Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)

1920-01-16 / 1-2. szám

1—2. szám. Magyar Gyáripar­ ­ kiváló ember, mint amilyennek a földmivelésü­gyi miniszter urat még minisztersége előtti működésének je alatt megismertük, megköveteli, hogy ügye­ire méltassuk. Azonban foglalkoznunk kell ezzel beszéddel főleg azért, mert a benne felvetett gon­­d­ot az utóbbi időben a legkülönbözőbb formában, hol mint óhajtás, hol mint fenyegetés, minduntalan szóhoz jut és úgy látszik, hogy egy nagy pártnak, amely parlamenti többségre törekszik, sarkalatos programmjává lett. Bennünket ezúttal nem azok a szavak érdekel­nek, amelyekkel a földművelésügyi miniszter úr be­szédében gondolatait kifejezte, mert ha ezekre is ki akarnánk terjeszkedni, akkor a tulajdonképeni tár­gyunktól nagyon messze kellene elkalandoznunk. Mégis egész röviden jelezni kívánjuk azt, hogy a diktatúra — amint a közelmúltban saját bőrünkön is keservesen tapasztalhattunk — minden eddigi meg­jelenési formájában: a kisebbség uralma a többség felett. Uralmat azonban „véletlenül“ megszerezni nem lehet, különösen pedig nem lehet a kisebbség részére; ehhez a szervezett kisebbség terrorja szük­séges a szervezetlen és így gyönge többséggel szem­ben. A ten­or pedig sohasem véletlen, sohasem aka­ratlan, hanem mindig előre kiszámított, öntudatos. Ha tehát valaki ebben az országban parasztdiktatú­­rát kíván, ne akarja velünk elhitetni azt, hogy ez „véletlenül“ is bekövetkezhetik. De ne akarjon ben­nünket meggyőzni arról sem, hogy ez a diktatúra jogosultabb lenne, mint bármely más diktatúra, mert a politikai hatalomnak erőszakkal való megszerzése még a többség által sem jogosult, még kevésbbé a kisebbség által. De ismételhetjük: nem akarunk a­ földművelés­ügyi miniszter úr beszédének a szavaival foglal­kozni, mert meg vagyunk győződve arról, hogy Rubinek Gyula és párthíveinek gondolatait és törek­véseit azok a szavak, amelyeket választóközönsé­gük előtt kimondanak, nem híven tükrözik­­ vissza. Sokkal fontosabb és figyelemreméltóbb az a gondo­lat, az az eszme, amely őket hevíti, és amelynek megvalósítására törekednek. Ez pedig az, hogy az új Magyarország mezőgazdasági állam legyen, és ennek konzekvenciája, hogy a politikai hatalom — mi hinni akarjuk, hogy ennek megszerzését ők ko­molyan csakis alkotmányos úton kívánják — kizá­rólag a mezőgazdaság képviselőinek a birtokába jusson. Ez a gondolat így szavakba öntve egészen más­ként hangzik, mint a földművelésügyi miniszter úr beszéde, és ez a törekvés mint Programm, nagyon tiszteletreméltó. Más kérdés azonban, hogy vájjon jogosult-e és vájjon nem szükséges-e az egész or­szág érdekében szembe szállni vele még akkor is, ha az a párt, mely ezt a programmot magáénak vallja, ennek megvalósítását nem terrorisztikus módon, ha­nem alkotmányos eszközökkel kívánja keresztül­vinni. Mi azt hisszük, hogy az egész ország érdeke megköveteli, hogy mindenki, aki az ország jövőjét komolyan a szívén viseli, felemelje a szavát ez ellen a törekvés ellen. Mindenekelőtt arra az ellenmondásra kell utal­nunk, amely ebben a programmban rejtőzik. Vagy agrárország vagyunk már is, és nincsen ebben az országban más értékes termelési ág mint a mező­­gazdaság, akkor jogosult volna ugyan az a törekvés, hogy a politikai hatalom a mezőgazdaság képviselői­nek kezében legyen, de ebben az esetben felesleges a programainak az a része, amely azt követeli, hogy az országot agrárállammá kell tenni. Vagy nem vagyunk egészen agrár­ország, van még némi ipa­runk és kereskedelmünk is, vannak még tisztvise­lőink, tanáraink, ügyvédeink, orvosaink, mérnökeink stb., ebben az esetben pedig mindenki előtt tiszta dolog, mennyire jogosulatlan az a törekvés, amely a politikai hatalmat egyetlen termelési ág részére követeli. Nemcsak jogosulatlan, hanem mai viszo­nyaink közepette a nemzet érdekei ellen való is, mert soha annyira nem volt szükség minden erő, minden tudás összefogására, mint most és a közel­jövőben. De nézzük, mi a tényleges helyzet és mik az ország jövőjének követelményei? Ha Neuilly-ben csakugyan ránk szakad az a szörnyű csapás, hogy a múlt évi Clemenceau-féle jegyzékben megjelölt vonalak országunk jövendő határaivá lesznek, ezen a területen az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 54%-a tartoznék a mezőgazdasági népes­ség körébe, holott az integráns Magyarországon az egész lakosságnak 67%-át alkotta. Ez azonban a tényleges állapotnak nem hű képe, mert egyfelől az ország iparosodása 1910 óta jelentékenyen fejlődött, és a mezőgazdasági népesség arányszáma ennek megfelelően csökkent, másfelől pedig az ellenséges megszállások következtében a megszállott területek lakosságának éppen az a része menekült ide és él most itt, amely nem a mezőgazdasági népességbe tartozik. Bátran állíthatjuk tehát, hogy Magyar­­országnak a Clemenceau-féle határok közé szorított részén a mezőgazdasági népesség az egész lakos­ságnak ma még a felét sem alkotja, kötelességünk ennélfogva szembeszállni minden olyan törekvéssel, amely jogosultnak minősíti azt, hogy a politikai ha­talom kizárólag a mezőgazdasági népesség képvise­lőit illesse meg. Kötelességünk ezt megtenni az ország jövőjének érdekében is. Mert aki azt hiszi, hogy ezt az országot a mai súlyos gazdasági válságából úgy lehet ki­vezetni, hogy agrárállamot csinálunk belőle, annak fogalma sincs arról, hogy milyen különbség van egy agrárállam és egy iparosállam között az állampol­gárok teherviselő képessége és kulturális fejlettsége tekintetében. Kell-e még ma is bizonyítani azt, hogy az agrárállam a gazdasági és kulturális fejlődésnek alacsonyabb fokát jelenti, mint az iparosállam? Minduntalan halljuk azt a vádat, hogy ha ebben az országban nem fejlesztették volna mesterségesen az ipart, akkor nem lett volna bolsevizmus sem, mert a 3

Next