Magyar Gyáripar, 1920 (10. évfolyam, 1-14. szám)

1920-06-01 / 7-8. szám

2 Magyar­­­yáripar 30—35 vaggont szállított és azonkívül az általa vál­lalt tetőfedési garanciák biztosítására köteles tar­tani 50—60 vaggont, úgy hogy a gyár ezzel az okos és ökonomikus eljárással mindössze csak 5—6 hó­napra elég készlettel rendelkezik. Természetes, hogy a gyár megcenzúrázza a hozzá beérkező megren­deléseket és vigyáz arra, hogy egyrészt a láncosok­nak, másrészt a kereskedőknek, akik magukat csak most etablírozzák, de egészen új vevőknek is, akik annak előtte más gyárakból szerezték be készletei­ket, árut ne adjon, mert csak így tudja biztosítani azt, hogy a közüzemeket és saját régi vevőkörét megfelelően kielégíthesse. Hozzátehetjük még, hogy olyan alacsony áron, amely még a versenyvállala­­tok elismerését is kikényszeríti. De tulajdonképen nem erről a konkrét esetről van szó, hanem arról, hogy alig van olyan gyár, bármilyen lefokozott üzemmel dolgozik is, amely ne tartana bizonyos rendkívül fontos szükségleteknek ellátására kész­leteket raktáron. És ha az Eternit-ügyben való el­járást akár jogi, akár gazdasági szempontból he­lyesnek ismerjük el, akkor ennek szükségszerű konzekvenciája, hogy mindezek a vállalatok, az egész magyar gyáripar ki van téve annak, hogy fel­jelentők a készleteket kiszimatolják (ami nem nehéz dolog, mert a gyárak nem ássák el készleteiket), a rendőrség lefoglalja, a bíróság megbünteti. Bár­milyen legyen is az áruhiány, nincsen olyan gyár, amely egy bizonyos mennyiségű készletről okos előrelátással ne gondoskodna; ha ezekre most a hatóság ráveti magát, ha ezeket a vállalatokat bün­tetéssel sújtja, vagy akár csak a nyilvánosság előtt meghurcolja, akkor legyünk elkészülve arra, hogy a termelés teljesen megbénul a gyárakban. Senki gyártani nem mer, mert hisz minden racionális ter­melés bizonyos készleteket feltételez, új vállalatok ebben a légkörben, szemben a feljelentések és meg­hurcoltatások állandó rémével, nem alakulnak és akkor a legolcsóbban elérik azt, amire ellenségeink a békeszerződés révén törekednek: a magyar ipari termelésnek teljes megszűnését. Ha ezt egyesek, ki­ket a remélt feljelentési díj csalogat (kockáztatni ugyanis semmit sem kockáztatnak, legfeljebb hogy nem kapják meg), nem látják be, X X X XXXXXXXXXX X X X a gazdasági következményeket ki­csibe veszik, azt meg tudjuk érteni, de hogy a kor­mány XXXXXXXXX XXXXXXXXXX X X X X tűri hogy az ilyen eljárás ré­vén a nemzeti termelés folyamatából kikapcsoltas­sanak, elutasító például szolgáljanak a külföldi tőke minden kísérleténél, ezt nem tudjuk megérteni s ebbe­n az ország érdekében, melynek fogyasztását ellátni vagyunk hivatva, nem tudunk belenyugodni. * A magyar királyi minisztérium rendeletet bo­csátott ki a fémek és ötvözetek bejelentése, sorga­Megszünteti mindazokat a rendeleteket, amelyek eddig a kormány vagy bármilyen minisztérium által az egyes fémek és fémgyártmányok bejelentéséről, igénybevételéről és forgalombahozatala tekintetében kibocsátott és elrendeli, hogy ezután — bizonyos minimális mennyiségektől eltekintve — az alumi­nium, ólom, vörösréz, nikkel, ón, horgany, horgany­zott vasbádog bejelentési kötelezettség alá esik. Aki ezután fémeket fel akar dolgozni, legyen akár saját anyaga, akár pedig feldolgozás céljaira bevásárló gyár, az köteles a Vas és Fémgazdasági Tanácshoz fordulni fémfeldolgozási engedélyért. A Vas és Fém­gazdasági Tanács, mely az engedélyek dolgában dönt, megállapítja, hogy mennyi idő alatt köteles a vállalat az engedélyezett fémet feldolgozni. Amenny­­nyiben fémkészleteit a tulajdonos nem a háborús rendeletek alapján szerezte be, hanem esetleg im­port útján, vagy szabad forgalomban, akkor köteles ezt megvételre felajánlani a Magyar Fémközpont­nak,a­mely a fémeket rendeletben megállapított ára­kon fogja átvenni. E rendelet a gépipari üzemeknek a megbénítását jelenti. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a békeszerződés aláírásával megindulna a forgalom fémekben is, mely minden erővel azon volna, hogy az országnak jelentős fémszükségletét ellássa. Az a megkötöttség, melyet ez az új rendelet statuál, a fémimportot teljesen lehetetlenné teszi. Ki fog ide fémeket behozni, hogy állandóan az a ve­szély fenyegesse, hogy amit nagy utánjárással és áldozatokkal megszerez, azt meglepetésszerűen megint csak alávetik a bejelentési kötelezettségnek, a lefoglalásnak, amikor is fémét olyan árakon köte­les átadni a Fémközpont Részvénytársaságnak, amilyen árakat a rendelet önkényesen megállapít. Minden előrelátó gondoskodást, minden komoly kalkulációt lehetetlenné tesz ez a rendelet, de lehe­tetlenné teszi magát azt a magasabb célt is, amelyet intézkedéseivel valóban szolgálni kíván, mert a cél az, hogy az országban minden eshetőségre disponi­­bilis komoly fémkészletek legyenek. Ez a cél a sza­bad forgalom mellett sokkal inkább érhető el, mint a kötött forgalom mellett. Mert a fém, amely az or­szágba bejön, bármilyen célra dolgoztatik fel — ezt tudjuk háborús tapasztalatainkból — el nem tűnik, valamilyen formában szolgálja a termelést és ki­vonható onnan akkor, amikor magasabb érdekek azt kívánják, hogy az ország védelme szolgálatába állíttassák. * A világpolitikai események között alig tudunk fontosabbat feljegyezni, mint hogy Franciaország és Németország között a kereskedelempolitikai tárgya­­ lombahozatala és felhasználása tárgyában. X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X 7—8. szám.

Next