Magyar Czipész-Ujság, 1893 (2. évfolyam, 7-30. szám)
1893-01-01 / 7. szám
A lábbeli. (Társadalmi és egészségügyi szempontból.) Közli: Dr. Feleki Sándor. * (Folytatás.) A lábcsonkitásnak e neme valóban borzasztó. Kisded gyermekkoruk óta kínozzák lábaikat 15—16 éves korukban aztán férjhez adják oly emberhez, kit rendesen sohasem láttak s aztán egész éltüket tétlenül és elzárva töltik, férjek és cselédeik társaságában. A Khinai barbárság e kifejezését más népeknél sohasem találtuk. Mint már említettük, az ókor népe igen egyszerű, de nem ártalmas czipőket viseltek: fadarabokat kötöttek talpaikalá fagyökerekkel, később meg állatok bőreibe takargatták lábaikat, de már az egyptomiak mesterséges csizmaformákat készítettek, a papirus nevű növény leveleiből, melytől a papirus is nevét vette, míg a héberek hímzett czipőket viseltek. Idővel a fényűzés növekedett, megtöltötték mély saruikat finoman illatozó szerekkel mirhával és ambróziával, köröskörűi sípokat, csengetyüket süzögettek rá, ily módon nemcsak kellemes szagú illatot, hanem jó hangzású zenét is hordoztak magukkal.Később divatba jött az izraelitáknál, hogy kedveseik nevét és arczképét érczlemezekre kimetszve czipőik talpára szegezték, igy aztán minden lépésnél lenyomtatták ezt a földre. Különös szokás volt a zsidóknál az adásvevés szerződéseknél. A ki valami birtokot eladott, lehúzta czipőjét és átadta a vevőnek, annak jeléül, hogy a dolog tisztába van hozva. Innen az ótestamentumban : „Az örökös mondá Boáznak: vedd meg te, lehúzta saruját és átadta neki.“ A zsidóknál templomba lépés előtt általánosan szokásban volt a lábbeliek levetése, a miáltal a szentély iránti tiszteletüket mutatták ki. A bánat és fájdalom alkalmával is lábbelieiket szokták levetni. Mikor Dávid Absolon fia elől menekült, a nagy bánat és szomorúság jeléül mezítláb tette ezt. Ez különben minden nagyobb ünnepségnél általános szokás volt, de azért a legnagyobb szégyennek és megaláztatásnak tartatott, ha valakinek a lábbeli hordozás megvolt tiltva, így a zsidóknál joga volt az özvegynek nőtlen sógora sarait lehúzni, ha a sógor őt nőül venni nem akarta, s ezalatt ezen szavakat mondá »így jár az, aki bátyja házát felépíteni vonakodik«. Az ilyen egyént azután mezítlábasnak nevezték. Szépen és díszesen készített czipőket csak a magasrangúaknak volt szabad viselniük s ez nemcsak a zsidóknál, hanem a szomszéd népeknél is igy volt. A görögöknél és rómaiaknál is — mint Mathézer leírja — eleinte az úgynevezett hímzett czipőket vagy jobban mondva papucsokat viseltek és csak későbben kezdettek fából, majd bőrből készíteni lábbelieket. A rómaiaknál a szegényebb sorsúak még a császárok idejében is faczipőket viseltek, a gazdagabbak azonban már néhány száz évvel előbb bőrből készítették. A keleti népektől átvett szokásra mutat az is, hogy a főrangú rómainak, ha valami bűnös cselekedetet vitt véghez, nem volt szabad bőr. A MAGYAR CZIPÉSZ-UJSÁG mindenesetre helyesnek találta X ur nálam tenni rendelést S míg én és Y társam járatunk pénzünkért, addig készítményeinket elhasználva X ur már L. társunkhoz fordul bizalmával. És ez — sajnos, de a gyakorlati élet rég bebizonyította, hogy így van. Mint említem, ha a «Hitelvesztettek» könyvébe X úr nevét Y társam beírta volna, bizonynyal megmentett volna engemet s L társamat X ur megkárosításától. S megtörténhetik, hogy továbbbra is pontos fizetője és rendelője maradand, mivel városomban bárkinél is rendelést nem tehet, mert el nem fogadja senki. S így X ar kényszerítve van rendes fizetésre. Jól tudjuk mennyi időveszteség, utánjárás, kellemetlenség származik a törvényes behajtásnál, sőt gyakran ráfizetünk. Én tehát fölszólítom az ilyen pontatlan, vagy fizetni éppen nem szándékozó rendelőmet. Uram! ha 10 vagy 20 napi várakozásom daczára sem egyenlíti ki követelésemet, kényszerít engem, hogy nevét beírjam a «Hitelvesztettek» könyvébe. S midőn tudomására jut, hogy előtte a városban el lesz zárva a czipőhöz jutás könnyű módja, én hiszem, ezen tudatában gyorsabban megfizet mint bármely bíróság rendeletére. Szatmárit, 1892. deczember 11. Mónus József, csipesz. A Milleniumi kiállítás és a czipészipar. Magyarország ezeréves fenállása jubileumának egy fő részét, bizonyára a milleneumi kiállítás fogja képezni. Minden egyébb ünnepség csak örömünk kifakadásait fogják képezni, míg a kiállítás nem csupán örömünk jele, hanem ezeréves működésünk, őseinktől örökölt törekvés, szorgalmunk, munka- képességünk és haladottságunk jelét fogja képezni. Nem elég tehát ha csak kiállítást rendezünk, hanem e kiállításnak hozzánk méltónak is kell lennie, hazánk kultúrája, ipara és kereskedelmének minden ágazatának a maga nemében és teljességében kell képviselve lenni. A legfontosabb tényezők egyikét bizonyára a ruházati ipar képezi, amelyre minden ember okvetlen utalva van. A czipész-iparnak hivatásának fontosságánál fogva méltóan kell képviselve lennie, és pedig a bocskortól felfelé egész a főnemesség díszlábbeliéig. Szükség hogy kiállításunk minden ízlésnek megfeleljen, a jónak a széppel párosulva kell lenni, a lábak ezerféle alakjainak megfelelő munkákat mutassunk be, a bőrök legkülönféléb fajtájának, összhangzatos, összeillesztésére, mire való fordítását, szakszerűen kell beosztani. A czipésznek nem kell okvetlen a bőr gyártásának holtörténtéről gondoskodnia, mivel sajnos a hazánkbeli timárság nem képes még a magasabb igényeknek megfelelő bőröket gyártani; de igenis használjuk a hazai készítésű bőröket mindama munkákra, melyek a külföldiekkel versenyezhetnek ; ezt tenni hazafias kötelességünk. A szék- és fővárosban megindult már a kiállítás ügyében a mozgalom, de jobbára a nagyiparosok körében, míg a kisiparos, a mindennapi kenyérkeresés utáni fáradozásában, alig gondol még arra, pedig már most kell szervezkedni és nem csupán a fő- és