Mezőgazdák, 1934 (41. évfolyam, 1-3. szám)

1934-01-20 / 1. szám

1934. október hó 20. »MEZŐGAZDÁK« a másik oldalon súlyos termelési költség terhelt, egyre inkább megszorította beszerzéseit, úgy, hogy áruüzleti forgalmunk feltartózhatatlanul és ugrásszerűen zsugorodott össze. 1931. év nyarán a középeurópai pénzügyi válság a belföldi hitelszervezet megmentése érdekében bizonyos korlátozó intézkedéseket tett feltétlenül szükségessé, melyek a hiteléletet kimozdították addigi normális kereteiből. Az idegen tőkével dolgozó intézeteknél a betétkifizetéseket korlátozó intézkedések megszűnésük után kiváltották a tőkék menekülését. A hitelszervezet az úgynevezett Szavatos­sági Bankban és más nyugodt működését biztosító állandó szervezetekben, így elsősorban a Pénzintézeti Központban bírt olyan szervezetet, melynek teherbíró képessége és rugalmassága elkerülhetővé tette a legsúlyosabb következmények elkövetkezését. Ezzel szemben a szövetkezeti mozgalom összes szervezetei, így szövetkezetünk is, ebben a válságban egyedül saját erejükre voltak utalva. Jellemző, a minden tekintetben előny­telen körülmények közé jutott szövetkezetünk életerejére és rugalmasságára, hogy a betét­kiáramlás eme időszakában, amely 1931. év második felétől 1932. év végéig tartott, hitelezőinek kb. 800.000­­ betétet fizetett vissza. Rendkívüli teljesítmény ez, ha figyelembe vesszük a másik oldalon azt, hogy ebben az időben a szövetkezet követelései már csak nagyon nehezen voltak behajthatók. Szövetkezetünk mobilitását három körülmény bénította meg. Elsősorban a gazdatársa­dalom anyagi helyzetének romlása, a mezőgazdaság rentabilitásának elenyészése, a föld- és terményárak ugrásszerű zuhanása, ami az adósok teljesítését sok esetben gazdaságilag tette lehetetlenné. Hozzájárult ehhez egyre nagyobb mértékben a behajtás nehezebbé, sőt lehetet­lenné válásához a gazdaadósvédelem intézményes kifejlődése. A gazdaadósvédelem a mező­­gazdasági válság szükségszerű következménye volt. Nem lehetett volna nagyobb katasztrófa, mint az, hogy ha a gazdasági válság eme súlyos időszakában a gazdaadósok továbbra is a hitelezők korlátlan behajtási jogának maradtak volna alávetve. Ez egyrészt méltánytalan és igazságtalan lett volna, hiszen a gazdasági válság védtelen adósokat sodort kétségbeejtő hely­zetbe s nem vitás, hogy e válság terhét a közgazdasági életben résztvevők között arányosan kellett megosztani. Ezeken és sok más szemponton túl az is indokolta ezeknek a rendelkezések­nek feltétlen szükségességét, hogy a korlátlan behajtási lehetőség fenntartása az értékeknek olyan arányokban való megsemmisülését eredményezte volna, amely a mezőgazdaság csődjével lett volna egyértelmű. Szövetkezetünk számára azonban az a sajnálatos helyzet adódott, hogy míg a gazda­adósokat valamennyi hitelezővel szemben védett helyzetbe hozták e kényszerrendszabályok, addig szövetkezetünk ezt a védettséget, mint adós a maga hitelforrásaival szemben, nem élvez­hette. Köztudomású, hogy szövetkezetünk sohasem rendelkezett olyan tőkeerővel, amely képessé tette volna arra, hogy feladatait saját tőkeerejével oldja meg, így a gazdasági életben lényegileg mint a mezőgazdaságnak hitelt közvetítő szerv is működött, melynek számára az előbb vázolt helyzet tragikus következményeket hordott méhében. A szövetkezet hitelforrásai, jól felfogott érdekükben és a pénzpiac irányzatának meg­felelve, egyre szigorúbb hitelcenzúrát alkalmaztak a szövetkezet visszleszámítolásba adott adósaival szemben, akikért a fenti helyzetből folyóan a kötelezettséget szövetkezetünknek kellett teljesítenie amúgy is megfogyatkozott saját tőkéjének rovására. A helyzet odáig fajult, hogy amikor a gazdaadósvédelem az 1933. évben intézményes és ma is érvényes szabályozást nyert, a gazdaadósok kamatszolgáltatási kötelezettsége olyan alacsonyan állapíttatott meg, hogy a visszleszámítoló helyekkel szemben a szövetkezetet súlyos kamatfizetési többlet ter­heli, holott köztudomású, hogy rendes gazdasági viszonyok között a visszleszámítolás útján történő hitelezés a benyújtó vállalatra nézve is biztos kamatjövedelemmel jár. Ezek között a viszonyok között vállalatunk jövedelmezősége is megszűnt. Ennek oka részben az volt, hogy a szövetkezet forgalma a fogyasztó gazdatársadalom anyagi válsága következtében teljesen összezsugorodott. Továbbá a gazdasági válság természetének megfelelően az üzleti működéssel elérhető kereseti lehetőségek egyre szűkültek és végül a kieső jövedelmet új üzletágak beiktatásával pótolni nem lehetett, mert a szövetkezet állandóan morzsolódó anyagi ereje súlyos tőkehiányt teremtett s így a kezdeményezéshez szükséges anyagi erő rendelkezésre nem állott. A védekezésnek így egyetlen módja maradt hátra, a költségek csökkentése. Ebben az irányban elmentünk a legszélső határig, hiszen a fentebb említett módokon, a személyzeti létszám apasztásával, a tisztviselői fizetések közvetlen leszállításával az 1928. évi adatokat IMF"» „Toborozzunk új tagokat szövetkezetünknek !“ 5. oldal.

Next