Nemesfémipari Közlöny, 1939 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1939-01-14 / 1. szám
A NEMESFÉMIPAROSOK, ÓRÁSOK SZÖVETSÉGE, A DRÁGAKŐ CSARNOK ÉS AZ ARANYMŰVES IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA XIX. évfolyam, 1939. január 14. 1. szám. Felvidéki kartársainkhoz szól ez az üzenetünk. Most, amikor már lapunkon keresztül, amit mindenkinek rendelkezésre bocsátottunk, — az aranyrendelet ismertetésén keresztül, amikor a szakmai közélet vezető administrátorával állhattak szemben egymással, — volt idő és volt mód arra, hogy megismerhessük egymást, megismertessük magunkat és minden igyekezetünkkel rendelkezésre állván megláttassuk szervezeteink összefogó erejét, azt az egységet, amit Országos Szövetség és Csarnok nemcsak a főváros, de az ország minden szakmabelije számára jelent. Ily megismerés után mi sem természetesebb, mint hogy most már közöttünk akarjuk látni nemcsak lélekben, de tettleg is azokat, akiket a sors egy kenyér robotosaivá, a gyönyörű magyar eredmény egy haza gyermekeivé avatott újból bennünket. Tagsági belépő nyilatkozatokat csatolunk ehhez a lapunkhoz és kérjük azokat, akik még nem tagjai testületeinknek, töltsék ki és küldjék be hozzánk. Szeretnők, ha az a kapcsolat, amit eddig közvetlenné, bensővé tenni igyekeztünk, állandóvá válhatnék közöttünk. Szeretnők, ha azok, akikhez szól ez a felhívásunk, megéreznék, hogy nem a tagok verbuválásáért szól ez az üzenet, nem azért a havi egy-két pengőért, amit díj fejében kérünk s aminél még a lapunk előállítása is többe kerül, csak hát ha húsz esztendő megpróbáltatásai után összekerülhettünk, akarjuk, hogy az az egység, amit itt megteremtenünk sikerült, s amit megtartani tudni szeretnék, jelenthesse most már az új egy millió magyarnak szakmai vonatkozásokban is az összefonódását. A mi tettrekészségünk, a mi segíteniakarásunk minden megpróbáltatások után is még ép, hisszük, hogy amilyen őszinte a szándék, olyan eredményes is lesz az a segítség, amit Felvidéki Kartársainknak ime, felajánlunk. Várunk benneteket baráti kézszorításra! Nem tagadjuk: nagy-nagy kő esett le a szívünkről, boldogan szakadt ki a sóhajtás belőlünk, mikor a terminus legvégső pillanatában mégis csak elhozta a postás a magyar királyi miniszterelnökség hivatalos nagy vörös borítékját s benne a döntést: a mi lapunknak, a Nemesfémipari Közlönynek továbbra is van helye a nap alatt. Fájt, hogyne fájt volna elszakadni egy, oly féltő gonddal, oly dédelgető melegséggel felnevelt, tizennyolc éves nagyra felnevelt édes egyszülöttől, mint amit a Nemesfémipari Közlöny jelentett azoknak, akik minden készségüket, minden kulturáltságukat, minden elhivatottságukat átszublimálták rajta csak azért, hogy ez a lap más legyen, mint a többi, ez a lap esztétikusabb legyen, mint a többi, ez a lap gazdagabb, ez a lap olyan legyen, amelyért való kiállás nemcsak papíron jelent a szerkesztőjének felelősséget, de érzésben, bensőségességben, az odaadás emelkedettségében is tud felelős lenni azokkal szemben, akikért feszül itt minden ideg, akiknek jobb sorsáért kel szárnyra minden szó. Hát hogyne szakadt volna fel belőlünk olyan nagyon-nagyon boldogan az öröm, mikor tudtunkra adatott, hogy megmérettünk és életre ítéltettünk. Hogy ez az élet nem büntetés-e ma, — nem nézzük, nézzük csak azt, érezzük csak azt, hogy az a rosta, mely oly kérlelhetetlenül hullajtotta a pelyva között talán a magot is, — bennünket fennhagyott, bennünket megtartott, — csoda-e, hogy oly bensőséges örömmel lobogtatjuk a lehető életnek, a remélhető életnek ezt a felénk lengett lobogóját. Hogyne lobogtatnánk, hogyne melengetnénk, mikor nap mint nap mostanában egyéb sem jut ki itt számunkra, mint gáncs, mint vád, mint panaszáradat, a vád azért, gáncs azért, panasz azért, mert emberek kiálltak a vártára, kiálltak egy emberöltővel ezelőtt is s mint a megszállott, áldoztak munkát, áldoztak készséget, áldoztak egészséget csak azért, hogy itt mindenkinek jobb legyen, mindenkinek szebb legyen, mindenkinek reményteljesebb legyen, nem várván egyéb bért érte, csak azt, amit a becsületes munka tudata jelent. Hát hogyne örülnénk, mikor a belülről jövő gáncsvetések során kívülről adatik meg számunkra az élet lehetősége, hogyne örülnénk, mikor az újra és újra kitervelt vádak pergőtüze során oly fórum üti ránk az életre-érdemesség sztigmáját, melynek kürtöse a magyar életre fuj ma sorakozót. A mi új élet lehetőségünk jogán ennek a magyar életnek, ennek a szebb, jobb, boldogabb magyar életnek szerződünk le ime újra szegődményes munkásaivá. A cél nem új, boldogabb jövőt, a munkamenet nem új: elhárítani minden akadályt, mely ennek a célnak az útjába kerül és dolgozni önzetlenül, dolgozni vége-láthatatlanul, dolgozni inunk-szakadtáig úgy, ahogy egy emberöltőn keresztül tették azok, akik közül még ma is olyan sokan vannak közöttünk az elhivatottak. Csak elgáncsolni ne! csak alaptalanul vádaskodni ne! csak saját magunknak benső ellenségévé lenni ne! Ha van, akiben bizton lángol az elhivatottság tüze, álljon közénk, — ha van, akiben mélyen él a magabizás tudata, — fel a várfokra is akár, higyyék meg, senki sem lehet boldogabb, mint azok, akik egy életet áldoztak ama bizonyos szakmai oltártűzön és megértnek adatik, hogy a munka zökkenő nélkül, a munka feltartóztatottság nélkül friss, új erők lendületében megy tovább. Mi ezennel hitet teszünk a múltak köszöntésében, a jelen szolgálatában, a jövő tettre válása mellett. Megmérettünk írta: Czitter Jenő.