Magyar Festőipar, 1921 (17. évfolyam, 2-12. szám)

1921-02-01 / 2. szám

c~^r m XVII. évfolyam. » Budapest, 1921. február 1. 2. MAGYAR FESTŐIPAR A budapesti szobafestő, cimfestő, mázoló, aranyozó és MEGJELENIK MINDEN HÚNAFBAH * * Üzenet. Nincs visszatérés azon az utón, melyen a műit év tavaszán az öntudatra ébredt ta­nult festöiparosok tábora megindult, hogy a szakmát birtokába vegye. Nincs visszatérés, de még megállás sincs február hatodikáig, mely napon nem kétséges többé a szaktu­dás, a szakma győzelme. Ezt vegyék tudomásul azok, akik a szak­mát nem tanulták, kik mint kontárok özönlöt­tek közénk, kik a távozni akaró elnököt, kinek táborát képezték, még ma is akcióra tüzelik, kik pénzt kínálnak „alkotmányos“ költsé­gekre : - vegyék tudomásul, hogy itt nincs iicitácíó, ez a szakma nem — eladó! Vegyék tudomásul, hogy nekünk nem imponál sem az anyag halmozás utján hará­csolt pénz és vagyon, sem a kalmárt takaró gondozott szép külső; nekünk csak egy do­log fontos a szakma szempontjából: a szen­vedések árán megszerzett vezetésre hivatott gyakorlati szaktudás! Vegyék tudomásul, hogy a legtöbb, amit velük, mint kellemetlen idegenekkel szemben megteszünk csak az lehet, hogy megtűrjük a szakmában őket, azonban a szakma vezetés és irányítása nem lehet többé azoké, kiket nem ami szakmánk emlője nevelt, kik nem ami vérünkből, nem ami húsúnkból valók, Kik ami szakmai történelmünket, tradíciónkat meghamisították, kik az iparos szellemet meg­ölték s helyette kufár szellemet vittek szakmai életünkbe, mely a becsületes meg­élhetést biztosító szakmunka helyett a ravasz kereskedői fogásokkal elérhető munka rová­sára menő könnyű pénzszerzés fogalmát tette erénnyé. Értsék meg, mi másokat akarunk: tanul­takat, tekintélyt parancsolókat, kiknek gon­dolatuk. elhatározásuk, akarásuk van, kik tudnak még ebből a lerongyolt, leziillött szak­mából életforrást csinálni. Ezt értsék meg; ezt üzenjük nékik, s ha nem akarnák megérteni, a szervezett festő­iparosok tömegének ereje majd megfogja ve­lük értetni 1921 február 6-án. Lovász Gyula. Megértés felé . . . Még kisért a veszedelem, még mindég hallat­szik a kardcsörtetés, a harci zaj. a mi berkeinkben is, azonban a beavatottak, a mérsékeltek, az indulataikat fékezni tudók és az alkotni vágyók felfogásai és érzé­seinek megfelelően éledni kezd a békés hangulat, elül a vihar, amely még a közelmúltban oly fenyető volt, most ugylátszik átadja helyét az egyedül célravezető békességnek és megértésnek, Végre is rá fog jönni mindenki arra, a saját sor­sán okulva, hogy az elégedetlenség érzete nem a disszonantiákból, a rossz nyelvek aknamunkájából fakad, amint hogy nem fakadhat mindnyájunkra hasz­nos dolog önös érdekekből és a ma annyira divatos gonoszságból és megátalkodóttságból, hanem kizáró- lag egymás iránti kötelességek teljesítéséből, vagy a bibliai mondás szerinti felebaráti szeretetből. Kétségtelen és emberileg érthető, hogy nehezen, vontatottan megy egy kissé ez a folyamat. Az embe­riség eddig nem ismert nyomorúsága, a megélhetése, a családfenntartás nyomasztó gondjai, a kiszabott és még kiszabandó súlyos közterhek viselése, továbbá a rideg és fületlen szobák, valamint az állandó hiány a kereseti lehetőségekben, hátráltatják a megértést, már pedig ezek nem nagyon alka'masak a megbékülésre, sőt legtöbb esetben kísiklatják a helyes útról és megfertőzik a jó emberek jó érzéseit is. És itt válik kötelességévé mindenkinek megkez­deni a restaurális nagy munkáját, itt kell elejét ven­nünk az ebből származható súlyos következmények­nek, és itt kell végre megkezdenünk kartársaink, hitének megerősítését: a jövőnket illetőleg az élni- akarás, élni vágyás és dolgozni akarás érzetét plán­tálni a már-már fatálissá vált lelkekbe, mert e nélkül csak elpusztulni, de emberileg élni és az elégedetle­neket, továbbá a szemben állókat megnyerni lehetetlen

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék