Magyar Gyáripar, 1928 (19. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1928 (22. évfolyam, 1-11. szám)
1928-01-01 / 1. szám
1. szám. MAGYAR GYÁRIPAR * garantálja, hogy a szociális szempontokat össze fogja tudni egyeztetni a gazdasági lehetőségekkel és becsületes, jószándékú megfontoltság lesz régiméjének uralkodó vonása. De úgy véltük, hogy mert minden hivatottsága mellett szaktudás felett nem rendelkezik, olyan embereket adnak melléje, akik ezt az anyagot teljesen bírják, ismerik ennek minden belföldi és külföldi vonatkozását és ki tudják számítani minden egyes intézkedés szociális és gazdasági kihatását. És azt gondoltuk, hogy nagy szociális intézményről lévén szó, ahol minden krajcárért felelősek azok előtt, a kiknek e krajcárok szánvák és azok előtt, kik e krajcárokból lett sok tíz millió pengőt kiizzadják, hogy ebben az intézményben a legszélsőbb takarékosság lesz a suprema lex, tehát már arányaiban is úgy lesz megkonstruálva, oly szolidan, oly szigorú ökonómiával, hogy ebből ennek az, elvnek feltétlen tisztelete következik. És azt gondoltuk hogy ha a politika teljesen nem is rekesztetik ki, legalább olyan szerényen fog viselkedni, mint ahogy illik, mikor, egy ilyen nagy szociális gondolat templomába lép be. Ehelyett mit látunk! A szakembereket a felsőbb kinevezéseknél csaknem teljesen mellőzték: a munkásbiztosítás nyilván az a matéria, melyet csak úgy feketekávé és pipaszó mellett rövid néhány óra alatt meg lehet tanulni. Az adminisztráció arányai óriásiak: az alelnökök, igazgatók tömege legalább is olyan méretekre enged következtetni, hogy munkaadóknak és biztosítottaknak egyaránt meg kell némülniök e nagyvonalúságtól. És végül a politika olyan mértékben vonult be, amilyen mértékben onnan annak idején kiszorították, nyilván illusztrálásául annak a gyerekkorunkban megtanult fizikai tételnek, hogy minden test anynyit veszít súlyából . . . A Talbot-üggyel a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége keveset foglalkozott. Talán kötelességet is mulasztott ezzel, mert amikor egy 100—120 milliós invesztícióról van szó — melyből, hogy végső soron nem lesz-e 150 millió, Isten a megmondhatója, — kötelessége lett volna ezzel a Szövetségnek foglalkozni és pedig több szempontból. Szüksége van-e az országnak egy ilyen nagyarányú invesztícióra? szüksége van-e éppen most erre az invesztícióra és nincsenek-e fontosabb szükségleteink, amelyeknek a villamosítást meg kellene előzniök? megbírja-e ez az ország anyagilag ezt az invesztíciót? és végül, hogy mit jelent ez az ipari termelés szempontjából? Mindezekkel behatóan foglalkoznia kellett volna, lévén egy olyan invesztícióról szó, amelyhez fogható nemcsak a háború utáni, de a háború előtti Magyarországon sem létesült, ha magától a Máv.-tól mint egésztől eltekintünk. A Szövetség azonban e kérdéssel mégsem foglalkozott és pedig azért nem, mert egyrészt magán a Szövetségen belül ütköztek különböző jogosult érdekek ennél a kérdésnél, de főleg azért nem, mert nem is adatott meg neki a mód, hogy a kérdés részleteibe betekintsen, beható tanulmányok alapján tegye meg erre a maga előterjesztését. Egy-egy képviselőházi interpellációnak jól-rosszul összeszedett anyagából ha értesült erről a dologról, de komolyabb betekintés lehetősége nem adatott neki és mivel a kormányzat e kérdést nemcsak passzióval kezelte, ami dicséretre méltó, hanem túlzott érzékenységgel is. Szövetségünk (melynek különben is az volt az információja, hogy lehet a centrale elhelyezése vitás, de maga az ügy befejezett tény tartózkodott az állásfoglalástól és hagyta, hogy a dolog menjen a maga útján. És ment is és ma már ha a részletek tekintetében még nincs is minden tisztázva, az ügy el van döntve, a villamosítás meglesz. És ezzel aztán végleg félretesszük, ami aggályunk a múltban volt, hogy nem előbb kellett volna-e a Máv-ra 250—300 millió pengőt szánni, mielőtt egyáltalán a villamosításra gondolunk, nem-e túlságosan szép dolog ez a budapest-hegyeshalmi villamos, ami szegénységünkben? nem kellene-e bevárni annak a vitának a lefolyását, amely Ausztriában e kérdésből keletkezett?- helyes-e az angol importot szubvencionálni egy országban, melynek azon kell törni a fejét, hogy hogyan exportáljon többet stb. stb. Mindezen már túl vagyunk és ha mindezzel leszámoltunk, el kell ismernünk, megvannak e tervnek jó oldalai is: egy ilyen nagyarányú invesztíció a gazdasági élet erősebb élénkülését vonja maga után, amit ma — hanyatló konjunktúra idején — az ipari termelés is, de az egész ország közgazdasága előnyösen fog megérezni. Szóval vannak e befektetésnek előnyei és az ország nem egy vonatkozásban hasznát fogja látni, s most már az volna a helyes, ha minél előbb hozzálátnának a munkához. De nagyon sajnálnák, ha ezzel a koncepcióval már elintézettnek tekintenék az ország invesztíciószükségletét, nagyon sajnálnák, ha ennek a tervnek bűvöletében mértékadó helyen nem gondolnának arra, hogy milyen fontos a vasúti invesztíciók ügye, milyen fontos a termelés érdekeit kielégítő forgalom, hogy elegendő vágón, megfelelően kiegészített pályák és állomások álljanak rendelkezésre, hogy a Trianon által szétszakított területek egybekapcsoltassanak, hogy a Duna folyásától jobbra és balra értékes fejlődésre képes területeket komoly vasúti közlekedés kapcsoljon be a csonka ország gazdasági és kulturális fejlődésébe, amit egyébként csak például említünk meg. És gondolni kell arra, hogy a 30 milliós gépipari import, amit ez a Talbot-ügy eredményezni fog, csak úgy tartható egyensúlyban, ha viszont a magyar gépgyáraknak beruházások, teherkönnyítések, exportösztönzések révén megadatik a fejlődésnek minimális lehetősége. Egyszóval, ha már megvan ez a Talbotdolog, ne gáncsoskodjunk tovább, fogadjuk jószívvel,, csináljuk lelkiismeretesen, de viszont, hogy záróköve legyen annak, ami feladat az országra az ipari termelés körül vár, azt nem fogadhatjuk el. A Népszava egy idő óta sűrűn foglalkozik vezércikkben a gyáripari termelés napi kérdéseivel. Rendszerint nem a legfontosabbakat és nem is azokból a szempontokból nézve ezeket a problémákat, amelyek a tárgyilagos vizsgálódást lehetővé teszik és nem azzal a rokonszenvvel, amelyet az ügy iránt, melyhez a munkásság egész létével és minden lehetőségével hozzánőtt, éreznie kellene. Azokra a kicsinyes és szenvedélytől vagy inkább agitációs hajlandóságtól elvakított szempontokra, melyek e cikkekben kifejezésre jutnak, talán a legjellemzőbb az a vezércikk, amelyet a napokban jelentetett meg, abból az alkalomból, hogy 3