Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)

1920-01-16 / 1-2. szám

4­ 1—2. szám. Magyar Gyáripar bolsevizmus ellen a legerősebb védőbástya a paraszt­ság. Akik ezt mondják, úgy látszik nem tudják, hogy a bolsevizmus szülőföldje a világ legnagyobb agrár­­állama, Oroszország, és elhallgatják, hogy ha igaz lenne, amit mondanak, akkor Angliában és a többi nagy nyugati iparosállamban már régen Lenin és Kun Béla elvtársainak kellene uralkodniuk. Éppen ellenkezően áll a dolog. Erős meggyőződésünk az, hogy ha Magyarországon az ipari fejlődés nem né­hány évtizedre, hanem mint a nyugati államokban évszázadokra tekinthetne vissza, akkor maga az év­százados hagyományokon felnevelkedett, tanult, in­telligens, józan gondolkozású munkásság tudott volna ellentállni a politikai kalandorok csábításának és terrorjának. És ha a mának és a legközelebbi jövőnek leg­fontosabb problémáit nézzük, lehetetlen, hogy komoly ember ne lássa azt, hogy ezt az országot nem sza­bad lesülyeszteni az agrárország nívójára. Ne ért­sen félre bennünket senki sem; nem azt mondtuk ez­zel, hogy károsnak tartanók, ha mezőgazdaságunk fejlesztése érdekében minden szükséges intézkedés megtörténnék. Ellenkezőleg: a mezőgazdasági ter­melés fokozására és a mezőgazdasági népesség szükségleteinek a kielégítésére a legnagyobb gondot kell fordítani, de értsék meg mindazok, akik erre törekszenek, hogy ez a cél nem valósítható meg a kereskedelem és ipar fejlesztése nélkül. Nem azok tennék tönkre a mezőgazdaságot, akik az ország iparosítására törekszenek, hanem azok, akik agrár­­államot akarnak belőle csinálni, mert a mező­­gazdaság mint egyetlen termelési ág nem esszisz­­tálhat. Mindazt, ami a mezőgazdasági termelés fokozá­sához szükséges: műtrágyát, gazdasági gépeket, szerszámokat, járműveket stb. és mindazt ami a mezőgazdasági lakosság legfontosabb életszükségleti cikkeit alkotja: ruhát, cipőt, házának és lakásának minden darabját, nem a mezőgazdaság, hanem az ipar és kereskedelem szolgáltatja. A békeszerződés által megcsonkított ország mezőgazdasági termelése alig lesz arra elegendő, hogy mi magunk megéljünk, mezőgazdasági cikkek jelentős exportjára alig szá­míthatunk, hát hogyan javítsuk meg valutánkat, hogyan tegyük a megélhetést tűrhetőbbé, hogyan szerezzük meg a külföldről mindazt, amit a belföl­dön nem tudunk előállítani, ha nem az ipar és ke­reskedelem munkája révén elérhető export útján? Az államot részben belső eladósodottsága, részben a békeszerződés várható intézkedései következtében megszámlálhatatlan milliárdok súlyos terhe fogja nyomni, hát komolyan hiszik azok, akik a meglévő ipar és kereskedelem megfojtásával agrárállamot akarnak itt csinálni, hogy ezeket a terheket a mező­­gazdaság képes lesz egyedül elviselni? A tőlünk el­szakított területekről a tisztviselőknek, tanároknak, tankoknak, bíráknak, ügyvédeknek, vasutasoknak, postásoknak, drága magyar véreinknek ezrei és ezrei fognak az idegen elnyomatás elől hozzánk me­nekülni: hát várjon a falu lesz képes ezeket a tanult, képzett embereket keresethez juttatni? Nem, nem hisszük, hogy azok, akik agrárország­ról és parasztdiktatúráról szónokolnak, mindezt csak egy pillanatra is átgondolták volna. És nem érzik át a mi szerepünket, a mi hivatásunkat, a mi feladatun­kat sem igazi mivoltában a békekötés után. Mi nem élhetünk meg az ántant által megvont határok között, nekünk vissza kell hódítanunk minden talpalattnyi földet, amit tőlünk el fognak venni. Ehhez azonban erő kell: az egészséges, önálló, fejlett gazdasági rendszer ereje, a magasabb fokú kultúra ereje, és majd ha elérkezik az ideje, a magyar nemzeti had­sereg­ ereje. Ezt az erőt azonban agrárország egy­magában nem szolgáltathatja. Ide fejlett, erős ipar és kereskedelem is kell, amely az elszakadó terüle­teket a gazdasági együ­vétartozás láncaival fogja össze, magasabbrendű kultúra kell, amely felé, mint a sötét felhők közül kibukkanó napsugár felé sóvárgó vággyal tekintsen az idegen elnyomatás alatt szen­vedő magyarság és végül majd hadsereg kell, amelynek az erőt a siker kivívásához nemcsak a szántóföldek gabonája, hanem a gyárak muníciója is adja. A munkásbiztosítás reformjáról. Irta: Mihály­fi Dezső. Az 1907. évi XIX. t.-c. életbeléptét követő hóna­pokban már mindenki, aki a munkásbiztosítással gyakorlatilag foglalkozott, a törvény szükség­­szerű reformjáról beszélt. Rossz a törvény, nem megfelelő a hivatali szervezet, amely a végre­hajtást vezeti, tisztázatlanok a hatáskörök, az Országos Pénztár, Állami Hivatal és Kerületi Pénztárak folyton veszekednek, az autonómia csak látszatautonómia, mert az Állami Munkásbiz­tosítási Hivatal az autonómia minden határozatá­val szembehelyezkedik, legyen az a határozat jó vagy rossz, a látszatautonómián belül a munkaadó­­érdekeltség nem érvényesítheti akaratát a paritás dacára, a tisztviselők eképpen — mint valaha csá­szárok és királyok az Isten kegyelméből — a pénz­tárnál egyedül mindenható szocialista párt és a szak­­szervezetek kegyelméből tengetik silány javadalma­zásuk megengedte határain belül életüket, a kerületi pénztárak rosszul gazdálkodnak •— jól gazdálkodni nem érdemes — mert deficitjeiket úgyis megtéríti az Országos Pénztár, deficitjük kétharmadát pedig úgyis elveszi ugyanez az Országos Pénztár, a baleseti sérült, ha segélyre valóban rászorul, nem kap annyit, amennyiből munkaképtelensége arányá­ban megélhetne, viszont boldog-boldogtalan minden karcolásért évjáradékot élvez, amely neki semmi, az állítólagos sérültnél nem számít, de a pénztárt szinte leküzdhetetlen anyagi gondok közé kergeti, a bal­eseti ágazaton a járadékmegállapító bizottságokban a szocialista, elvtársak terrorja a munkaadó zsebére

Next