Magyar Czipész-Ujság, 1903 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1903-01-01 / 1. szám

A MAGYAR CZIPÉSZ ÚJSÁG. kor igényeinek; röviden, legyenek modern iparo­sokká! Illik, hogy újév napján, amidőn a testi, az anyagi munka nem fárasztja tagjainkat, lel­kükben szemlét tartsunk azok fölött, amelyet szaklapunk amióta tartjuk, olvassuk, nekünk elmondott. S most midőn állam, kormány és társadalom el van határozva arra, hogy az elhaló kisipart, új életre ébressze, mi se feledjük el, hogy a szervezkedés, szövetkezés, a tökéletes szakkép­zetségnek megszerzése, a mi saját feladataink közé tartozik, a­melyek nélkül a kívülről jövő segély terméketlen talajra találna. Azon reményben, hogy szavaink nem hangzanak el a pusztában, lépjük át az új év küszöbét, kívánva tisztelt szaktársainknak, olvasóinknak és lapunk barátai­nak áldást hozó és boldog újévet i­s, jó mintamellékletünk magyarázata. „Reál czipő,ú­­gy neveztem el a mai mellékletünkön bemutatott czipőt, a­mely természetes nagyságban van ábrázolva. Azonban mielőtt annak magyarázatába fog­nék, megjegyzem, hogy az egészen új összeállítás és egy legújabb divat. A Reál czipő, a­mint arról csakhamar lesz alkal­munk meggyőződni szép, jó és czélszerű, habár első tekintetre nem annak látszik is. A szemlélő leginkább azon ütközik meg, hogy nincs nyílása sem fűzés sem gombolás, minthogy a rajta látható gomb is csak hamis, tehát díszlebeny (lasni) van rajta. Hogy húzzák tehát a lábra, daczára annak, hogy húzója is van ? A magyará­zatból az kitűnik. A „Reál“ eredetileg egy úri czipő minta, rugony­­takaróval és úgy a­milyen komplikáltnak látszik is, ép olyan egyszerű czugos czipő, borított, hamis gombos, gavallér sarokkal. A rugony (czug) ép úgy lesz bele­ragasztva, mint a közönséges czugos czipőbe és nem kell külön szárhátulja, csak egy előrész és egy czug­­takaró. A takarón, a­mint az látható is, kívül tűzzük a czugot és ezzel egyszersmind egy hátulja is képződik. A takarón egyik oldalon szijjat alkalmazun­k, a má­sikon dupla csattot és a­mikor a lasni is rajta van készen megtűrve, akkor utólag mint a közönséges czug­­czipőt hátul összevarrjuk, hátsó szíjat (hinterrimen) var­runk rá, kifordítjuk és aztán a fára húzhatjuk. Végül pedig kész a czipő, a rajta levő szíjjal szorosra, vagy tágra igazítjuk a szárat a lábon. A czipő czélszerűsége abban rejlik, hogy bár viselhető, feltéve, ha az idényhez alkalmas anyagot választunk hozzá. A 2-vel jelzett ábra, egy női czipőt ábrázol, téli meleg béléssel, felül pedig meleget tartó prémmel, fej és kéregvágás, valamint fűzőszíjjal, a­minek következ­tében fűzős czipő fönt a száron két oldalt egy egy rózsa van, a­melyet egy gummiszallag tart össze. A szabásminták folyó hó 15 én megjelenő szá­munkban lesznek bemutatva. Draskócz­y. T­Á­R C­Z A. 4" fi lábbeli története. Irta : Siklósi Miksa. (Folytatás.) No de lássuk, hogy mit tudunk az asszyr—chaldok lábbeli-viseletéről. Mint minden ó­kori népnél, náluk is eleinte egy­szerű talpat viseltek. Azonban később teljes átalakulások követték a lábbeli ezen formáját. Találunk ugyan bőven egyszerű szandál alakú lábbelit, de találunk czifra, ízlé­sesen készített topánkákat is, ami arra enged következ­tetnünk, hogy e népnél is változott a lábbeli-viselés terén a divat. Nem elégedtek meg az egyszerű talppal, melyet többnyire színes szallagokkal kötöztek a lábhoz, hanem olyan alakú lábbelit készítettek maguknak, melyek vagy az egész lábat, vagy csak a lábfejet takarták be. Ezen néptörzs tehát már nagy haladást, sok újítást tanúsított a czipőviselés terén. A midőn Babylonia még önálló nemzet volt, azaz mikor az asszírok még nem törtek volt be az országba, csak egyszerű, cserzetlen bőrtalpat viselt a közönséges nép. A főbbrangú egyének pedig, ezektől némileg eltérő, de mindazonáltal a lehető legegyszerűbb lábbelit visel­ték. Később azután midőn az asszyrokkal egy nemzetté olvadtak, a lábbeli-viselés is megváltozott, megszépült. A saru csakhamar topánná lett azzal, hogy a tartószijjak helyett, művésziesen kivarrott, vagy átlikgatott felbőrt alkalmaztak, melyet nem ritkán aranynyal, gyöngyökkel és drágakövekkel raktak meg. A közönséges nép és a rabszolgák a láb védelmére vastag (eleinte cserzetlen, de később cserzett) bőrtalpat viseltek ; ez azonban nemcsak a láb talpát, hanem mind­két oldalt ügyesen sveifolva (ványolva, ha ugyan szabad így neveznünk), félig a lábfejet is takarta. Ime a VI ik ábrán látható egy ilyen, a szegény nép által viselt sarualakú lábbeli, mely vagy farosttal, vagy durva szallaggal lett a lábfejhez erősítve. A jobbmódú, gazdagabb egyé­nek díszesebb, s többnyire hímzett lábbelit hordoztak, a­melyek a láb­ujjakat is teljesen fedték . Színre nézve rendkívül kapatos volt a bíborszínű, erős szövetből készült, úgyne­vezett Kundaurtopln, a­mely némi változással kü­lönbözött a sarutól, s bocs­­kor­ alakot vett fel.A nők az VI ábra, Borsaiu­ ilyen lábbelit viselték elő­szeretettel; azonban nem bíbor, hanem égszin­kék szín­ben, s aranynyal hímzett, vagy kövekkel kirakott pánttal. A talpa ezen czipőknek cserzett bőrből volt, még pedig a férfiaknál kevésbbé, a nőknél pedig finoman kikészítve. Volt rá eset, — s ez nem ment ritkaságszámba—hogy kikészítetlen bőrből volt a fentemlített lábbeli talpa, a­melyet azután úgy erősítettek a felsőrészhez, hogy a bőr szőrmés része került belülre. VII-ik ábránkon bemu­tatjuk olvasóinknak a Kundaur-topán legeredetibb alak­ját, arany fonállal kihímezve és fonott pánttal. A kézműves, s az iparos egyszerű, de mindazon­által nagyon alkalmas lábbelit viselt. Nem volt rajta 1902

Next