Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)
1920-01-16 / 1-2. szám
1—2. szám. Magyar Gyáripar kiváló ember, mint amilyennek a földmivelésügyi miniszter urat még minisztersége előtti működésének je alatt megismertük, megköveteli, hogy ügyeire méltassuk. Azonban foglalkoznunk kell ezzel beszéddel főleg azért, mert a benne felvetett gondot az utóbbi időben a legkülönbözőbb formában, hol mint óhajtás, hol mint fenyegetés, minduntalan szóhoz jut és úgy látszik, hogy egy nagy pártnak, amely parlamenti többségre törekszik, sarkalatos programmjává lett. Bennünket ezúttal nem azok a szavak érdekelnek, amelyekkel a földművelésügyi miniszter úr beszédében gondolatait kifejezte, mert ha ezekre is ki akarnánk terjeszkedni, akkor a tulajdonképeni tárgyunktól nagyon messze kellene elkalandoznunk. Mégis egész röviden jelezni kívánjuk azt, hogy a diktatúra — amint a közelmúltban saját bőrünkön is keservesen tapasztalhattunk — minden eddigi megjelenési formájában: a kisebbség uralma a többség felett. Uralmat azonban „véletlenül“ megszerezni nem lehet, különösen pedig nem lehet a kisebbség részére; ehhez a szervezett kisebbség terrorja szükséges a szervezetlen és így gyönge többséggel szemben. A tenor pedig sohasem véletlen, sohasem akaratlan, hanem mindig előre kiszámított, öntudatos. Ha tehát valaki ebben az országban parasztdiktatúrát kíván, ne akarja velünk elhitetni azt, hogy ez „véletlenül“ is bekövetkezhetik. De ne akarjon bennünket meggyőzni arról sem, hogy ez a diktatúra jogosultabb lenne, mint bármely más diktatúra, mert a politikai hatalomnak erőszakkal való megszerzése még a többség által sem jogosult, még kevésbbé a kisebbség által. De ismételhetjük: nem akarunk a földművelésügyi miniszter úr beszédének a szavaival foglalkozni, mert meg vagyunk győződve arról, hogy Rubinek Gyula és párthíveinek gondolatait és törekvéseit azok a szavak, amelyeket választóközönségük előtt kimondanak, nem híven tükrözik vissza. Sokkal fontosabb és figyelemreméltóbb az a gondolat, az az eszme, amely őket hevíti, és amelynek megvalósítására törekednek. Ez pedig az, hogy az új Magyarország mezőgazdasági állam legyen, és ennek konzekvenciája, hogy a politikai hatalom — mi hinni akarjuk, hogy ennek megszerzését ők komolyan csakis alkotmányos úton kívánják — kizárólag a mezőgazdaság képviselőinek a birtokába jusson. Ez a gondolat így szavakba öntve egészen másként hangzik, mint a földművelésügyi miniszter úr beszéde, és ez a törekvés mint Programm, nagyon tiszteletreméltó. Más kérdés azonban, hogy vájjon jogosult-e és vájjon nem szükséges-e az egész ország érdekében szembe szállni vele még akkor is, ha az a párt, mely ezt a programmot magáénak vallja, ennek megvalósítását nem terrorisztikus módon, hanem alkotmányos eszközökkel kívánja keresztülvinni. Mi azt hisszük, hogy az egész ország érdeke megköveteli, hogy mindenki, aki az ország jövőjét komolyan a szívén viseli, felemelje a szavát ez ellen a törekvés ellen. Mindenekelőtt arra az ellenmondásra kell utalnunk, amely ebben a programmban rejtőzik. Vagy agrárország vagyunk már is, és nincsen ebben az országban más értékes termelési ág mint a mezőgazdaság, akkor jogosult volna ugyan az a törekvés, hogy a politikai hatalom a mezőgazdaság képviselőinek kezében legyen, de ebben az esetben felesleges a programainak az a része, amely azt követeli, hogy az országot agrárállammá kell tenni. Vagy nem vagyunk egészen agrárország, van még némi iparunk és kereskedelmünk is, vannak még tisztviselőink, tanáraink, ügyvédeink, orvosaink, mérnökeink stb., ebben az esetben pedig mindenki előtt tiszta dolog, mennyire jogosulatlan az a törekvés, amely a politikai hatalmat egyetlen termelési ág részére követeli. Nemcsak jogosulatlan, hanem mai viszonyaink közepette a nemzet érdekei ellen való is, mert soha annyira nem volt szükség minden erő, minden tudás összefogására, mint most és a közeljövőben. De nézzük, mi a tényleges helyzet és mik az ország jövőjének követelményei? Ha Neuilly-ben csakugyan ránk szakad az a szörnyű csapás, hogy a múlt évi Clemenceau-féle jegyzékben megjelölt vonalak országunk jövendő határaivá lesznek, ezen a területen az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 54%-a tartoznék a mezőgazdasági népesség körébe, holott az integráns Magyarországon az egész lakosságnak 67%-át alkotta. Ez azonban a tényleges állapotnak nem hű képe, mert egyfelől az ország iparosodása 1910 óta jelentékenyen fejlődött, és a mezőgazdasági népesség arányszáma ennek megfelelően csökkent, másfelől pedig az ellenséges megszállások következtében a megszállott területek lakosságának éppen az a része menekült ide és él most itt, amely nem a mezőgazdasági népességbe tartozik. Bátran állíthatjuk tehát, hogy Magyarországnak a Clemenceau-féle határok közé szorított részén a mezőgazdasági népesség az egész lakosságnak ma még a felét sem alkotja, kötelességünk ennélfogva szembeszállni minden olyan törekvéssel, amely jogosultnak minősíti azt, hogy a politikai hatalom kizárólag a mezőgazdasági népesség képviselőit illesse meg. Kötelességünk ezt megtenni az ország jövőjének érdekében is. Mert aki azt hiszi, hogy ezt az országot a mai súlyos gazdasági válságából úgy lehet kivezetni, hogy agrárállamot csinálunk belőle, annak fogalma sincs arról, hogy milyen különbség van egy agrárállam és egy iparosállam között az állampolgárok teherviselő képessége és kulturális fejlettsége tekintetében. Kell-e még ma is bizonyítani azt, hogy az agrárállam a gazdasági és kulturális fejlődésnek alacsonyabb fokát jelenti, mint az iparosállam? Minduntalan halljuk azt a vádat, hogy ha ebben az országban nem fejlesztették volna mesterségesen az ipart, akkor nem lett volna bolsevizmus sem, mert a 3