Műszaki Élet, 1977. január-június (32. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-14 / 1. szám

A csavar és társai A kötőelemgyártás egy KNEB-vizsgálat tükrében Az elmúlt években a kötőele­mek (csavar, csavaranya, alátét, szeg, szegecs) felhasználása to­vábbra is dinamikusan növeke­dett. A gyártásfejlesztés viszont elmaradt a feldolgozó iparágak fejlődésétől és igényeitől. A vi­szonylag kis értékű termékek hiánya akadályozza a készter­mékek kibocsátását, vagy kés­lelteti a karbantartási, javítási munkák elvégzését. A kötőelem­ellátás helyzetének megismeré­sére a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság 1976 I. félévében rész­letes vizsgálatot folytatott 78 termelő, illetve felhasználó, és 15 forgalmazó vállalatnál (szövet­kezetnél). Az ellenőrzés főbb ta­pasztalatait a következőkben is­mertetjük. A fejlesztés és a termelés Az igényeknek megfelelő kö­tőelem-ellátás érdekében az OMFB már régebben kidolgoz­ta a kötőelemgyártás fejlesztésé­re vonatkozó távlati koncepciót, amelynek végrehajtására intéz­kedéseket is tettek. A fejlesztési alap megteremtése a csavaráruk árát 1970. januártól központilag 250­0-kal emelték, és egyes gyár­tó vállalatok kapacitásbővítő be­ruházásokat kezdtek meg. A közgazdasági szabályozók változásával azonban a fejleszté­si alapok bizonyos mértékig mó­dosultak, ezért a Csavaripari Vállalat felülvizsgálta beruházá­si programját és a befejezés ha­táridejét 3 évvel későbbre mó­dosította. A Salgótarjáni Kohászati Üzemek a csavargyártás után képződő fejlesztési alapból a melegcsavargyártás fejlesztését nem tervezte, sőt a gyártást át­adta a Csavaripari Vállalatnak. A szöggyártást még 1970 előtt bővítette, de további fejlesztését nem irányozta elő. A Lenin Kohászati Művek a kötőelemgyártásból képződött fejlesztési alapjának csak kis ré­szét fordította csavargyártó be­ruházásokra. A nem kielégítő fejlesztés miatt a nagy gyártó vállalatok egy részénél a csavargyártás csak kis mértékben növekedett, a legnagyobb gyártónál pedig csökkent, ezért a csavarigényeket csak 50—75%-ban elégíthették ki. A szögellátás — különösen a nagyobb szögek gyártásának 25%-os növelése miatt — ked­vező. A nem megfelelő ellátás — a fejlesztési problémákon kívül — az alábbi okokra vezethető visz­­sza: A csavargyártás termelő gépei — a jelentős gépbeszerzések el­lenére — műszakilag és erköl­csileg elavultak. Gyakori a vá­ratlan meghibásodás, az időki­esés, a karbantartás pedig jelen­tős létszámot köt le. Ugyanak­kor a beszerzett nagy értékű gé­pek kihasználtsága nem éri el a kívánt mértéket. Az anyagmozgatás korszerűsí­tését csak részben oldották meg, továbbra is jelentős a kézi erő­vel való szállítás. A kedvezőtlen munkahelyi körülmények nagy munkaerőmozgást idéznek elő, az állandósuló létszámhiány miatt pedig a meglevő géppar­kot sem tudják kihasználni. A szerszámellátottság sem kielégí­tő, különösen a minőségi szer­számok területén. Az alakító szerszámok többségét pedig sa­ját gyártásban kell elkészíteni. Egyes időszakokban anyagellátá­si nehézségek is gátolták a ter­melés ütemességét, növelését. A megrendelések visszaigazo­lása és a szállítások teljesítése igen változó, piackutatás hiányá­ban pedig a távlati igényeket nem is ismerik. A TEK feladattal felruházott Csavaripari Vállalat sem rendel­kezik megfelelő készárukészlet­tel. Ezt a funkcióját nagymér­tékben visszafejlesztette, ami az ellátásban további időszakos za­varokat okoz. Egyes termelők a megrende­lések elfogadásakor a termékek nyereséghozamából indulnak ki. Ebből adódik, hogy az egyik gyártó vállalat ipari alaptevé­kenységének árbevétele az el­múlt néhány év alatt 32%-kal nőtt, míg természetes mérték­­egységben mért termelése nem változott. Felhasználás — vállalati gazdálkodás A felhasználó vállalatoknál a kötőelemek értéke a késztermék jellegétől függően az összes anyagköltségen belül általában 0,5°/o-tól 3°/o-ig terjed. Annak ellenére, hogy a kötőelemek megléte a termelést alapve­tően befolyásolja, a vállalatok az anyaggazdálkodáson belül nem fordítanak elég figyelmet erre a területre. Már a szükség­letek felmérése sem megfelelő. Egyes vállalatok belső informá­ciós rendszere nem is teszi le­hetővé, hogy meglévő készletei­ket figyelembe tudják venni, ezért a megrendeléseket nem a tényleges igények alapján adják fel. Ehhez a magatartáshoz hoz­zájárul az is, hogy a kötőelem­­ellátás évek óta kedvezőtlen, sőt az igényekhez képest romló ten­denciájú. A felhasználó vállala­toknak rendeléseik feladásakor figyelembe kell venni az egység­­csomagokat is. A vállalások mér­téke időszakonként, megrende­lőnként, termékfajtánként jelen­tősen eltérő, a megrendelés egé­szének elfogadásától a teljes visszautasításig terjed. A Csa­varipari Vállalat negyedéven­kénti visszaigazolásai gyakran késedelmesek. Mindez arra vezet, hogy a vállalatok megrendeléseik növe­lésével is igyekeznek kötőelem­­szükségleteiket fedezni. A túlbiz­tosítás mértéke a 20—30%-ot is eléri. Ezért a készletek a fel­­használásnál nagyobb mérték­ben növekednek, gyakori, hogy értékük meghaladja az éves, egyes cikkekből pedig a több évi felhasználást is. Az ellenőrzött vállalatok a múlt év végén 253 napnak megfelelő készlettel ren­delkeztek. A növekvő, felesleges készletek oda vezetnek, hogy a különféle inkurrencia-börzéken növekszik a felajánlás és a for­galom, ami további költségtöbb­letet okoz. A nagy készletek mel­lett azonban rendszeres hiá­nyok is tapasztalhatók részben az általában használt csavarok­ból, részben pedig a különleges, nagy szilárdságú kötőelemekből. Az igények kielégítése A felhasználó vállalatok nö­vekvő igényeit a nagy gyártó vállalatok nem tudják kielégíte­ni, ezért a termelés koncentrálá­sával ellentétes tendencia kez­dett kialakulni. Az utóbbi évek­ben jelentősen emelkedett az ér­tékesítésre gyártó vállalatok, ipari szövetkezetek, mezőgazda­­sági szövetkezetek és kisiparo­sok száma. A felhasználó válla­latok egy része — kényszerűség­ből — növelte a saját felhaszná­lásra szánt kötőelemek gyártá­sát, így biztosították a termelési feladataik ellátásához szüksé­ges kötőelemeket, de jelentős többletmunkával és növekvő költséggel. A különböző forrá­sokból és rendkívül sok helyről való beszerzés, a korszerűtlen, elavult gépeken történő gyártás mind a vállalatnak, mind a nép­gazdaságnak gazdaságtalan. A tapasztalatok alapján növekedett és gyakorlattá vált a­­ vásárlás más vállalatoktól, és indokolat­lan láncszemek bekapcsolódása a forgalmazásba. Az ellátási nehézségek követ­kezménye az is, hogy a felhasz­náló vállalatok méretben, minő­ségben, árfekvésben eltérő kötő­elemeket is kénytelenek elfogad­ni. A hiány pótlására — főleg a tőkésországokból — növekedett az import kötőelemek mennyisé­ge is, ezáltal emelkedtek a költ­ségek, főleg azokban az esetek­ben, amikor sürgősen kellett az igényeket kielégíteni. A vázlatosan ismertetett ked­vezőtlen helyzet megváltoztatá­sa a következő években nagy feladatot hárít a csavarárut gyártó bázisvállalatokra és az ágazati irányításra. A vizsgálat tapasztalatai alapján az illetékes szerveknek a népi ellenőrzési bi­zottságok javaslatokat tettek a kötőelem-ellátás helyzetének megjavítására. Ezek alapján várható, hogy a termelő vállala­tok az igényeket jobban kielégí­tik és így javul a kötőelem-el­látás színvonala. N­ERDLICSKA TIBOR Új vezérigazgató: Nagy József — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. Új vezérigazgató­helyettes : Jávorszky József (személyzeti és szociális) — Építőipari Szállítási Vállalat. Új igazgatók: Huszka József — Szabolcsi Cipő­gyár; Bosnyák Tamás — Újpesti Gyapjúszövőgyár; Szolga József (műszaki) és Csörsz Lajos (gaz­dasági) — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. új igazgatóhelyettesek: Andó Gábor — Szabolcs Cipő­gyár; Csapó Jánosné — Simon­­tornyai Bőrgyár; Szobonya Gyula — Újpesti Gyapjúszövőgyár; Kéz­­d­y Árpád — A­nil­in festék és Ve­­gyianyag-forgalmi Vállalat; Berecz András — Szatmár Bútorgyár. A szeszipar tevékenysége elég sok­rétű, mert az ipari szeszgyártáson kívül ide tartozik a többi között az élesztő és a keményítő előállítása, a különféle szeszes és üdítőitalok gyártása is. A problémák egy része is ebből a sokrétűségből fakad. Mit gyártsunk ? Az előbbiekből következik, hogy a szeszipar gyártmányskálája igen nagy. A problémákat még csak fo­kozza, hogy például egy-egy sze­szesital-típusból a legkülönbözőbb nagyságú palackokat hozzák forga­lomba, s mindenki tudja — erről ké­sőbb még lesz szó —, hogy ez a vál­tozatosság rontja a termelékenysé­get, rontja az önköltséget. Ahogy ezt az iparág szakemberei mondják, a legtöbb gondot a palac­kok előkészítése és elszállítása okoz­za, amit mutat az is, hogy az ipar­ág átlagában az összes dolgozók 35— 40%-a foglalkozik anyagmozgatás­sal. A nagy termelékenységű gépe­ket — és egyre inkább ilyeneket kí­vánnak beszerezni — nem lehet megfelelően kihasználni, ha az üveg­­típusokat állandóan cserélni kell. Az érdekelt szakemberek véleménye szerint erre tulajdonképpen nincs is szükség, s több igen nagy és nem­zetközi hírnévnek örvendő gyár pél­dája is azt mutatja, hogy egy-egy típusból teljesen elegendő egy ki­sebb és egy nagyobb palack. Ebbe azonban a belkereskedelem nem akar belenyugodni, mint kirívó pél­dát emlegetik, hogy még sósbor­­szeszből is három méretet kell gyártani, holott erre igazán nem vol­na szükség. A fogyasztói szokásokat persze nem könnyű megváltoztatni, de a nemzetközileg ismert technológiák a kis szériákat nem nagyon engedik meg, arról nem is beszélve, hogy ez a nagy tarkaság fölösleges áldozato­kat kíván. A változtatásra azért is szükség van, mert a folyamatos három mű­szakos gyártást folytató szeszipar igen nagy munkaerőhiánnyal küzd. Az érdekes az, hogy hiába fizetnek a harmadik műszakban 40°/0-kal is többet, ezt az időbeosztást senki sem akarja vállalni. Noha minimális lét­számtöbbletről lenne szó, ezeken a nehézségeken nem sikerült úrrá len­ni. Más esetekben azt szoktuk mon­dani, hogy a létszámhiányt műszaki fejlesztéssel kell áthidalni. A szesz­iparban még ez sem jelent egyértel­mű megoldást, mivel az itt alkalma­zott gépek és berendezések több­nyire automaták és félautomaták, tehát az új gép beállítása sem na­gyon jár létszám-megtakarítással. Import-e az import ? Az iparág feladata az üdítőellátás is. Az üdítőket egyrészt hazai gyü­mölcsfélékből állítják elő, másrészt a Coca-Colához és a Star-italokhoz külföldi alapanyagot vásárolnak. Sokszor elhangzik az a vád, hogy a gyártó az import javára lemond a hazai alapanyagokról, tehát a gyü­mölcsről. Ezzel szemben a szeszipar azt hangsúlyozza, hogy az általa be­hozott massza ellenértékeként a kül­földi partner olyan cikkeket vásárol, amilyeneket neki a magyar külke­reskedelem felajánl, és addig nem is kezdődik meg a mi importunk, amíg a kooperáló partnernek nincs ná­lunk megfelelő követelése. Így tehát ez az import nem hasonlítható a ná­lunk már megszokott export-import üzletekhez. Ami a magyar gyümölcs verseny­­képességét illeti, azzal egyrészt az a probléma, hogy a minőség nem egyenletes, másrészt a szeszipar is tisztában van azzal, hogy elsősorban az étkezési szükségleteket kell ki­elégíteni. Emiatt azután nem jut ele­gendő alapanyaghoz, egyrészt mert sajnos a gyümölcs egy része a fán marad, másrészt pedig nincs elég ösztönzés arra, hogy a lehullott gyü­mölcsöt a szesziparnak akár ilyen, akár olyan feldolgozásra átadják.. Mire kellene a forgóalap ? Végül szóljunk arról is, hogy bi­zonyos szeszesitalokkal kapcsolatban hangzanak el nálunk is panaszok, mondván, hogy nem olyan jók, mint amilyenek alapanyagaink ismereté­ben lehetnének. A szeszipari szakemberek hang­súlyozzák, hogy a nehézségek na­gyobbik része elhárítható lenne, ha ezeket az italokat minimálisan két­­három évig érlelni lehetne. Erre azonban jelenleg nincs mód, nem­csak azért, mert kevés a tárolótér — ezen még segíteni lehetne —, ha­nem inkább azért, mert nem ele­gendő a vállalat forgóalapja, és a jelenlegi körülmények között nem engedhetik meg maguknak, hogy azt több évre lekössék. A megoldás csak úgy képzelhető el, hogy a forgóalap lekötéséből és a tárolási veszteségből adódó terhe­ket áthárítsák a fogyasztókra, vagy­is a hosszabb ideig érlelt italok 10— 15%-kal drágábbak lennének. A szakemberek véleménye szerint, amennyiben a jelenlegi minőségű italok a mostani áron továbbra is kaphatók lennének, a közönség egy része ezt a 10—1ő­Vn-os többletet a jobb minőség kedvéért magára vál­lalná, és ebben az esetben az állam­­háztartást semmiféle veszteség nem érné. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálkozni vele. Ezek a szeszipar legégetőbb gond­jai, olyan gondok, amelyek vélemé­nyünk szerint megoldhatók. A gyárakban, vállalatoknál műk­ödő gépek, műszerek be­­rendezések szervite az ágazatok többségében nen t­­­r­tozik a megoldott problémák közé. Egy futó vizsgálat is könnyen megállapíthatja, hogy még az ipari üzemekben is milyen sok gép és műszer vár valakire, aki üzemképes álla­potba tudja hozni, hát még olyan helyeken, ahol ilyesmire kiképzett személyzet nincs. A világ legtöbb országában a szervizt a gyártó vállalja, nemcsak azért, mert ő ért hozzá a legjobban, hanem azért is mert ügyel gyártmányai jó hírére, és a következő évek ke­reslete szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy az álta­la szállított gépek vagy más berendezések működnek-e vagy sem. Örömmel konstatálható, hogy egyre több olyan vállala­tunk van, amely ezt az alapelvet magáévá tette. Az már más kérdés, hogy sok esetben — létszám- vagy forgóalaphiány miatt — a szükséges munkák elvégzésére nem tud vállalkoz­ni. Pedig az ehhez szükséges feltételek mindenképpen bizto­síthatók és biztosítandók, mert csak az a gép gép, amelyik működik, amelyet félelem nélkül lehet a termelésbe állítani. t­ulajdonképpen egy már meglevő folyamatot kellene erő­síteni, vagyis azt, hogy az üzem ne csak addig érezze magáénak a gépet, amíg el nem adta, hanem később is, s ha kérik, hogy a karbantartást vagy a javítást segítse, akkor eh­hez nyújtson segítséget. Mindez persze bonyolultabb formában jelentkezik a kül­földi eredetű gépeknél. Ezen a területen jóval több a panasz. Szükség volna tehát valami olyan átfogó rendezésre, amely biztosítaná a jelenlegi nehézségek elhárítását. MŰSZAKI ÉLET 3

Next