Magyar textílipar, 1911 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
4 1911. JANUÁR 1. MAGYAR TEXTILIPAR A második ok textiliparunknak egyik létkérdése, melyet sürgősen orvosolni kell. Ez a textilipar egészéges fejlődését akadályozó, már annyit tárgyalt, de még mindig meg nem oldott, munkáskérdés. Ha Magyarországon valahol új gyár létesül, megkezdődik a szövőmunkások nagy vándorlása. Az új gyár igyekszik elhódítani a legközelebbi régitől a gyakorlott munkásokat, ami különböző módokon rendszerint sikerül is. Ez a gyár ismét egy másiktól szedi el a munkásokat és így megy az tovább. Az új vállalkozásnak természetesen leginkább áll érdekében, hogy már a szövőszékek üzembe helyezésekor gyakorlott munkásai legyenek, mert ezekkel könnyeben és kisebb költségekkel állhatja ki az üzem gyermekbetegségeit, mitha a szövőszékek helyes járásáról és a munkásoknak a szövés alapfogalmaiban való kioktatásáról egyszere kell gondoskodnia. De milyen jogtalanság az a régi gyárakkal szemben, melyek az üzemükhöz szükséges munkáslétszámot 3—4 ízben tanították már ki, hogy minden új alapítás munkásállományuk csökkenését okozza és ez esetleg minden évben újból ismétlődik! Ha szövőiparunk egészséges akar maradni, úgy mindenekelőtt az állandó, begyakorolt munkások nagy állományára van szükség, s ez egyúttal érdeke a munkásságnak is, mert ismerős viszonyok között könnyebb és jobb a munka, jobbak tehát a kereseti viszonyok is. Könnyen érthetőleg az államnak is nagy érdeke az állandó munkásság a folyton ide-oda vándorló, mindig hullámzó elemekkel szemben, mert aki a kivándorlást egyszer megkezdete, az nem tud többé felhagyni vele. S ha most azt kérdezzük, hogy kinek kötelessége elsősorban rendezett viszonyokat teremteni, úgy azt kell mondanunk, hogy ez elsősorban az államnak, kegyesebben az azt képviselő kormánynak, s abban a kereskedelmi ministériumnak kötelessége, mely az új vállalkozásokkal a szubventió-szerződéseket megköti. A subventiót, a gyáros, vagy társaság kárpótlásul kapja azokért a nagy hátrányokért, melyekkel a gyáralapítás együtt jár olyan államokban, hol iskolázott munkaerők nincsenek. A subventió tehát tulajdonképpen ezeknek a munkaerőknek kioktatásáért, neveléséért jár. De ekkor a szubvenciónak tényleg ezt a célt kell szolgálnia, vagyis minden vállalkozásnak magának kell előteremtenie a szükséges munkásállományt. A szerződések megkötésénél a kereskedelmi minisztériumnak nem csak azt kellene követelnie, hogy bizonyos számú munkást foglalkoztassanak, hanem azt is, hogy a munkásokat legalább nagy részben, az új vállalkozás oktassa ki. Az előrelátó gyáros némi csekély költséggel még az üzem megkezdése előtt megteremtheti a munkások bizonyos állományát, ha valamely alkalmas helyiségben néhány széket üzembe helyez s itt a munkásokat előre betanítja. De a kormány is felállíthatna a rossz kereseti viszonyokkal küzdő vidékeken mechanikai tanműhelyeket, hol e gyakorlatban tapasztalt szövőmesterek taníthatnának. Egész családok volnának igy kiképezhetők s a kiképzés után a szövőiparnak átadhatók. Természetesen a gyáraknak idejekorán gondoskodniok kellene egészséges és jó munkásházakról, hol ezek a családok azonnal megfelelően elhelyezhetők volnának. Ehhez képest már a subventió szerződésekben kötelezőig ki kellene mondani munkásházak építését, de ugyanezt megtehetnék a városok is, hol új gyárak létesülnek, amennyiben az építőanyagokban vagy készpénzben adott szubvenció helyett munkásházakat építenének, melyeket mérsékelt haszonért a gyáraknak rendelkezésére bocsátanának. Ugyanígy, helyes berendezés és vezetés mellett, tényleges hasznot is hozhatnának az államnak a tanműhelyek, melyeknek miként védó felállítása a részletekben túlhaladná jelen cikk kereteit, de mégis, talán leghelyesebben volnának megoldhatók egy központi műhely útján, mely csévelővel, láncfelvetővel és kizelőve volna egybekötve; ez látná el láncokkal a fiók-tanműhelyeket, tehát a leendő szövőmunkások tulajdonképpeni iskoláit, s innen történik az oktatás irányítása és felügyelete. A műhelyek vezető szövőmesterei mellé végzett szövőiskolásokat lehetne beosztani gyakorlati kiképzés céljából, miáltal a szövőiparnak évenként nagy számú használható magyar mestert nyerne, s így volna egyúttal leghelyesebben megoldva a magyar szövőmesterek kérdése is. A munkások oktatatására elég volna 12 hét, mely idő alatt a tanulóknak természetesen legalább annyit kell keresniök, hogy megélhessenek, valamint lakásukról is gondoskodni kell. Az oktatás eme költségei részben megtérülhetnek a tanulók munkája által, kik az első 4 hét letelte után már eredményes munkát végezhetnek, részben pedig az iparnak kell ezen költségeket viselnie, amennyiben az állam minden egyes átadott munkás után bizonyos díjakat fizettetne. Új alapításoknál ez a készpénzsubventiónak egy részét tehetné, hiszen könnyű kiszámítani, milyen haszon a gyárra nézve, ha azonnal kiképzett munkásokkal kezdheti az üzemet. Mert eltekintve a készkiadásoktól és az elrontott anyagtól, amit a szövőszék analfabétái okoznak, illetve tönkretesznek, nagy a különbség a 10—15 vagy 25—30 méteres székenként és naponként való termelés között, ami pedig fennáll több héten át mindaddig, míg a munkás a szövőszék abc-jét megtanulja.