Műszaki Élet, 1966. július-december (21. évfolyam, 14-26. szám)

1966-07-14 / 14. szám

Az Építésügyi Minisztérium Építőipari Főigazgatósága (ÉPFÖIG) az elmúlt év végén rendeletet adott ki, amely sze­rint az építőipari vállalatoknak ez év január 1-től kezdődően raktárkészleteiket a minimális szintre kell csökkenteniük. Az Építőanyagellátó és Készletező Vállalat (ÉAKV) pedig egyide­jűleg utasítást kapott arra, hogy a jövőben néhány kiemelt áru­fajtát (ilyennek számít egyebek között a cső) részben közvetlen a gyártó vállalat telepéről, rész­ben saját raktárából kell a ren­delő által megjelölt munkahely­re szállítania. Az ÉPFOIG ren­delkezését minden érdekelt őszinte lelkesedéssel fogadta. No, de nézzük csak, mivé lett a rendelet a gyakorlatban? Miután 1965—1966 telén az időjárás módfelett kegyes volt, s az állami építőiparban sen­kinek sem kellett dologtalanul sínylődnie, a sok évi átlaghoz képest az anyagfelhasználásban is élénkebb mozgás volt észlel­hető. De minthogy Földünkön a boldogság soha sem lehet teljes, ez az élénkebb anyagmozgás azzal a fatális következménnyel párosult, hogy az ÉRKV az ÉPFŐIG rendelkezésének vég­rehajtására képtelennek bizo­nyult. Mégpedig főként azért, mert a feladatra sem létszám­ban, sem anyagtelepeinek el­rendezésében nem készült fel kellőképpen. MIT HOZOTT A RENDELKEZÉS? Hosszú évek során a nagy fel­használók az állandó, súlyos anyagi beszerzési gondok miatt arra fanyalodtak, hogy a fon­tosabb szerelvényanyagokat és valamennyi csőfajtát egyre na­gyobb tételben vették raktárra. Nagyrészt ennek nyomán kelet­keztek sok helyütt a hatalmas merev készletek. Ha mindezek tetejében időközben egy-egy munkában tervmódosításra ke­rült sor (de mindig akad egyéb vis major is), a termék évekig is a rozsda és az erkölcsi avu­lás martaléka lett, miközben egyéb méretekből még a napi szükségletet sem tudták fedez­ni. Munkahelyenként ugyanis egyszerre 10—15, sőt 20 féle méretű csövet és szerelvényt is ki kellett szállítani, ugyanakkor a szükséges választéknak csak kis része volt raktáron. Egyik vállalatnak pl. nagyméretű cső­ből, a másiknak csak kis- és középméretű csőből volt kész­lete, így azután mindig éppen az a termék hiányzott, ame­lyikre a legégetőbb szükség volt. Ezt az állapotot igyekszik az ÉPFOIG rendelkezése megszün­tetni. Miután azonban a jószán­dék egymagában nem elegendő, hiába van rendelkezés — sőt az ÉRKV raktárán cső is — a munkahelyek anyagellátása mégsem kielégítő a raktár szer­vezetlensége, a jóval nagyobb feladatokra való felkészületlen­sége miatt. Ezt a problémát átmenetileg úgy oldja meg az ellátó válla­lat, hogy a nem teljes fuvarté­teleket összevonja és a nagy tételeket ismét a felhasználó raktárába szállítja. Az anyagot itt ismét lerakják, szortírozzák, újra szállítóeszközre helyezik, és végül most már a munka­helyre szállítják. Így vándorol az anyag kézről kézre, kocsiról kocsira. Ez az „átmeneti" hely­zet azonban már ez év márciusa óta tart. KÉNYSZERŰ KÉSZLETHALMOZÁS Ez az állapot magyarázza az­után, hogy a felhasználó ismét minden mennyiséget igyekszik megkaparintani, mert a munka ma és holnap egyaránt anyagot, és újra csak anyagot követel. Miután az ÉPFOIG rendelke­zésének szellemében 1965. de­cember 31-i hatállyal a felhasz­náló vállalatok készleteiket ra­dikálisan csökkentették, most a kudarc okozta újabb bizalmat­lansági hullám hatására a sze­relő és vertikális vállalatok is­mét a készlethalmozás útjára kanyarodtak. Eközben az egyes munkahe­lyeken a negyedéves feladatok teljesítése cső és egyéb szerel­vények híján ismét csúszik. Ez az állapot nemcsak a szerelő­ipart, de a generálvállalkozókat is igen kényes helyzetbe sodor­hatja. A tehetetlenség pedig vé­gül valahol a népgazdasági terv végrehajtásában okozhat súlyos zavarokat. Ez a helyzet már eddig is csupán azért nem okozott sú­lyosabb rázkódásokat, mert 1965—1966 tele olyan enyhe volt, hogy minden építőipari munkát kockázat nélkül foly­tatni lehetett. Ha ugyanis a dolgozók nem tudtak csövet szerelni, egyéb munkára irányí­tották őket, amely szintén si­mán „hozta a forintot”, így azután az idei tél után úgy, ahogy az ÉPFŐIG morális tekin­télye is épen maradt, s a vál­lalati terv is — negyedéves távlatban mindenesetre —meg­volt. Persze valamennyien szeret­nénk, ha e gyengék az év to­vábbi szakaszaiban sem ütköz­nének ki. Ezért igen kívánatos volna, ha az ÉPFŐIG végre valóban megteremtené az anyagellátásnak a saját rende­letében tervezett rendjét, gya­korlatát, mert a tét semmikép­pen sem csekély. VINCZE OSZKÁR ! AZ IPAR ÉS A KÜLKERESKEDELEM KÖZÖS ÉRDEKELTSÉGE Az 1966. évi terv az iparban ■— a termelés növelésének vi­szonylag alacsonyabb előirány­zatával — a fejlesztés minősé­gi tényezőit, a gazdaságosság, a hatékonyság fokozását állítot­ta előtérbe. Ezeket a feladato­kat azonban csak olyan módon lehet az eddiginél jobban vég­rehajtani, ha az iparnak és a külkereskedelemnek közös az érdekeltségi rendszere. Ebben az évben — bár kezdeti lépé­sek már tavaly is történtek —­­számos új kezdeményezés, in­tézkedés szolgálja az ipar és a kereskedelem jobb együttmű­ködését. Prémiumkeret a gépiparban Köztudomású, hogy gépipa­ri kivitelünknek egyik prob­lémája a műszaki fejlesz­tés lassúsága, vagyis nem egy esetben mire új gyártmányunk­kal megjelenünk a világpiacon, az már elavultnak mondható. .. Éppen e kérdés megoldására a Minisztertanács az 1966-os ex­porttervek teljesítésére pré­miumkeretet bocsátott a külke­reskedelem rendelkezésére, s ebből 5 millió forint jut a ko­hó- és gépiparnak. A külön prémiumkeretet azok az ipari üzemek használhatják fel, ame­lyek az export szempontjából fontos műszaki fejlesztési témá­kat gyorsan megoldják, vagy a külkereskedelem év közben felmerülő többletexport igé­nyét kielégítik, vagy olyan eset­ben, amikor egy-egy nehezen gyártható termék előállítási technológiáját határidőre meg­oldják. Ugyancsak ez évben vált le­hetővé, hogy azok az exportra termelő gépipari üzemek, ame­lyek tőkés kiviteli tervüket túl­teljesítik, a kitermelt deviza 45 százalékát visszatérítés formá­jában felhasználhassák az üze­mek vezetőinek véleménye sze­rint szükséges, fontos műszaki fejlesztési feladatok megoldá­sára.­­ Már a múlt évben is, éppen a gazdaságosabb termelés és ex­port érdekében a gépipar terü­letén néhány ösztönző rend­szert honosított meg a külke­reskedelem. Az ipari üzemek számszerűen pontosan ismerik exportterveiket, s néhány üzem részére külön devizaforint ex­porttervet állapítottak meg. Ily módon pontosan tudják mérni, hogy exporttermékeiket a külkereskedelem milyen áron, hol értékesíti, vagyis teljes ké­pet kapnak arról, hogy a ter­melt áruknak milyen volt a külföldi fogadtatása, a terme­lés gazdaságos volt-e, s az ér­tékesítés megfelelt-e a népgaz­daság érdekeinek. Piackutatás A gépipar és a külkereske­delem közelebb kerülésének másik módja a piackutatás kö­zös szintre hozása. Már 1965- ben is, de főként erre az esz­tendőre jellemző, hogy a kohá­szati és a gépipari külkereske­delmi vállalatok az utazási ter­vek előkészítésekor nagy súlyt helyeznek arra, hogy az ipari üzemek vezetői, műszaki szak­emberei a vevőkkel közvetle­nül érintkezzenek, Így tehát ma már a szakembereket nemcsak kiállításokra, vásárokra utaz­tatja a külkereskedelmi válla­lat, hanem a konkrét üzleti tár­gyalásokba is folyamatosan be­vonják őket. Ily módon tájé­kozódhatnak ők is az üzleti le­hetőségekről, az esetleges érté­kesítési problémákról. A gép­ipari külkereskedelmi vállala­toktól az idén 50 százalékban ipari szakemberek mennek kül­földre. De nemcsak a gépipar terü­letén születtek és születnek az anyagi érdekeltség közös meg­teremtésére gazdálkodási rend­szerek, hanem a könnyűiparban és a vegyiparban is, Így például a múlt évben a Pápai Textil­gyárban, a Pannónia Szőrme­­árugyárban, a Pécsi Kesztyű­gyárban, a Franklin Nyomdában, valamint a HUNGAROTEX-nél, a Tannimpexnél és a Kultúrá­nál ún. hozamtípusú kísérleti gazdálkodási rendszert vezetett be a külkereskedelem. Ennek az a lényege, hogy a mennyisé­gi tervek helyett a vállalatok részére hozamtervet állapítot­tak meg, a forintgazdálkodás betartása érdekében a G-muta­­tó szintjét meghatározták, s a vállalatokat érdekeltté tették abban, hogy a belföldi fix ár­arányok helyett a tényleges de­vizában jelentkező árarányokat tartsák szem előtt. Ezt a rend­szert az idén tovább bővítette az ipar, úgy, hogy a pamut­­szövet-export 90 százaléka már a hozamtípusú gazdálkodási rendszer keretében bonyolódik. A Medimpex és a Gyógyszer­­ipari Tröszt között olyan meg­állapodás született, amely a ho­zamérdekeltségen kívül a válla­lati eredmény alakulásában is, azonos módon ösztönzi a külke­reskedelmet és az ipart. Esze­rint az iparvállalat és a külke­reskedelem elszámolásából a de­vizabevételeket és kiadásokat szorzó alapján forintra kiszá­mítják, és ezeket az eredmény elszámolásakor figyelembe ve­szik. Jelentős előrelépésnek szá­mít, hogy az iparvállalat a ter­vét csak akkor teljesíti, ha ter­mékét külföldön eladták és a határon kiszállították. A kiter­melt többlethozamból bizonyos visszatérítést kap az ipar, álta­lában vállalatfejlesztési célra. A fenti példák bizonyítják, hogy a külkereskedelem és az ipar együttműködésében már jelentős haladás mutatkozik, ami természetesen akkor lesz teljes mértékben értékelhető, ha az eredmények a külkeres­kedelmi forgalomban jelentkez­nek és az 1966-os esztendőt jól zárjuk le. Magnetofonjaink általában jók és korszerű felépítésűek, amit bizonyít az is, hogy a teljes gyártásnak mint­egy 80 százaléka kerül külföldre. A Műszaki Élet szerkesztőségében folytatott beszélgetés során éppen ezért elsősorban azokat az okokat vizsgáltuk, amelyek még mindig akadályozzák a korszerű gyártást és a felépítés további korszerűsítését. Hogyan lehetne könnyebb ? A nálunk gyártott magnetofonok súlya jelenleg mintegy 15 százalék­kal nagyobb a világszínvonalként nyilvántartott magnetofonok súlyá­nál. A többletet az okozza, hogy a motor 60—70 dkg-mal, s a tápegység mintegy 50 dkg-mal nehezebb. Az iparág a probléma megoldását a ko­hászattól várja, mivel a megfelelő motorok és tápegységek biztosítása a nagy tisztaságú vasanyagtól és a megfelelő ötvözőktől függ. A kohá­szat tett ugyan már lépéseket, ered­mény azonban még alig mutatkozik, pedig a probléma megoldására nem­csak a magnetofongyártáshoz, ha­nem más híradástechnikai cikkek előállításához is szükség volna. Egy nagy probléma: az alkatrészek A magnetofongyártás tulajdon­képpen összeszerelés, illetve az kel­lene hogy legyen. Az egyes alkat­részeket más üzemekben kellene ki­fejleszteni — így történik ez külföl­dön is — mivel a házi fejlesztés nem gazdaságos, és túlságosan nagy szellemi­­ kapacitást köt le. Néhány év óta ilyen irányú ugyan a fejlődés nálunk is, sajnos azonban az alkat­részek korszerűsége és főleg meg­bízhatósága körül igen sok a prob­léma, s a beszélgetés alapján olyan kép bontakozott ki, hogy lényegé­ben ez az egész magnetofongyártás és fejlesztés legnagyobb akadálya. A probléma nagyságát mutatja, hogy a más üzemekből érkező áru minőségellenőrzésére 24 embert kel­lett beállítani, s a gyártók úgy vé­lik, hogy saját­ ráfordításaikat 15 százalékkal lehetne csökkenteni, ha megbízható alkatrészeket kapnának a kooperáló üzemektől. A hibás al­katrészek miatt az igen jelentős eredmények ellenére is sok a selejt, és ez természetesen kedvezőtlenül befolyásolja a magnetofongyártás mutatóit. Éppen ezért megbeszé­lésünk résztvevőinek egyöntetű vé­leménye az volt, hogy az erőket el­sősorban az alkatrészellátás megja­vítására kell koncentrálni, itt kell a fejlődést gyorsítani, mert minden további lépés csak akkor lesz ered­ményes, ha az alkatrészgyártás ki­elégítő. Lehetne-e több félvezetőt alkalmazni ? A félvezetők alkalmazásának je­lenleg két akadálya van: az ár és néhány műszaki probléma megol­datlansága. Kezdjük az árral. A félvezetők Magyarországon — a külföldi árral összehasonlítva — rendkívül drágák, sőt, ha a magnetofongyár feltételei a katalógusban meghatározottnál valamivel szigorúbbak, az Egyesült Izzó felárral szállít, mivel a vissza­maradók elhelyezését ez a váloga­tás megnehezíti. Ez pedig a tran­zisztorok alkalmazását szinte lehe­tetlenné teszi, márcsak azért is, mert a tranzisztor alkalmazása ön­magában is drágább, mint ha csö­veket használnának. 15—20 százalé­kos különbség persze külföldön is van, ezért a tranzisztort ott is csak a valóban szükséges esetekben al­kalmazzák, nálunk azonban a kü­lönbség a 100 százalékot is eléri. A műszaki akadályok közül meg kell említenünk, hogy a legkorsze­rűbb szilíciumplanár tranzisztorokat nálunk nem gyártják, s nem gyár­tanak néhány olyan tranzisztorféle­séget sem, amely ma már szükséges lenne. Senki sem gondolja persze, hogy nekünk mindent magunknak kell gyártanunk, de ha ezeknek a tranzisztoroknak a készítését nem vesszük tervbe, biztosítani kellene az importot. A magnetofonok je­lentős exportja erre fedezetet nyúj­tana. Rokon ezzel a problémával az in­dikáló műszerek hiánya is. Lehetet­len dolog például, hogy egy valójá­ban teljesen tranzisztorizált magne­tofonban a varázsszem csövekkel működjék. A gyártásra az EKM fel­készült, s most már csak arra lenne szükség, hogy maga a szériagyártás is meginduljon — ez szintén nem­csak a magnetofongyártás érdeke — s hogy az árat itt is úgy állapítsák meg, hogy az iparág versenyképes legyen a külföldi partnerekkel. Miért mondunk rosszat magunkról ? A beszélgetés során még egy fur­csa jelenséget is szóvá tettek a résztvevők. Külföldön különbséget tesznek a nagyközönségnek és a ve­vőszolgálatnak szóló prospektusok között — nálunk nem. Külföldön a nagyközönségnek szóló prospektu­sokban gyakran azok az adatok sze­repelnek, amelyeket a magnetofon legjobb darabjai elérhetnek. Nem mind, csak néhány. Mi azt írjuk be, amelynél még a legrosszabb darab is többet tud. Tehát amit mi szállí­tunk, azoknak a gépeknek mindegyi­ke többet tud, mint ami a prospektus­ban van. Nekünk is kétféle leírást kellene adni, s ha már nem dicsér­jük termékünket, legalább ne ócsá­roljuk, és a valóságnak megfelelő átlagadatokat adjunk. Nekünk is meg kell tanulnunk: nem elég gyártani, tálalni is tudni kell. MAGNETOFONGYÁRTAS ÉLET 3

Next