Nyomda- és Rokonipar, 1924 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1924-06-26 / 13. szám
2. oldal NYOMDA- ÉS ROKONIPAR 1924 junius 28 Felidézik a szellemet... Miután a Typographia irálya, amellyel a főnökökről megemlékezik és azokkal vitába száll, elérte azt a nívót, amelyet — különösen ebben az iparban — a gazdasági ellenféltől jogosan elvárhatunk, abbahagyjuk a vitát. Mert hogy a Typographia cikkezői részéről velünk szemben objektivitást is elérjünk, az, úgy látjuk a most lefolytatott vitából, meddő kísérlet marad és így kár minden fáradozásunkért. Úgy mint máskor, most is, a Typographia cikkezői, a velünk szemben folytatott vitában, kiragadnak írásainkból annyit, amennyi jól esik és amennyit előnyösen fel lehet használni, vagy amire könnyű válaszolni, a többiről egyáltalán nem vesznek tudomást. Még félmondatot is idéz az egyik cikkező utóbbi cikkemből, mert azt maga mellett felhasználhatja és azzal azt bizonyítja, hogy neki igazat adok, a másik fele a mondatnak, az reá nézve nem létezik, mert az az ellenkezőjét jelenti annak, amit első felével magára nézve előnyösen igazolni kíván. Hogy ezt csak a velünk szemben folytatott vitánál teszik így, azt már régen figyelem. Ha maguk között van valamiről vita, ahol a pro és kontrát az egész nyomdai munkásság olvassa, ott ezt bizony nem engedi meg magának a Typographia egyik cikkezője sem. Ilyenkor az egyik a másiknak minden érvét igyekszik ellenérvvel gyöngíteni, ahogy az tollforgató emberekhez illik. Ha nem tenné, pórul járna, mert a nyomdai munkásság tud olvasni és rögtön észrevenné, hogy hohó!... Így nem lehet vitatkozni. Velünk szemben, miután a mi lapunkban megjelenőket alig egynéhány munkás olvassa, a nagy többség csak azt, amit jónak látnak idézni, felhasználni, alaposan visszaélnek a helyzettel. Míg a mi kartársaink helyesléssel veszik tudomásul, ha a Nyomda- és Rokonipar cikkírója rossz információ következtében helytelen konklúzióra jutva, férfiasan helyreigazítja tévedését, (pld Markovits—Rothenstein) addig a Typographia cikkezőinek semmi körülmények között sem szabad tévedni. De végre is, mindez az ipar szempontjából igazán nem fontos. Nem egészen korrekt eljárás ilyen — állítom: hamis — világításba helyezni a főnököket a munkásság előtt, de ennek az eljárásuknak a helytelen következményeit viseljék azok lelkiismeretükön, akik a békés ipari munkálkodást „így“ mozdítják elő. Elvégre nem ez az egyetlen fegyvere az osztályharcnak, melynek szerkezete nem valódi (igazságnak megfelelő) anyagokból van összetákolva. Már a múltkor is állítottam, hogy sohasem a mi oldalunkon indul meg a személyeskedés, csak a visszautasítás alkalmával kénytelen a Nyomda- és Rokonipar cikkezője a személyeskedővel foglalkozni, tudva azt, hogy az egész nyomdai munkásságot azért nem érheti gáncs, mert egyik-másik kiválójuk főnökökkel szemben alkalmazott gorombáskodással akar olcsó babérokat aratni. Azt is megjegyeztem, hogy elég gyakran szemet hunyunk és nem akarunk egyetmást észrevenni, de a főnökökben is van önérzet és vannak dolgok, melyeket nem lehet szó nélkül hagyni. Ilyen történt most is. És hogy következő soraimban egy személyről kell írnom, ezt nem tudom elkerülni, de nem is akarom, mert a nagy nyomdászcsalád nem tehet róla, ha egy tagja ekkorát botlik. Megvettem Pajor úr „Egy bérharc története“ című füzetét és kíváncsisággal fogtam olvasásába, hogy a túloldalon hogyan szól az igazság ? Hát a második oldalnál nem jutottam tovább, de nem is olvasom. Ha a füzet többi része ugyanúgy van megírva, mint az első és második oldal, akkor nem is érdemli meg az elolvasást, bár lehet, hogy munkások részére — kiket egyes vezetők eltévelyedése szerint az osztályharcra állandóan tüzelni kell — így kell beállítani az eseményeket, még akkor is, ha azok nem így történtek. Hogy szükséges volt-e ezeket a szovjet megszűnésekor történteket a főnökökre igaztalanul rákenni, hogy nem maradhatott-e volna el ez a néhány bántó kitétel, melyet a nyomdai főnökök érdemelnek meg legkevésbbé, hogy ezek nélkül nem lehetett-e megírni a krónikáját a most lezajlott bérharcnak, azt ítéljék meg azok, akik a könyvet végigolvassák. Én, aki szintén azok között voltam, akik igyekeztek a szovjet megszűnésekor a szakszervezet és nyomdai munkásság részére menteni azt, amit lehetett, tudva azt, hogy a nyomdai munkásság vezetői legkevésbé hibásak azokban a szomorú eseményekben, ezeket a kitételeket nem hagyhatom szó nélkül, így, ahogy ezt Pajor úr tette, nincs joga erről az időről írni nyomdai munkásnak, mert ezeket a kitételeket, amelyeket ott használ, csak nagyfokú tudatlanság, az akkori helyzet nem ismerése, vagy még nagyobb fokú rosszhiszeműség szülhette. Azok az események élénken vannak bevésve nemcsak idegeinkbe, de szomorúan ott feketélnek üzleti könyveinkben is, olyannyira, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a nyomdaipar nagy része még ma sem heverte ki azt a négy hónapot. És erről az időről, melyről mi nem szoktunk írni, habár még ma is érezzük üzletvitelünkben pusztító hatását, jónak találja Pajor úr már ma és az ő szokott módja szerint gyakorolni a kritikát. Hogy egyáltalán van-e joga Pajor úrnak a szovjettel vonatkozásban kritikát gyakorolni, azt esetleg kutatás tárgyává kell még tennem. Mert még munkásnak is, ki teljesen távol állott mindentől, ami azt az időt előidézte és aki távol állott, hogy annak fennállását elősegítse, elismerem a jogát arra, hogy kritikát gyakoroljon a szovjettel kapcsolatban. Én nem tudom Pajor úr milyen szerepben töltötte ki azt az elfelejthetetlen négy hónapot, a szovjet utáni munkában, amikor segíteni kellett talpra állítani a szakszervezetet, nem láttuk sehol, de ha a legnagyobb ellensége lett volna a proletárdiktatúrának, akkor sincs joga, mint nyomdásznak, a diktatúra befejezéséről a főnökökkel való vonatkozásban így írni. Pajor úr már megint felidéz egy szellemet, mely aztán, ha kellemetlenkedni fog, persze, ezért a főnökök lesznek a hibásak. A füzet első mondata így hangzik: „A proletárdiktatúra bukása szinte mintegy varázsütésre felszabadította a kapitalizmus eladdig féken tartott mohóságát és profitdühét, aminek első látható megnyilvánulása volt — az elért belmagasságok leszorítása." Milyen szépen hangzik! Eszembe jut a bizonyos politikai irányzattal szemben annyiszor emlegetett hordóteteje. Tehát azokra a bérekre, amelyeket a proletárdiktatúra alatt maguknak megállapítottak, azokra Pajor úr szerint az a helyes jelző , hogy elért bérmagasságok. Úgy ír ezekről, mintha ezeket a mi közületünkben állapították volna meg az arra illetékes tényezők és így ezeket már elérték és ezeknek az érvénytelenítése legalább is törvénytelenség lett volna, vagy egyoldalú ténykedése a főnökségnek, holott, ha a nyomdászat történetét ismerné, tudhatná, hogy a szovjet utáni béreknek a megállapítását közösen a két szervezet cselekedte. Az, hogy Pajor úr nem tudja mi történt akkor a nyomdaiparban, nem akadályoz egy olyan tollú embert mint ő, abban, hogy történelmet írjon. Mi, akik átvettük többé-kevésbbé kifosztott üzemeinket, (egyiknek csak a forgótőkéje, másiknak ezenfelül az anyagraktára is siratta azt a dicső időt) Pajor úr szerint tehát mohóságot és profitdühünket mutattuk. Ez a megállapítás, amellyel Pajor úr a nyomdafőnököket arra az időre vonatkozóan illeti, kell, hogy minden józan és igazságosan gondolkodó munkásban is, ki akkor a mi helyzetünket látta és eljárásunkat ismeri, visszatetszést szüljön. Nem is szólva a főnökségről, akiket joggal felháborít ez és a következő kitételei. Pajor úr a nyomdai munkásságról néhány sorral lejebb ezt írja: .........Rémület fogta el a nyomdai munkásokat és bizony még az erősebblelküeknek is a torkukba szaladt a szívük ...“ Végtelenül sajnálom, de ha Pajor úr, szükségesnek találta ilyen messzire visszanyúlni krónikája megírásához, miért nem négy hónappal előbbi időpontról kezdte működtetni fantáziáját. Milyen szavakat talált volna a főnökök lelkületének megírásához. Hogy érezte magát a főnök, akinek elvették élete java munkálkodásának gyümölcseit, amelyeket éjjel-nappali munkával, sok önmegtagadással szerzett. Félrelökték és esetleg megengedték, hogy ő is éljen, de miután tudását nem nélkülözhették, valamivel magasabb bért engedélyeztek neki, mint a többi elvtársnak. Akkora különbség nem volt, mint amenynyivel ma a lapszedő többet követel a werkszedő bérénél. Nekem erre az időpontra nincs szavam, mi mindannyian kerüljük a megtévelyedés ez időszakának a felhánytorgatását. Mindjárt a szovjet után megállapodtunk, hogy sem szemrehányás, sem retorzió tőlünk nem indul ki — sőt