Nyomda- és Rokonipar, 1924 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1924-06-26 / 13. szám

2. oldal NYOMDA- ÉS ROKONIPAR 1924 junius 28 Felidézik a szellemet... Miután a Typographia irálya, amellyel a főnökökről megemlékezik és azokkal vitába száll, elérte azt a nívót, amelyet — különösen ebben az iparban — a gazdasági ellenféltől jogosan elvárhatunk, abbahagyjuk a vitát. Mert hogy a Typo­­graphia cikkezői részéről velünk szem­ben objektivitást is elérjünk, az, úgy látjuk a most lefolytatott vitából, meddő kísérlet marad és így kár minden fára­dozásunkért. Úgy mint máskor, most is, a Typographia cikkezői, a velünk szemben folytatott vitában, kiragadnak írásainkból annyit, amennyi jól esik és amennyit előnyösen fel lehet használni, vagy amire könnyű válaszolni, a többiről egyáltalán nem vesznek tudo­mást. Még félmondatot is idéz az egyik cikkező utóbbi cikkemből, mert azt maga mellett felhasználhatja és azzal azt bizo­nyítja, hogy neki igazat adok, a másik fele a mondatnak, az reá nézve nem létezik, mert az az ellenkezőjét jelenti annak, amit első felével magára nézve előnyösen igazolni kíván. Hogy ezt csak a velünk szemben folytatott vitánál teszik így, azt már régen figyelem. Ha maguk között van valamiről vita, ahol a pro és kontrát az egész nyomdai munkásság olvassa, ott ezt bizony nem engedi meg magának a Typographia egyik cikkezője sem. Ilyenkor az egyik a másiknak minden érvét igyekszik ellenérvvel gyöngíteni, ahogy az tollforgató emberekhez illik. Ha nem tenné, pórul járna, mert a nyom­dai munkásság tud olvasni és rögtön észrevenné, hogy hohó!... Így nem lehet vitatkozni. Velünk szemben, miután a mi lapunkban megjelenőket alig egy­néhány munkás olvassa, a nagy többség csak azt, amit jónak látnak idézni, fel­használni, alaposan visszaélnek a hely­zettel. Míg a mi kartársaink helyesléssel ve­szik tudomásul, ha a Nyomda- és Rokon­ipar cikkírója rossz információ következté­ben helytelen konklúzióra jutva, férfia­san helyreigazítja tévedését, (pld Marko­­vits—Rothenstein) addig a Typographia cikkezőinek semmi körülmények között sem szabad tévedni. De végre is, mindez az ipar szem­pontjából igazán nem fontos. Nem egé­szen korrekt eljárás ilyen — állítom: hamis — világításba helyezni a főnökö­ket a munkásság előtt, de ennek az el­járásuknak a helytelen következményeit viseljék azok lelkiismeretükön, akik a békés ipari munkálkodást „így“ mozdít­ják elő. Elvégre nem ez az egyetlen fegy­vere az osztályharcnak, melynek szerke­zete nem valódi (igazságnak megfelelő) anyagokból van összetákolva. Már a múltkor is állítottam, hogy soha­sem a mi oldalunkon indul meg a sze­mélyeskedés, csak a visszautasítás alkal­mával kénytelen a Nyomda- és Rokon­­ipar cikkezője a személyeskedővel fog­lalkozni, tudva azt, hogy az egész nyomdai munkásságot azért nem érheti gáncs, mert egyik-másik kiválójuk főnö­kökkel szemben alkalmazott gorombás­kodással akar olcsó babérokat aratni. Azt is megjegyeztem, hogy elég gyakran szemet hunyunk és nem akarunk egyet­­mást észrevenni, de a főnökökben is van önérzet és vannak dolgok, melyeket nem lehet szó nélkül hagyni. Ilyen tör­tént most is. És hogy következő soraim­ban egy személyről kell írnom, ezt nem tudom elkerülni, de nem is akarom, mert a nagy nyomdászcsalád nem tehet róla, ha egy tagja ekkorát botlik. Megvettem Pajor úr „Egy bérharc története“ című füzetét és kíváncsisággal fogtam olvasásába, hogy a túloldalon hogyan szól az igazság ? Hát a második oldalnál nem jutottam tovább, de nem is olvasom. Ha a füzet többi része ugyan­úgy van megírva, mint az első és máso­dik oldal, akkor nem is érdemli meg az elolvasást, bár lehet, hogy munkások részére — kiket egyes vezetők eltéve­lyedése szerint az osztályharcra állan­dóan tüzelni kell — így kell beállítani az eseményeket, még akkor is, ha azok nem így történtek. Hogy szükséges volt-e ezeket a szovjet megszűnésekor történ­teket a főnökökre igaztalanul rákenni, hogy nem maradhatott-e volna el ez a néhány bántó kitétel, melyet a nyomdai főnökök érdemelnek meg legkevésbbé, hogy ezek nélkül nem lehetett-e megírni a krónikáját a most lezajlott bérharcnak, azt ítéljék meg azok, akik a könyvet végigolvassák. Én, aki szintén azok között voltam, akik igyekeztek a szovjet meg­szűnésekor a szakszervezet és nyomdai munkásság részére menteni azt, amit lehetett, tudva azt, hogy a nyomdai munkásság vezetői legkevésbé hibásak azokban a szomorú eseményekben, eze­ket a kitételeket nem hagyhatom szó nélkül, így, ahogy ezt Pajor úr tette, nincs joga erről az időről írni nyomdai munkás­nak, mert ezeket a kitételeket, amelye­ket ott használ, csak nagyfokú tudat­lanság, az akkori helyzet nem ismerése, vagy még nagyobb fokú rosszhiszeműség szülhette. Azok az események élénken vannak bevésve nemcsak idegeinkbe, de szomo­rúan ott feketélnek üzleti könyveinkben is, olyannyira, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a nyomdaipar nagy része még ma sem heverte ki azt a négy hó­napot. És erről az időről, melyről mi nem szoktunk írni, habár még ma is érezzük üzletvitelünkben pusztító hatá­sát, jónak találja Pajor úr már ma és az ő szokott módja szerint gyakorolni a kritikát. Hogy egyáltalán van-e joga Pajor úrnak a szovjettel vonatkozásban kriti­kát gyakorolni, azt esetleg kutatás tár­gyává kell még tennem. Mert még mun­kásnak is, ki teljesen távol állott minden­től, ami azt az időt előidézte és aki távol állott, hogy annak fennállását elő­segítse, elismerem a jogát arra, hogy kritikát gyakoroljon a szovjettel kapcso­latban. Én nem tudom Pajor úr milyen szerep­ben töltötte ki azt az elfelejthetetlen négy hónapot, a szovjet utáni munkában, amikor segíteni kellett talpra állítani a szakszervezetet, nem láttuk sehol, de ha a legnagyobb ellensége lett volna a proletárdiktatúrának, akkor sincs joga, mint nyomdásznak, a diktatúra befejezé­séről a főnökökkel való vonatkozásban így írni. Pajor úr már megint felidéz egy szellemet, mely aztán, ha kellemet­lenkedni fog, persze, ezért a főnökök lesznek a hibásak. A füzet első mondata így hangzik: „A proletárdiktatúra bukása szinte mintegy varázsütésre felszabadította a kapitalizmus eladdig féken tartott mohóságát és profitdühét, aminek első látható megnyilvánulása volt — az elért belmagasságok leszorítása." Milyen szépen hangzik! Eszembe jut a bizonyos politikai irányzattal szemben annyiszor emlegetett hordóteteje. Tehát azokra a bérekre, amelyeket a proletárdiktatúra alatt maguknak meg­állapítottak, azokra Pajor úr szerint az a helyes jelző , hogy elért bérmagas­ságok. Úgy ír ezekről, mintha ezeket a mi közületünkben állapították volna meg az arra illetékes tényezők és így ezeket már elérték és ezeknek az érvénytele­nítése legalább is törvénytelenség lett volna, vagy egyoldalú ténykedése a főnökségnek, holott, ha a nyomdászat történetét ismerné, tudhatná, hogy a szovjet utáni béreknek a megállapítását közösen a két szervezet cselekedte. Az, hogy Pajor úr nem tudja mi történt akkor a nyomdaiparban, nem akadályoz egy olyan tollú embert mint ő, abban, hogy történelmet írjon. Mi, akik átvettük többé-kevésbbé ki­fosztott üzemeinket, (egyiknek csak a forgótőkéje, másiknak ezenfelül az anyag­raktára is siratta azt a dicső időt) Pajor úr szerint tehát mohóságot és profit­dühünket mutattuk. Ez a megállapítás, amellyel Pajor úr a nyomdafőnököket arra az időre vonatkozóan illeti, kell, hogy minden józan és igazságosan gon­dolkodó munkásban is, ki akkor a mi helyzetünket látta és eljárásunkat ismeri, visszatetszést szüljön. Nem is szólva a főnökségről, akiket joggal felháborít ez és a következő kitételei. Pajor úr a nyomdai munkásságról né­hány sorral lejebb ezt írja: .........Rémület fogta el a nyomdai munkáso­kat és bizony még az erősebblelküeknek is a torkukba szaladt a szívük ...“ Végtelenül sajnálom, de ha Pajor úr, szükségesnek találta ilyen messzire vissza­nyúlni krónikája megírásához, miért nem négy hónappal előbbi időpontról kezdte működtetni fantáziáját. Milyen szavakat talált volna a főnökök lelkületének meg­írásához. Hogy érezte magát a főnök, akinek elvették élete java munkálkodásá­nak gyümölcseit, amelyeket éjjel-nap­pali munkával, sok önmegtagadással szerzett. Félrelökték és esetleg megengedték, hogy ő is éljen, de miután tudását nem nélkü­lözhették, valamivel magasabb bért enge­délyeztek neki, mint a többi elvtársnak. Akkora különbség nem volt, mint ameny­­nyivel ma a lapszedő többet követel a werkszedő bérénél. Nekem erre az időpontra nincs sza­vam, mi mindannyian kerüljük a meg­­tévelyedés ez időszakának a felhánytor­­gatását. Mindjárt a szovjet után meg­állapodtunk, hogy sem szemrehányás, sem retorzió tőlünk nem indul ki — sőt

Next