Műszaki Élet, 1983. január-június (38. évfolyam, 1-13. szám)

1983-01-06 / 1. szám

MÉ Az agy két féltekéjének egyensúlya Hipnóziskutatás Magyarországon Nemrégen rendezték meg Glasgowban a IX. nemzetközi hip­nózis kongresszust, amelyen magyar kutatók, Mészáros István és Bányai Éva, az ELTE összehasonlító Élettani Tan­székének munkatársai nemzetközi érdeklődést kiváltó ered­ményekről számoltak be. Bányai Évát egyébként már eddig is „tankönyvi klasszikusként" tartották számon, mint az aktív-éber hipnózis módszerének és elméletének megalapí­tóját. A két kutatóval beszélgetett Egyed László. — Magyarországról öt elő­adást jelentettünk be, és mind az öt nagy elismerést aratott — kezdi Mészáros István. — A tanszéki vizsgálatokat két elő­adásban ismertettük, ezek, mint kiderült, a legújabb kutatások vonalába illeszkednek bele. Egyik vizsgálatsorozatunkban azt elemeztük, hogy milyen vál­tozások történnek nemcsak a hipnotizált személyben, hanem a hipnotizőrben, hiszen egyre inkább arra mutattak a jelek, hogy a tudati állapotnak ez a sajátos megváltozása, mit hip­nózisnak nevezünk, nemcsak a hipnotizált személyben megy végbe, hanem a megfelelő hip­nózishoz a hipnotizőr tudati állapotában is bizonyos válto­zásoknak kell végbemennie. — Miért kezdték ezt vizsgál­ni, miért gondoltak arra, hogy a hipnózis ilyen „kollektív" tel­jesítmény? — Az utóbbi évek egyik igen érdekes felismerése, hogy a hip­nózis iránti fogékonyság min­denkinek stabil személyiségje­gye — válaszol Bányai Éva. —■ Ma már egzaktnak nevezhető módszerekkel mérni lehet en­nek a fogékonyságnak — a hip­­nábilitásnak — a mértékét, és úgy látszik, ez nemigen válto­zik az élet folyamán. Saját vizs­gálatainkban is meggyőződhet­tünk erről. Ennek ellenére fel­tűnt — miután már évek óta tanítunk orvosokat és pszicho­lógusokat hipnotizálni —, hogy a kezdő hipnotizőrök­ között na­gyon nagy eltérések vannak az ugyanannál a személynél elért hipnózismélységben. Szó szerint azonos indukciós szöveg eredményeképpen hip­notikus állapotba jutott vizs­gálati személyek egészen más mélységű hipnózisba kerülnek. Úgy tűnt, hogy a hipnotizőrök metakommunikációjában mu­tatkoznak különbségek, és felté­teleztük, hogy ezek a jelzések jelentős szerepet játszhatnak a kialakult hipnózis mélységében. Ezt kísérlet tárgyává tettük. Közepesen hipnábilis szemé­lyekkel folytattuk a vizsgálatot, akik ugyan hipnotizálhatók, de nem nagyon könnyen. Ezeknél különböző hipnotizőrök hozták létre a hipnotikus állapotot, és kiderült, hogy nagyon szigo­rúan ellenőrzött kísérleti felté­telek között ez nagyon eltérő mélységű volt, mert a különbö­ző hipnotizőrök különbözőkép­pen mondják el az indukció szövegét. — Ez persze lehet előadókész­­ség-beli különbség. — Az, hogy valaki milyen jó előadó, függ attól, mennyire felel meg a metakommunikáció­ja annak, amit mond. Tulajdon­képpen a mi vizsgálataink is azt mutatják, hogy a hipnózis sike­re attól függ, hogy amit mond, mennyire „kongruens” azzal, amit közben érez, hogy úgy mondjam, átéli-e a szöveget, amit mond. Mondjuk, ha a jó hipnotizőr azt sugallja, hogy a kísérleti személy izmai megfe­szülnek, akkor az ő izmaiban is végbemegy ez a megfeszülés, amit műszerekkel mérhetünk is kísérlet közben. — Mennyiben ad mindez új képet a hipnózisról? — Ez még csak egy irány, amiről egyelőre nem tudjuk, ho­vá vezet. De nagyon ígéretes, mert nemcsak a központi ideg­­rendszertől távoleső helyeken, vagyis például az izmokban tudtuk a hipnózist kísérő válto­zásokat kimutatni, hanem a központi idegrendszerben is, vagyis az agyban, méghozzá olyan változásokat, mind a hip­notizáltban, mind a hipnotizőr­ben, amelyek összefüggtek a hipnózis mélységével. És ez kö­zel visz ahhoz, amit sok helyen a világon kutatnak. Sok kutató vizsgálatai mutatnak arra, hogy mintha az agy két féltekéjének az aktivitási egyensúlya más lenne éber állapotban és más hipnózisban. — Lehet, hogy éppen ebben rejlik a magyarázat az egész jelenségre? — Az eredmények ebbe az irányba mutatnak, noha a ma­gyarázat még nincs meg. És­pedig nemcsak ennek a vizsgá­latunknak az eredményei mu­tatnak erre, hanem a másik vizsgálatéi is, amelyeket Mészá­ros István végzett. — Ebben a kísérletben a vizs­gált személyeknek éber állapot­ban és hipnózisban választaniuk kellett két utasítás között — mondja Mészáros István. — Az egyik rajzban, a másik írás­ban került eléjük, a két utasí­tás az esetek egy részében ugyanaz volt, de sokszor elő­fordult, hogy a két utasítás el­lentmondott egymásnak. Arra szólítottuk fel a kísérleti sze­mélyeket, hogy válasszák azt az utasítást, amit fontosabbnak tartanak, és kiderült, hogy az erősen hipnábilisok már éberen is szívesebben választják a raj­zos utasítást. — Amit a jobb agyfélteke dolgoz fel. — Igen, és sokkal kevésbé szívesen választották az írott utasítást. Ebben az volt az ér­dekes, hogy hipnózisban ez a különbség még jobban fokozó­dott, és amikor az írott utasí­tásnak engedelmeskedtek, ak­kor megnőtt a reakcióidejük. Sőt az agykérgi kiváltott poten­ciáljukban is tapasztalható volt a megfelelő eltérés. Tehát ez azt jelenti, hogy valóban más­képpen folyik a rajzolt és az írott utasítások feldolgozása az agyban. Emellett itt is megta­láltuk azt, hogy az erősen hip­nábilis személyeknél jobb fél­tekei elektromos aktivitási túl­súly van. Viszont eltérően a közepesen hipnábilis személyek­től, náluk sokszor már éber ál­lapotban is megtalálható a jobb féltekei túlsúly. Még nem tud­juk pontosan, hogy ez mit je­lent, de felveti a valószínűségét: hipnózisban a jobb félteke mű­ködésének nagyobb lesz a je­lentősége, mint éber állapot­ban. Durván úgy is lehetne jelle­mezni a két féltekét, hogy a bal elemző, analitikus, a jobb pedig egészleges, szintetikus tevékeny­séget folytat. Talán úgy is mondhatnám, hogy a bal félte­kében vannak a tudományok, a jobban a művészetek. Ha tehát az erősen hipnábili­soknál eleve a jobb félteke van túlsúlyban, eszerint ez a szemé­lyiségükben is meg kell nyilvá­nuljon, más személyisége kelle­ne legyen azoknak, akiknél a jobb félteke van túlsúlyban.­­ A mi adataink egyelőre egy vizsgálat kezdetei. Egy hosz­­szabb kutatásnak kell majd ezekre a kérdésekre felelnie. Ami nagyo­n érdekes volt, a jobb féltekei túlsúlyról hipnó­­zisban mások is beszámoltak a konferencián, tehát ez a vizs­gálat most hangsúlyt kapott. — Nyilván előbb-utóbb meg­nézik a személyiségvonásokat is. — Ezzel kapcsolatban már nagyon sok vizsgálat volt, és nagyon kevés kapcsolatot lehe­tett kimutatni a személyiségvo­nások és a hipnábilitás között. — Úgy tudom, hogy a jobb félteke kevésbé „foglalkozik” az idő fogalmával. Ez például nem lehet, hogy jellemző vo­násként kimutatható? — A kérdés valóban adekvát — válaszol Bányai Éva. — Volt is egy olyan kísérletsorozatunk, ami arra mutatott, ho­gy a na­gyon hipnábilisoknál az idő más szerepet játszik, mint a ke­vésbé hipnábilisoknál. Azt fi­gyeltük, hogy úgynevezett ön­kéntesen tanulási folyamatok­nál az erősen hipnábilisok, no­ha ugyanolyan jól megjegyzik a dolgokat, az exponálás sorrend­jétől függetlenül idézték fel a dolgokat, vagyis mintha a fel­idézésben nem játszana lénye­ges szerepet az idő. — Ezek, az eredményeink a féltekei dominanciával kapcso­latban teljesen újak — fűzi hozzá Mészáros István -­­, és így valószínűleg érdemes, átgon­dolni régebbi eredményeinket is ennek fényében. — Mi újat hozott a konferen­cia az önök számára? — Az egyik fontos dolog az volt, amit már említettem, hogy mások is hasonló irányú vizs­gálatokat folytatnak, tehát ben­ne vagyunk a sodorban, való­ban a legkorszerűbb kérdések­kel foglalkozunk. Mindez meg­erősítette munkánkba vetett hitünket. — A kongresszuson nagyon pozitív visszajelentést kaptunk a magyar klinikai vizsgálatok­kal kapcsolatban —­­mondja Bányai Éva —, amelyekben mi is erősen részt vettünk. A leg­több esetben a klinikai vizsgá­latok az esetleírás szintjére kor­látozódnak. A magyar vizsgála­tok, a Budapesti Pszichiátriai Klinikáról és a Szegedi Elme­klinikáról ennél lényegesen mé­lyebbre mentek, nagy esetszá­mú vizsgálatok voltak, kontroll­csoporttal való egybevetéssel, statisztikai értékeléssel. Például a szegedi kollégák arról számoltak be, hogy azok­nál, akik öngyilkosságot kísérel­tek meg, a hipnózis iránti fo­gékonyság lényegesen maga­sabb, mint az átlagnépesség ér­zékenysége. Ez azt valószínű­síti egyben, hogy ezeket az em­bereket hipnózissal lehet kezel­ni, és ez igazolódott is, mert akiket ebben a csoportban hip­nózissal kezeltek, azok nem kö­vettek el újabb öngyilkossági kísérletet. A konferencián természetesen számos dolgot tanultunk is. Pél­dául azt, hogy míg nálunk a hipnózist elsősorban a gyógyí­tásra használjuk — azt is csak az utolsó néhány évben sikerült meghonosítani a pszichoszoma­tikus, neurotikus betegeknél, fájdalomcsillapításra, vagy ép­pen a szülés fájdalommentesí­tésére (most már vannak olyan körzeti orvosok is, akik birto­kában vannak a technikának, és alkalmazzák is), úgy tűnik, hogy elterjedőben van a világ­ban az az irányzat, amely a hip­nózist a megelőzésre, egy meg­felelő mentálhigiénés kultúra kialakítására próbálja felhasz­nálni. Itt elsősorban önhipnózissal több millió emberen próbáltak ki olyan módszereket, amelyek segítenek a lelki egyensúlyt ja­vítani. Nagyon szépek ezen a téren a svédek eredményei. Emellett, például a sportban is nagy jövője lehet ezeknek a módszereknek, akár a verseny­­sportban jobb eredmények el­éréséhez, akár a tömegsportban a test és a lélek harmonikusabb egyensúlyának kialakításában. — Sajnos, mi még nagyon messze járunk ettől — fejezi be a beszélgetést Mészáros István. — Egyelőre az a problémánk, hogy nincs elég szakember ezen a területen az alapellátáshoz sem, vagyis ahhoz, hogy ha va­lakinek hipnoterápiára van szüksége, akkor ezt megkaphas­sa. Ami egyébként ehhez kap­csolódik, és amiben a kongresz­­szus megerősített bennünket: a hipnózist sokkal szélesebb körű technikákkal kell használni, pél­dául elterjed az Erickson-féle indirekt módszerek alkalmazá­sa. Ehhez ugyan nagyobb fel­­készültség kell, de az eredmé­nyei is jobbak. HAGYOMÁNY Vajda Pál Tavaly december 10-én lett volna hetvenöt éves Vajda Pál szakíró, akit szakmai körökben a magyar technikatörténet­írás „great old man"-jeként tartottak számon. Vajda Pál 1907-ben született Budapesten. Édesapja, Vajda László, a Ganz Hajógyár mér­nöke volt, akinek a szabadal­ma alapján készültek a Ganz- Vajda rendszerű könyvraktári vasállványok. A technika iránti érdeklődését nyilván édesapjá­tól örökölte. A budai Árpád gimnáziumban letett érettségi után mégsem a Műegyetemre iratkozott be, hanem a párizsi Sorbonne-on szerzett filozófiai doktorátust. Feltehetően a nagy francia és német műszaki mú­zeumok terelték figyelmét is­mételten a technikára, a tech­nikatörténetre és csak ezután lett hallgatója a berlini Tech­nische Hochschule-nak négy féléven keresztül. Majd a vi­lág egyik legjelentősebb és leg­régibb műszaki múzeumában, a párizsi „Conservatoire des Arts et Métiers”-ben és annak könyvtárában végzett elmélyült kutatásokat. Találmányait befejezve 1934- ben tért vissza Budapestre, ahol az Országos Közművelődési Ta­nácsnál kapott állást. Ugyan­akkor a Vasárnapi Könyv cí­mű hetilap helyettes szerkesz­tője is lett. Kutatásai során neki is fel­tűnik, hogy milyen sok felfede­zésnek és találmánynak a meg­valósításában vettek részt ma­gyar kutatók és technikusok itthon és külföldön egyaránt. Hogy adatokat gyűjtsön, felke­resi Európa nagy múzeumait és könyvtárait. Utazásainak a második­ világháború kezdete vetett végett. 1932-től 1952-ig, a Vajda János Társaság elnöki tanácsának a tagja, a harmin­cas években a Világirodalmi Szemlének egyik szerkesztője. Első jelentősebb könyve, a Mesél a hangszóró 1939-ben je­lent meg a Közművelődési Könyvtár című sorozat első kö­teteként. A százéves Lánchíd című művében a legszebb Du­­na-híd építésének történetét ír­ta meg 1942-ben. Talán legje­lentősebb műve — amelyet leg­többen ismernek — a Magyar feltalálók (1943), amelyben négy évszázad 46 magyar feltalálójá­ról ír. Az újabb kiadás 1958- ban jelent meg, ebben már 200 magyar mérnök, feltaláló és tu­dós adatait dolgozza fel, 400 ta­lálmányt ismertet, mintegy 3000 irodalmi hivatkozással. Úgy gondoljuk, hogy ezt az alapve­tő könyvet ismét ki kellene ad­ni, hiszen ma már beszerezhe­­tetlen. A Táncsics Kiadó jelentette meg 1965-ben Vajda másik igen jelentős összeállítását Mai ma­gyar találmányok 1945—1965 címmel — ebben húsz év leg­jelentősebb találmányait ismer­teti. Vajda Pál foglalkozott hadi­­technikával és a hadtörténettel is, a többi között megírta a lé­gibombázás történetét Halál hull az égből címmel. A hadi­fogságban alkalma nyílt kuta­tásra különböző kievi könyvtá­rakban, élményei alapján írta meg 1949-ben az Oroszok a magyar szabadságharcról és 1950-ben a Szuvorov című mű­vét. Hazatérése után a Székes­­fővárosi Irodalmi és Művészeti Intézetben helyezkedett el, majd a Honvéd Levéltár és Múzeum­ba került, de volt munkatársa a Lapkiadó Vállalatnak, a Ke­reskedelmi Kamarának és az Országos Találmányi Hivatalnak is. Az 50-es években a Hungarian Exporter című lapnak a műszaki rovatvezetője; idegen nyelveken ismertette meg a nagyvilággal a magyar tudósok és technikusok felfedezéseit és találmányait. Tevékenységéhez igazi megér­tő környezetet akkor kapott, amikor munkatársa lett a Mű­szaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoportnak, majd jog­utódjának, az Országos Műszaki Múzeumnak. Itt működött nyug­­díjasként is. Egyik szerkesztője lett a Technikatörténeti Szemlé­nek. Társszerkesztője volt a­ közel­múltban megjelent „Magyaror­szág ipari műemlékei” című ma­gyar és angol nyelvű kiadvány­nak. Életének utolsó évében sú­lyos betegsége miatt már nem tudta elhagyni lakását, de ebben az időben is nagymértékben nö­vekedett publikációinak a száma. Ekkor készítette el például az amerikai Knoxville-ben levő energetikai világkiállítás ma­gyar pavilonja igen nagysikerű technikatörténeti részének for­gatókönyvét. BATÁRI GYULA 6 MOZAIK

Next