Magyar Sütők Lapja, 1936 (34. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-01 / 1. szám
1931. január 1. MAGYAR SÜTÖK LAPJA 7. oldal Ilyen Egyezmények a sütőiparban már a boldog békeévekben is ismeretesek voltak, így például 1908-ban Pesterzsébeten is létrejött egy kedves, jó, megboldogult Enten Lajos tanítómesterem, kezdeményezésére. Létesült pedig azért, mert a képtelen árversengés és a viszonteladók egymástól való elszedése már addig fajult, hogy 11—12 darab süteményt is adtak a pékek viszont eladásra 1 hatásért.. Ez pedig már akkor is a kész ráfizetést jelentette. Ennek a lehetetlen helyzetnek a megszüntetése szolgáltatott okot az,„Egyezmény“, vagyis helyi jellegű egyezség megkötésére. És ugye akkor senki sem kiabált — sem belül álló érdekeltek, sem kívül álló fogyasztóik és sajtó — feszítsd meg et a sütőkre, mert, hiszen az természetes is volt „akkor“, hogy a sütőtől sem lehet elvárni és megkívánni, hogy ráfizetéssel dolgozzon. És senkinek sem jutott eszébe, hogy kartellel vagy mi egymással vádolják meg a tisztes módon élni akaró sütőket, mert, — Uram bocsáss — még azt sem igen tudtuk, hogy mi is hát tulajdonképpen az a kartel. De ma már tudjuk. A mi szemünkben az olyan szövetkezéseket, szerződéseket, alkalmi, vagy állandó társulásokat nevezhetjük kartelnek, amelyek áruikat, az általuk előre megállapított és az egész ország területén egységes árakon erőszakolják rá a fogyasztókra, az egész nemzetre. Mi, egyszerű iparosok tehát a kartel ■szó alatt mindig egy egész ország területére szóló, és nem pedig helyi jellegű megállapodást értünk. Tehát a mindenkor csak helyi jellegű és érdekű kézműipari megegyezésekről „Egyezményekről“ ne is beszéljen sem barát, sem ellenség, úgymint körtelről, vagy kartelalakulatról, mert ilyen a sütőiparban még nem volt, nincs és addig bizonyosan nem is lesz, amíg ezt a fontos iparágat az arra hivatott illetékesek megvédik a nagytőke elgyárosítási szándékaival szemben. A helyi viszonylatú és érdekű Egyezmények ma már ebben a felfordult árversengő világban valóságos létkérdést jelentenek. Tehát kellenek! Nagyon találóan fejezte ki nekem néhány szóban ennek szükségességét, illetve hiányát Rosenthal Márton orosházai tisztelt kartársam, aki ezt mondta: Egyezmény hiányában a mai lehetetlen árversenyzés következtében, sajnos, hovatovább már odajutunk, hogy nekünk, sürlőiparosoknak a töksütés és eladás kezdi képezni egyedüli hasznot hajtó jövedelmi forrásunkat. Most pedig térjünk vissza e cikk kiinduló mondatához. Azt készséggel elhiszem,— még innen madártávlatból is —, hogy az „Egyezmény“ nem váltotta be mindenütt a hozzáfűzött reményeket. Vagy hogy egyes vezetőségi tagok, enyhén szólva, nem állnak a közérdekű helyzet magaslatán és hogy esetleg az egyesek jogos vagy képzelt igényeit nem képesek kielégíteni. Hát kedves jó Olvasóim, először is, ha az egyházfival van valami bajunk, azért még felesleges és oktalanság, hogy az srrral — a tulajdonképpeni lényeggel — magával is perbe szálljunk, mert az Úr maga a lényeg, nem pedig az egyházfi, akivel nekünk bajunk van. És ne csak mindig a vezetőségi tagokban keressük a hibát, hanem fedezzük azt fel magunkban is. Emlékezz csak vissza kedves Olvasóm, hogy az ennél és az ehhez hasonló döntő fontosságú tisztségválasztásoiknál Te sem állasz mindig a helyzet magaslatán és sokszor még a lényeg érdekében sem arra adod szavazatodat, aki oda való volna (már bocsáss meg), ha te nem kerülhetsz be, már „trutz“-ból is inkább „előkelőbbet“ küldesz egy oda való más, magadformájú szürke társadnál, nehogy ezáltal dicsőszemélyed tekintélyén valahogy képzelt csorba essék. A megválasztandók és megválasztottak tegyék kéHazafelé menet megvásároltam az egyik déli lapot, amelynek vezércikke a sütőipar szomorú helyzetét tárta fel őszinte szavakkal és a cikk ezzel a frappáns mondattal végződött: „Ideje volna, ha már komoly intézkedések történnének ennek a nagyrabecsült, tisztes ipar megmentése érdekében, mert tűrhetetlen, hogy a verejtékes munkával dolgozó sütőiparosok már évek óta ráfizetéssel legyenek kénytelenek forgalomba hozni mindennapi kenyerünket.“ Hazaérve feleségem átadott egy időközben érkezett hivatalos értesítést, amelyből kitűnt, hogy a minisztérium eleget téve az iparosság kívánságának, a villanyáram, a gáz-, a vízszolgáltatás, valamint a telefon díját leszállította azzal az indokolással, hogy az amúgy is túlterhelt iparostársadalmon ezekkel az engedményekkel kíván könynyíteni. Alig fejeztem be ennek a kellemes hírnek az olvasását, amikor betoppan a háziúr (akitől már többször kértem sikertelenül bérengedményt) és magát meghajtva előttem, azt kérdezi, hogy nem volna-e szükségem valami házbérengedményre, mert a gazdasági lehetetlenülés folytán a maga részéről is indokoltnak tartana egy lényeges bérengedményt. Természetesen köszönettel vettem az ajánlatot és miután forgalmam a legutóbbi béremelés óta 50 százalékkal csökkent, úgy egyeztünk meg, hogy a jövő negyedtől csak fele házbért fizetek. Ezután melegen érdeklődött a háziúr az én és családom egészsége felől és végül megkérdezte, hogy nincs-e szükség valami átalakításra az üzemben, mert ennek költségeit szívesen fedezné. Ezután lefeküdtem, hogy a nap sok kellemes meglepetését kipihenjem. Nagyon fáradt lehettem, mert az álom mélyen elnyomott. Arra ébredtem, hogy az inas ijedten ketteget: „Főnök úr az Istenért ébredjen, most volt itt az ellenőrző bizottság és az egész bedagasztott tésztát lefoglalta és kocsira rakta.“ Bizony hamarment az álom a szememből és annyira dühös lettem, hogy semmi máshoz nem volt kedvem, mint ennek a naplónak a címét befejezni: ... ha nem álom lett volna. Sz. L.