Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)
1920-01-16 / 1-2. szám
4 1—2. szám. Magyar Gyáripar bolsevizmus ellen a legerősebb védőbástya a parasztság. Akik ezt mondják, úgy látszik nem tudják, hogy a bolsevizmus szülőföldje a világ legnagyobb agrárállama, Oroszország, és elhallgatják, hogy ha igaz lenne, amit mondanak, akkor Angliában és a többi nagy nyugati iparosállamban már régen Lenin és Kun Béla elvtársainak kellene uralkodniuk. Éppen ellenkezően áll a dolog. Erős meggyőződésünk az, hogy ha Magyarországon az ipari fejlődés nem néhány évtizedre, hanem mint a nyugati államokban évszázadokra tekinthetne vissza, akkor maga az évszázados hagyományokon felnevelkedett, tanult, intelligens, józan gondolkozású munkásság tudott volna ellentállni a politikai kalandorok csábításának és terrorjának. És ha a mának és a legközelebbi jövőnek legfontosabb problémáit nézzük, lehetetlen, hogy komoly ember ne lássa azt, hogy ezt az országot nem szabad lesülyeszteni az agrárország nívójára. Ne értsen félre bennünket senki sem; nem azt mondtuk ezzel, hogy károsnak tartanók, ha mezőgazdaságunk fejlesztése érdekében minden szükséges intézkedés megtörténnék. Ellenkezőleg: a mezőgazdasági termelés fokozására és a mezőgazdasági népesség szükségleteinek a kielégítésére a legnagyobb gondot kell fordítani, de értsék meg mindazok, akik erre törekszenek, hogy ez a cél nem valósítható meg a kereskedelem és ipar fejlesztése nélkül. Nem azok tennék tönkre a mezőgazdaságot, akik az ország iparosítására törekszenek, hanem azok, akik agrárállamot akarnak belőle csinálni, mert a mezőgazdaság mint egyetlen termelési ág nem esszisztálhat. Mindazt, ami a mezőgazdasági termelés fokozásához szükséges: műtrágyát, gazdasági gépeket, szerszámokat, járműveket stb. és mindazt ami a mezőgazdasági lakosság legfontosabb életszükségleti cikkeit alkotja: ruhát, cipőt, házának és lakásának minden darabját, nem a mezőgazdaság, hanem az ipar és kereskedelem szolgáltatja. A békeszerződés által megcsonkított ország mezőgazdasági termelése alig lesz arra elegendő, hogy mi magunk megéljünk, mezőgazdasági cikkek jelentős exportjára alig számíthatunk, hát hogyan javítsuk meg valutánkat, hogyan tegyük a megélhetést tűrhetőbbé, hogyan szerezzük meg a külföldről mindazt, amit a belföldön nem tudunk előállítani, ha nem az ipar és kereskedelem munkája révén elérhető export útján? Az államot részben belső eladósodottsága, részben a békeszerződés várható intézkedései következtében megszámlálhatatlan milliárdok súlyos terhe fogja nyomni, hát komolyan hiszik azok, akik a meglévő ipar és kereskedelem megfojtásával agrárállamot akarnak itt csinálni, hogy ezeket a terheket a mezőgazdaság képes lesz egyedül elviselni? A tőlünk elszakított területekről a tisztviselőknek, tanároknak, tankoknak, bíráknak, ügyvédeknek, vasutasoknak, postásoknak, drága magyar véreinknek ezrei és ezrei fognak az idegen elnyomatás elől hozzánk menekülni: hát várjon a falu lesz képes ezeket a tanult, képzett embereket keresethez juttatni? Nem, nem hisszük, hogy azok, akik agrárországról és parasztdiktatúráról szónokolnak, mindezt csak egy pillanatra is átgondolták volna. És nem érzik át a mi szerepünket, a mi hivatásunkat, a mi feladatunkat sem igazi mivoltában a békekötés után. Mi nem élhetünk meg az ántant által megvont határok között, nekünk vissza kell hódítanunk minden talpalattnyi földet, amit tőlünk el fognak venni. Ehhez azonban erő kell: az egészséges, önálló, fejlett gazdasági rendszer ereje, a magasabb fokú kultúra ereje, és majd ha elérkezik az ideje, a magyar nemzeti hadsereg ereje. Ezt az erőt azonban agrárország egymagában nem szolgáltathatja. Ide fejlett, erős ipar és kereskedelem is kell, amely az elszakadó területeket a gazdasági együvétartozás láncaival fogja össze, magasabbrendű kultúra kell, amely felé, mint a sötét felhők közül kibukkanó napsugár felé sóvárgó vággyal tekintsen az idegen elnyomatás alatt szenvedő magyarság és végül majd hadsereg kell, amelynek az erőt a siker kivívásához nemcsak a szántóföldek gabonája, hanem a gyárak muníciója is adja. A munkásbiztosítás reformjáról. Irta: Mihályfi Dezső. Az 1907. évi XIX. t.-c. életbeléptét követő hónapokban már mindenki, aki a munkásbiztosítással gyakorlatilag foglalkozott, a törvény szükségszerű reformjáról beszélt. Rossz a törvény, nem megfelelő a hivatali szervezet, amely a végrehajtást vezeti, tisztázatlanok a hatáskörök, az Országos Pénztár, Állami Hivatal és Kerületi Pénztárak folyton veszekednek, az autonómia csak látszatautonómia, mert az Állami Munkásbiztosítási Hivatal az autonómia minden határozatával szembehelyezkedik, legyen az a határozat jó vagy rossz, a látszatautonómián belül a munkaadóérdekeltség nem érvényesítheti akaratát a paritás dacára, a tisztviselők eképpen — mint valaha császárok és királyok az Isten kegyelméből — a pénztárnál egyedül mindenható szocialista párt és a szakszervezetek kegyelméből tengetik silány javadalmazásuk megengedte határain belül életüket, a kerületi pénztárak rosszul gazdálkodnak •— jól gazdálkodni nem érdemes — mert deficitjeiket úgyis megtéríti az Országos Pénztár, deficitjük kétharmadát pedig úgyis elveszi ugyanez az Országos Pénztár, a baleseti sérült, ha segélyre valóban rászorul, nem kap annyit, amennyiből munkaképtelensége arányában megélhetne, viszont boldog-boldogtalan minden karcolásért évjáradékot élvez, amely neki semmi, az állítólagos sérültnél nem számít, de a pénztárt szinte leküzdhetetlen anyagi gondok közé kergeti, a baleseti ágazaton a járadékmegállapító bizottságokban a szocialista, elvtársak terrorja a munkaadó zsebére