Lábbelikészítők Lapja, 1931 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1931 január 1. LÁBBELIKÉSZÍTŐK LAPJA 3. oldal nem tudom mit lehet irigyelni a ci­pésziparosság sorsán. Mint fentebb megírtam, öröm­mel látta és várta a cipésziparosság nagy többsége, hogy az elkészített inségmunka után jobban fog bele­kapcsolódni a közmunkákba, amely most a legrosszabb időben kb. 550— 600 cipésziparos családnak juttatott ebből az 1900 pár cipőből néhány falat kenyeret. Szívszorongva vártuk a döntést egy másik pályázatunkra. Kérésünk jogosságát és komoly­ságát szabályszerű bizonyítványok­kal láttuk el, melyek igazolták kü­lönböző helyeken végzett és már le­szállított munkáink megbízhatóságát és szállításaink pontosságát. Küldöttségileg kerestük fel a munkát kiadó BSzKRt vezérigazga­tóját, aki megígérte, hogy támo­gatja, mert megérti kérésünk jogos­ságát és az iparosság végtelenül rossz helyzetét és legjobb megér­téssel támogatni fog bennünket cél­jaink elérésében. Megtörtént a döntés: kapott az ivarosság összessége 600 vár cipőt elkészítés végett. Hálás köszönetet kell érte mon­dani, mert mint először pályázó, bár­hogyan is igazolta szállítóképessé­gét, mégis helyénvaló az óvatosság. Egy tényt azonban mégis csak le kell szögezni és ez az, hogy ami­kor a szakma legkomolyabb szervei minden nyerészkedési szándéktól mentesen a tömegnyomoron kíván­nak segíteni és a cipésziparosság százait akarják munkához juttatni,­­főként azokat, kiknek nincs anyagi erejük az önálló pályázathoz) akkor egyes vállalkozóknak jut 1—2 ezer pár, sőt olyan eset is akad, hogy nem a képnek az emléke messze el­kíséri ... Az önfeledt izgalomban megszé­pült, sápadt arcára az öröm lángja csókolta halvány bíborát. Testében kissé megremegett. Úgy érezte, a mélységek szélén áll, ahonnét visszafojtott, heves viharok törnek fel és rázzák, riasztják, nyugtalanítják. Úgy érezte, mintha a szívén ke­resztül vonulna el a megálmodott élet. F eredt állapotából az autóbusz tülkölése riasztotta fel ... gondola­tai szétrebbentek, nyugtalanul kö­rülnézett, kutató szemekkel vizs­gálta az előtte hirtelen megálló autó berregését. A kocsiból egy üd­vözlő kéz int felé, — egy pillanat és már ő is robog ... A férfi, akit várt, szorosan mel­léje vonta, lelkük egy közös villa­násban összeért. s­gy ültek sokáig szótlanul. Szemét lehunyta, úgy érezte, mintha a „kék madár“ szárnyain­ a­k kevés a pénze és mégis sokat akar venni. ♦ KÖZPONTI BÖRÁRUHÁZBA Balla Ferenc*, VIII., Berzsenyi­ utca 1. egy vállalkozó kaphat 3000 párat a rendelésből, amely összesen 9000 pár. Távol áll még a gondolata is annak, hogy igazságtalan elosztás­sal vádoljam meg a munkát kiadó igazgatóságot, csak arra kérem, hogy a jövőben a legjobb akaratá­val és tudásával ne az egyént, ha­nem az összesség törekvéseit támo­gassa, menjen, hol minden bőrárut és felsőrészt olcsón szerezhet be. Mértész utáni felsőrészek 2­ órán belül készülnek, én, aki abban a megtisztelő helyzetben vagyok, hogy a legfelsőbb körökből is kapok megrendeléseket, egy kis kalku­lációt állítsak fel, megjegyezvén, hogy annak adatait számlákkal tudom iga­zolni. Egy kg. talp­­ 13.50 körül. (A meg­boldogult árvizsgáló bizottság 1 kg. alsóanyagot engedett az elsőrendű ci­pőhöz felszámítani.) Egy kvadrát lack ára P 5.90, ebből nekem 3 kvadrát kell. Az elsőrendű serró ára P 5.45 kvadrá­­tonkint, ebből esetleg m­ár 4 kvadrát is kell. A talp és sarok feldolgozása 20 pengő, a felsőrész készítése nekem 5—7 pengőmbe van. Szóval az alsóanyag, a lack- vagy serróbőr és munkadíj, nem számítva a kaptafa, apró hozzávaló, a mester mun­kája és rezsiköltségeket, egymaga meg­haladja az 50 pengőt. Ha valamikor valaki már sem­mire sem volt alkalmas, azt mondták: „jó lesz suszternek“. Ma nem így van. Ezt az ipart ma olyan művészi nívóra emeltük s ehhez olyan szakértelem kell, hogy bátran elmondhatjuk: elisme­rést vívtunk ki külföldön és felvehetjük a versenyt bármely ország legjobbjai­val. Szomorú lenne, ha a mai olcsóság­­hullám jelszavakkal forgalomba hozott 12.50 pengős, selejtes és olcsó anyag­ból előállított cipőkkel, egy színvonalra emelnénk a művészi és a láb formája szomjazó lelked szét fogja törni láncait... Tudom, hogy szenvedsz... Visszatartott könnyeiden keresztül látom a tragédiát... Tudom, hogy fáj az érintés... Tudom, hogy kettős életed örök vitában áll egymással. Két láthatat­lan erővel kell szüntelen kü­zdened. A lemondással, mely éjszakákon könnybe temeti életed - s az örökké kisértő lázadással, mely tü­zes ostorával kínozza, tépi magába roskadó testedet... A nő hallgatott, úgy mentek tovább szótlanul. Kö­rülöttük árnyalakok elevenedtek. A nő, mintha félne, szorosan simult a férfihez... Víziók, zavaros képek táncoltak szemei előtt. Veszedelmes, forró lánghullámok öntötték el agyát... Reménytelen, semmiségbe vesző hangon szól: Nem tudom hová megyek ... Nem tudom mi az életem célja... Pi­henni, nyugodni nem tudok sehol. Úgy rémlik, mintha egy árnyék ki­sérne mindenütt... Rajtam ég a N­yílt levél Báró Szterényi József v­­. t. t. ökegyelmességéhez. Kegyelmes Uram! A „Pesti Hírlap“ 1930. évi december hó 10-iki számában megjelent. ..Fából vaskarika“ című vezércikkét elolvasva, engedje meg, Kegyelmes Uram, hogy szerénységem arra reflektáljon. Ha a régi „Nagymagyarországnak" volt kereskedelmi minisztere, egy min­den oldalról elismert és tisztelt szakte­kintély, kinek a neve nyomatékot ad, ír egy ilyen közérdekű cikket, azt min­den erre illetékesnek el kell ismernie. Hálával adózunk annak minden soráért, csak egy irányban téves Kegyelmes Uramnak az informálódása, mégpedig abban, hogy 13 pengős anyagból soha­sem csinálnak 60 pengős cipőt. Engedje meg Kegyelmes Uram, hogy ülne, szívében valami szent csoda volt feltámadóban ... Majd rányitja gyermekes csodálkozó szemét a férfire, ajkára egy édes mosoly szökik, — de csak suhanásszerűen, — mert homlokán, értelmes, tiszta homlokára újra a bánat árnyéka borul... Kinéz az ablakon ... mö­göttük már a Rózsadomb kedves tájai, villái maradoznak el. A nap már egészen a felhőkkel takart he­gyek alá merült, csak a messzi ro­mokon lehetett itt-ott kék és lila színeket­ látni, azontúl mindent sö­tétedő, fárasztó köd takart... Az autóbusz erős zökkenéssel megállt a Rózsadomb tetején. A kalauz ér­ces hangon végállomást kiált... Körülnéztek é­s csodálkozva lát­ták, hogy már csak ketten marad­tak, az utasok észrevétlenül elma­radoztak ... A férfi átkarolta a nőt, úgy men­tek tovább szótlanul, a sötétedő széles utakon. A férfi szólt előbb: Tudtam, hogy várni fogsz ... Tudtam, hogy

Next