Magyar Gyáripar, 1919 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1919-01-01 / 1. szám

4 Magyar Gyáripar Ezzel szemben mit látunk? Azt, hogy a kapita­lizmusnak megüzent halaszthatatlan irtó háború tel­jes gazdasági katasztrófához, gazdagnak és sze­génynek egyaránt összeomlásához vezet. Ha a sze­rencsétlen politikai viszonyok, az ország nagy részé­nek tényleges elvesztése még nem fosztottak meg minden termelésünktől és minden anyagi erőnktől, úgy a még meglevő termelési lehetőségeket teljesen gúzsba köti és a szükségletek ellátását teljesen ki­zárja már az a kevés jelszó is, ami az „új korszak­ból“ legalább jelszó formájában eddig meg tudott va­lósulni. És nem az még talán a legnagyobb szeren­csétlenség, hogy betakarítatlan a múlt évi termés­­ egy része, hogy a tisztviselők és munkások moz­galmai lehetetlenné teszik minden üzemnek, magá­nak az állam üzemének is, rentábilis továbbfolyta­tását, hogy a föld és a tőke hirtelen szocializálása alkalmas a gazdasági gépezet teljes megállítására stb. Azt mondhatnék: ott, ahol még jelszavak és eszmék vannak, ott még hagyján. A legnagyobb baj azonban az, hogy a jelszavakon és tág elméleti kör­vonalakon túl az állítólagos új gazdasági rendből még nincs meg semmi, nincsenek meg azok a rész­letek, amelyek magát az életet kiteszik és amelyek nélkül minden váznak össze kell omlania. A baj az, hogy egy kormányzat, amely csak nega­tívumokkal és légüres teóriákkal van felszerelve, egyáltalán nem lehet életképes ,és hogy ez a mostani forradalom, mint a világtörténelem min­den eddigi forradalma, szintén nem volt elő­készül­ve a saját maga győzelmére, az uralomra, a maga új ideáinak gyakorlati megvalósítására — amit nem szemrehányásképen mondunk, mert valószínű­leg pszichológiai és fizikai lehetetlenség, hogy a for­radalmár, tehát hatalomnélküli elemek valaha is a hatalomra előre el tudjanak készülni. Viszont ebből nem következik, hogy figyelmen kívül szabadna hagyni azt az alapjában véve egészen primitív és kézenfekvő igazságot, hogy egy oly komplikált, mil­liók életéből táplálkozó és millióknak életet adó gaz­dasági rendet, aminő a kapitalizmus, egy másikkal kicserélni csak akkor lehet és akkor szabad, ha min­den egyes csavart és gépalkatrészt azonnal helyet­tesíteni tudunk, legalább olyan jól, ahogy emberi számítás szerint előreláthattuk. Ahhoz a kapitalisz­­tikus gazdasági rend mégis csak túlságosan jó — még az elnyomott osztályoknak is túlságosan jó — volt, hogy egyszerűen feldöntsük és olyan kultúra­ellenes és erkölcstelen módszert a modern forrada­lomról nem tételezhetünk fel, hogy a d­inamitját, mielőtt a laboratóriumban kipróbálta volna, vájjon produktív munkára alkalmas-e, beviszi az üzembe és ott felrobbantja, milliók és milliók pusztulását okozva. Quid nunc? Gazdasági életünk már megakadt, megfulladt, mint a mellbevágott ember lélegzete. Egészen közel az életveszély, gyors segítségre van szükség. A beteg orvosai féltékenyek és inkább koc­kára teszik a beteg életét, de nem szívesen tartanak konzíliumot. A miniszterek, igen stílszerűen, már i­ gr.áru. nem „elgázolással“ és „letiprással" fenyegetnek, ha­nem újabb, véresebb és vörösebb forradalommal. A­ forradalom, a nagy és szent szó, íme miniszteri „Kraftausdruck“-ká devalválódik és a legközelebbi választásokon talán úgy lehet majd minél több for­radalmat ígérni, mint annak idején fuvart és élelme­zést. Ezzel szemben mi leszögezni kívánjuk­, a leg­komolyabb és legnemesebb értelemben lelkes hívei vagyunk Magyarország forradalmi megújhodásá­nak és demokratizálódásának. Nincs az az eszme, terv, vagy gondolat, amelyet bármilyen radikális, ab ovo elutasítani akarnánk, csak azért, mert ilyen. De viszont nem tartjuk sem a forradalom, sem az or­szág, de még csak a forradalmi pártok szempontjá­ból sem helyesnek, hogy bármilyen eszme, terv vagy gondolat azonnal megvalósíttassék, csak azért, mert radikális, vagy kommunisztikus. A jó, az alaposaa kidolgozott reformokat akarjuk. Nincs a világnak forradalma, amely többet akarhatna és többet tud­hatna elérni annál, hogy a kormányzat jó és becsü­letes legyen; erre törekedni a legigazibb forradalom — még ha kell is ehhez valami, ami látszólag forra­dalomellenes: az idő. Éveken át a többtermelés volt a jelszó, ma az anarchiánál tartunk. Csak egy megoldás van. Ta­láljanak azok, akik a forradalmat csinálták, maguk­ban és azokban, akik a forradalomhoz igaz szívvel csatlakoztak, elég bátorságot, bizalmat és hitet arra, hogy merjenek visszatérni a kapitalisztikus gazda­sági rend régi formáihoz. Visszatérni — természe­tesen csak mint kiindulásponthoz, mint a még isme­­­­retlen fejlődés egyetlen szilárd bázisához. Vissza­térni nyíltan és őszintén, mert si due faciunt idem­ non est idem­ és ha ők térnek vissza 1913-hoz, akkor ez nem regresszió, hanem máris hatalmas fejlődés. Bízzanak benne, hogy a hegedű, ha ők fognak rajta játszani, egészen máskép fog szólaln­ és örüljenek, hogy a hangszer nem ily olyan rossz, mint az övék. Aztán pedig igazuk van: mielőbb meg kell csinálni a szebb, a boldogabb jövőt, dolgozni, dolgozni, dol­gozni — de ezt egyszer el is kell kezdeni. Talán még nem késő. A nemzetiségek területi igényei és a magyar ipar. Irta: Móricz Miklós. A múlt számban közölt első részlet élénk érdek­lődést keltett, mint első kísérlet, amelynek célja az, hogy nemcsak a gyakorlati emberek megőrzésével, hanem adatokkal igyekezzék tiszta világításba állí­tani a nemzetiségi nyelvterületek és a magyar terület ipari fejlettségének fokát s megállapítani a kettőnek egymással szemben meglevő kölcsönhatását. A fel­hozott adatok azonban ellentmondásokat is keltettek és mielőtt tovább haladnánk, szükséges, hogy ezek­kel az ellenvetésekkel is foglalkozzunk.

Next