, mint ami Vörös­marty Mihály megrázó soraiból döbben reája: »Az ember fáj a földnek« és »Az emberfaj sárkányfogvetemény: Nincsen remény, nincsen remény!« L­ehet, hogy mint a kerek számok barátja — újévkor megkeresi történelemkönyvében, mi volt a száz esztendő előtt s csodálkozva olvassa, hogy Spanyolországban akkor is véres polgárháború dúlt, mely százezer meg százezer áldozatot követelt. A karlisták küzdöttek a chriatinokkal (így nevezve Mária Christina régensnő után); a küzde­lemben — pénzzel, fegyverrel, emberrel, intrikával — csaknem egész Európa rész­t vett: a liberális hatalmak a kormány oldalán, a reakciósok a karlistyák mellett. S olvassa tovább, hogy száz esztendő előtt volt, mikor a júliusi forradalom nyomán — a francia forradalom vér­gőzéből kitisztulva — a liberalizmus szelleme igazán hatni kezdett: csupa gondolat, eszme, koncepció, melyek élhe­tetlenségét, múlását ma oly diadalmasan hirdeti a ter­méketlen reakció. És így látva a dolgokat, a polgár mi egyebet is tehet, minthogy bezárkózva szobája szűk falai közé, végzi be­csületesen a maga dolgát. A gazdasági konjunktúra javult: azok a kötések, amelyekkel ,a nyersanyagok ter­melői világszerte a maguk produkcióját szabályozni, árai­kat feljavítani próbálták, — esztendők bizonytalan kísér­letezései után — beváltak, ,a nyersanyagárak emelkedtek s amit kötésekkel elérni nem lehetett, teljessé tette a nagy és kis hatalmak háborús felkészülődése, melyhez foghatót eddig a világ nem látott. 1934 elején még 31 millió munkanélküliről számolt be a Nemzetközi Munka­ügyi Hivatal; ma több mint a fele ennek már munkába van állítva: legalább negyvenmillió léleknek az intenzívebb fogyasztásba való beállítását jelenti ez. A vas, acél, réz, cin, nyersolaj, műselyem stb. produkciója három esztendő alatt jelentősen megnövekedett, akárhány cikkben több mint száz százalékkal, áraik megduplázódtak, meghárom­szorozódtak, a külkereskedelmi forgalom megnőtt, még job­ban az egyes országok belső forgalma s ha mindennek hatása a magyar ipari termelésben csak kisebb mértékben is érződik meg, egészben véve s különösen a mezőgazda­ságban a javulás ténye előtt nem hunyhatunk szemet. Hogy a javulás nem válik általánosabbá, mert a nem­zetközi helyzet bizonytalanságai között, a terpeszkedő ál­lami beavatkozás megdermesztő atmoszférájában hiány­zik az elektrizáló, új meg új dolgok kezdésére késztető hatása, azt a polgárnak fent vázolt lelkiállapota eléggé megmagyarázza. A baj csak az, hogy a »valahogy csak lesz, mert sehogy még sohasem volt« érzésének bénultsága a kormányzatot is megüli, mely egyrészt a világpolitika eseményeivel szemben a tehetetlenségnek ugyanabban az állapotában van, mint a polgár, másrészt a javuló kon­junktúra révén felmentve érzi magát a kötelesség alól, hogy a maga erejéből cselekvően szóljon bele a dolgok menetébe. A birtokpolitikai feladatok meg vannak oldva, konstatálja öml­ ön vállát veregetve, az agrárizmus egyéb problémái közül még csak az vár megoldásra, hogyan lehet a élelmezés növekedő költségeit az ipari termé­kek árának lekérésével ellensúlyozni, s egyéb célkitű­zés már nincs, a kormányzat egész figyelmét a szépen fejlődő budget-eredmények betakarításá­nak szentelheti. Holott egy termékeny kormányzati politika számára itt két irányban is adódnak komoly lehetőségek. Az adó­ 5

Next