Magyar Gyáripar, 1929 (20. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1929 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1929-01-01 / 1. szám
maga nehéz küzdelmében, mint az önnön erejére, technikai felkészültségére, szervezkedési képességére, gondos üzletvitelére s mindezek mellett — az idők mostohasága folytán bizony mindennapos az eset, hogy boldogulni nem igen tud. Aminek legfőbb oka nálunk — s itt megint egyetértünk a főherceg fejtegetéseivel, hogy a mezőgazdaságnak, melyen az egész magyar gyáripari termelés felépül, rosszul megy a sora.* Hónapok óta folyik a szenvedélyes vita: várjon helyesen cselekedett-e az a gyáros, ki a maga eladási szervezetéből a nagykereskedelmet kikapcsolta s közvetlen érintkezést szerzett a fogyasztóval, vagy nem cselekedett-e helyesen? Helyes-e, hogy a kormányzat körében is hasonló tendenciákat tapasztalunk? Antimerkantilis-e az ilyen cselekedet, antiszociális-e, vagy pedig követendő példa, melyre az egész gyáripari termelésnek be kellene rendezkednie? És folyik a vita és mind jobban kiéleződik, holott valójában a legegyszerűbb kérdéssel állunk szemben, melyre a feleletet a mai gazdasági rend mellett megtalálni éppen nem boszorkányság. A probléma a következő: a javak forgalombahozatalánál kifejlődött egy tipikus mód, hogy t. i. az első kézből, tehát a hazai vagy külföldi gyárostól a javak a nagykereskedőhöz jutnak, a nagykereskedőtől a kiskereskedőhöz s innen a fogyasztóhoz. Ez a típus, melynek reguláját az idők folyamán a gyakorlat meglehetősen áttörte. Már a békében is volt gyár — gondoljunk csak a békebeli legnagyobb magyar cipőgyárra —, mely javainak forgalombahozatalánál nem élt ezzel a rendszerrel, hanem maga létesített és fejlesztett ki egy kitűnő eladási szervezetet és a maga boltjai révén közvetlenül, tehát a nagykereskedelem kikapcsolásával juttatta áruját a fogyasztóhoz. Várjon eszébe jutott valakinek felállítani a tételt, hogy ez a gyár antimerkantilis vagy antiszociális. A kereskedelemnek egy feladata lehet: gondoskodni a termelt javak elosztásáról és — ha magasrangúbban fogja fel hivatását —, egyúttal azzal is törődni, hogy az ő disztribúciójára bízott cikkekben a fogyasztás emelkedjen. El kell ismerni, hogy ezt a feladatot a magyar kereskedelem tehetséggel végzi és semmi kétség, hogy az a termelő, aki látja, hogy az általa produkált cikkek szétosztása leghelyesebben ezen az úton bonyolódik le, az semmiesetre sem fog más szervezkedés után nézni. Ha azonban valamely iparágban, vagy akár csak egyes gyáriparos számítása szerint, az a helyesebb, mert olcsóbb, egyenletesebb, gazdaságosabb megoldás, hogy nem veszi igénybe a nagykereskedelmet, hanem maga szervezi meg az eladást, az árucikkeknek a fogyasztóhoz való eljuttatását, akkor nem tudjuk megérteni, hogy milyen jogon, milyen indokkal követelheti a nagykereskedelem, hogy valahol, ahol fölösleges, igénybevétessék. Hogy valahol, ahol a termelés megtakaríthatja a nagykereskedelem közvetítési díját, ott kénytelen legyen e felesleges közvetítéssel drágítani az árut. Hogy ahol a kihitelezés kérdését egészségesen meg tudja oldani, ott muszáj legyen neki a kényszeregyességek útvesztőjébe tévedni. Ha egy gazdasági aktus kevesebb ember igénybevételével, tehát kisebb költséggel lebonyolítható, akkor a gazdasági morál parancsa ellen való, ha ezt nagyobb szervezettel, tehát nagyobbköltséggel bonyolítjuk le. És aki azt vitatja, hogy a nagykereskedelem ott is igénybeveendő, ahol az áruknak szétosztása nélküle alkalmasabban végezhető, csak azért, mert a nagykereskedelem van, szóval, aki a nagykereskedelem igénybevételét úgyszólván szociális szempontból követeli, az csak akkor volna következetes, ha ragaszkodna a lánckereskedelemnek ahhoz a rendszeréhez, mely a háború utolsó esztendeiben és közvetlen a háború után kifejlődött, mert akkor a javak szétosztásához még több embernek az exisztenciája fűződött. Németországban beható szaktanácskozások folytak arról, hogy ámbár a gazda az állatot békeárakon adja el, a fogyasztó a húst jelentékenyen drágábban fizeti meg. Megállapították, hogy annyi kéz iktatódott közbe az eladás helytelen megszervezése folytán, hogy ez szükségképpen vonta maga után a húsárak drágulását. Igyekeztek erre jobb, közvetlenebb szervezetet teremteni s ez bizonyára fájt is azoknak, kik e révén jövedelemtől estek el, de senkinek sem jutott eszébe ebből principális ellentétet kimesterkedni a termelés és a kereskedelem között.* A „Magyarság“ közgazdasági rovata (y) jegyzéssel gazdasági szemlét hozott, melyet lehetetlen nem a leghálásabb szívvel regisztrálnunk. A külkereskedelmi mérleg passzivitásáról elmélkedik, mely közel jár a négyszázmillió pengőhöz és felveti a kérdést: mit kellene tenni? Megállapítja, hogy ezt a bajt máról-holnapra gyökeresen orvosolni nem lehet, s hogy az intézkedések egész sorára van szükség, ha komoly eredményeket akarunk elérni, tehát nem érhetjük be egyedül a mezőgazdasági kivitellel vagy annak keretében a gabona-, liszt-, állatexport forszírozásával, hanem egyaránt törődnünk kell a mezőgazdasági és ipari export mindenféle fajtájával. A többit szó szerint idézzük: „Ebből természetszerűleg folyik, hogy elsősorban és a legsürgősebben az általános hatású intézkedéseket kell a kormánynak és az érdekelteknek megtenniük, így gondos vizsgálat alá veendő, hogy tarkán összerótt és a gazdasági szempontokat teljesen mellőző adórendszerünk mennyiben gördít akadályokat a hazai termékek versenyképessége elé és ebből a szempontból a szükséges reformintézkedések sürgősen megteendők. Ezektől, természetesen, azonnal való hatást várni nem lehet, amint hogy például a szanálás első éveiben folytatott hajrá-adóztatás vészes hatásai csak a harmadik, negyedik évben jelentkeztek. A vasúti