Nyomda- és Rokonipar, 1928 18. évfolym, 1-24. szám)

1928-01-01 / 1. szám

XVIII. évfolyam Budapest, 1928 január 1­1. szám lllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllillllílllllllllllllllllilillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllilllllllllllllillllllllllllillillllllllllllllHIIIIIlllllllll NYOMDA- ÉS ROKONIPAR A KÖNYVNYOMDÁI, LITOGRÁFIÁI, FÉNYNYOMDAI, BETŰ- ÉS TÖMÖNTŐI, KEMIGRÁFIAI, KÖNYVKÖTŐ, ÜZLETI KÖNYV, DOBOZGYÁRI ÉS EGYÉB PAPÍRFELDOLGOZÓ IPARI MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 1-ÉN ÉS 15-ÉN­­:MUNKAADÓK LAPJA ( ér+olam • Az esztendő küszöbén. ~ Egy esztendő históriája. ~ Ez­ az eset is érdekes. ~ Egynéhány észrevétel"a Nyomda- és JL­­JT IdlUlll • Rokonipar Évkönyvéhez. ~ A Főnökegyesület hivatalos közleményei. ~ A művészi szépségű könyvről. ~ Vegyes, KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, , V. MÁRIA VALÉRIA­ U. 12. FÉLEMELETI. Az uj esztendő küszöbén vegyes érzelmekkel állok meg egy kis el­mélkedésre. Die Wahl tut mir weh’: visz­­szagondoljak-e az elmúlt évre, vagy arra, amelynek küszöbét készülök átlépni. Az utóbbi években évforduló alkalmával min­dig úgy véltük, hogy a nyomdaiparban elértük a lerongyolódás legmélyebb fokát, a jövő csak javulást hozhat. Tévedtünk! Az irányzat még mindig lejebb tart. Ha azt hittük, hogy haszon nélkül dol­gozni, önköltségen szállítani, az már olyas­valami, melynél tovább iparos nem mehet, akkor az elmúlt év krónikája, kioktat ben­nünket, hogy a nyomdaipartól még ennél is többet lehet követelni és a nyomdaipar önmagára nézve ennél is károsabbat tud produkálni. Az elmúlt év az ingyenszál­­lítást vezette be. A kartársak egy kis része, amely munkakörénél fogva nincs arra utalva, hogy munkára versenyezzen, cso­dálkozni fog. Hát ilyen is létezik? Bizony létezik! Csak a napokban kapott jó egynéhány nagyobb üzem egy írógépest felszólítást, hogy egy brosúrára tegyenek ajánlatot. A felhívásban többek között szó szerint ez állott: »Az ármegállapításnál kérjük figyelembe venni a versenyár szempont­jából, hogy az X nyomdánál az egész szedés áll.« (A nyomda neve ki van írva.) Mit je­lent ez a kitétel? A szedésért az ajánlkozó nyomda ne számítson semmit, mert hiszen akkor nem versenyképes. A gyengébbek kedvéért, kik hozzásegítik iparunkat ehhez a lecsú­száshoz, megjegyzem, hogy nem 10—20 munkaórát igénylő szedésről van szó, nem! Ha a megbízást el akarja nyerni valaki, legalább 140—160 órai munkát kell in­gyen szállítania, mert a füzet 80 oldalas, minden oldalon 2—3 klisével és mellé tör­delt szedéssel. Ilyen és hasonló igények, amelyeket iparunkkal szemben támasztanak, eleinte nagyon kiváltják a kartársak felháborodá­sát, szörnyüködve tárgyalják, panaszolják, hogy mivé lett az egykor oly jól meg­szervezett nyomdaipar, de aztán beletö­rődnek, míg valami újabb visszaélés nem okoz — átmenetileg — felháborodást. Olyan eset, mikor a nyomdai rendelő vállal jótállást a nyomdaüzem által vett gépért, már nem új dolog. A gépszállító, miután a nyomda még arra az ócska gépre sem jó, keres egy lapkiadót és így csinálja mreg az üzletét. Hogy milyen áron szál­lítja az ilyen támogatásban részesülő nyomda a nyomtatványt, azt el sem­ lehet képzelni. És dacára, hogy a nyomdaipar züllése folyamán már régen rend után kiált, da­cára, hogy egyesek már régen azon fá­radoznak, hogy a valamikor olyan jól be­vált tarifát ismét életbe léptessék, a bi­zottság nem tud elkészülni munkájával. Pedig, ha valamikor, úgy csak a téli hónapokban lehet szó az életbeléptetésről. Talán nem felesleges annak a megálla­pítása, hogy az Egyesület vezetősége múlt év őszén kezdte meg az életbeléptetésre vonatkozó munkálkodását. Hogy az új esztendő meghozza-e a tarifát, tesz-e utat a rend felé, amely a boldogulni akaró nyomdásznak vágya, az még igen kérdéses. Ha visszafelé tekintek, csak kollégáim­ verejtékes munkáját látom, amely azonban minden józanságot nélkülöz és amely min­den eredmény nélkül fejezte be az elmúlt évet. Olyan időpontban, midőn nem is lehet munkahiányról panaszkodni, schich­­tekkel, különórákkal alig győzték egyesek az áron alul vállalt munkát lebonyolítani! Ki érti meg ezt? És hogyan merítsek ebből biztatást a jövőre? Elhagyom a letelt évet és előre te­kintek: várjon mit ígér a jövő? Az év első hétköznapján kezdődnek, ille­tőleg folytatódnak a tárgyalások a mun­kásság megbízottaival. Mit várhatunk mi előnyöset ezektől a tárgyalásoktól? Az ed­digi tapasztalatok szerint semmi olyat, ami ipari érdekeinket előbbre vinné. Ameddig a munkásság bére alatta volt az u. n. békeparitásnak, az volt a tárgyalások te­norja, hogy hiányos táplálkozás mellett nem kívánhatjuk a teljesítmény emelkedését. A munkabér már rég elhagyta a békenívót, a teljesítmény azonban még nem érte el az ellenértéket. Az, hogy egyesek — ez sajnos a kisebbik rész­­ teljesítménye kielégítő, épp azt bizonyítja, hogy az egyé­neken, vagyis inkább hamis jelszavakon múlik, hogy nem az összesség teljesíti azt, amire a kollektív szerződés kötelezi.­­Az árszabályközösség föntartásának és továbbfejlesztésének csak az esetben van meg a létjogosultsága, ha a két szerződő fél kölcsönösen támogatja egy­mást: a munkáltatóérdekeltség anya­giakban, a munkásérdekeltség erköl­csiekben. Előbbi szolgál a termelésnek, utóbbi az ipari békének.« A Typographiában R. igen klassziku­san állapítja meg ezeket. De mi jobb sze­rettük volna, ha az »erkölcsiekben« helyett azt olvastuk volna: »munkateljesítmény­ben«. Én elhiszem, hogy a szakszervezet vezetősége erkölcs alatt azt is értheti, »a kollektív szerződést becsületesen betar­tani«, már­pedig az a munkás, aki a kollektív szerződést becsületesen betartja, az teljesít. Nekünk persze meg kell elégednünk, ha az országos viszonylatban igen magas­nak mondható munkabérekért és egyéb súlyos szociális terhekért »ipari békét« ka­punk. Ezt az igen drága békét azonban nagyon megsínyli iparunk. Elismerem azt is, hogy a szakszerve­zet vezetősége sehol és soha nem állítja, hogy­ ne teljesítsenek bérszabályzatszerűen a munkások. De azoknak azt nem is kell külön mondani. Egyes kategóriák pl. meg­állapítják, hogy ennyi az ellenérték, te­kintet nélkül mi áll a­­kollektív szerződés­ben, ha nem tetszik az üzemnek, vegyen mást fel, aki még annyit sem­ fog, néha nem is tud, teljesíteni. A munkába álló gépszedő —­ bár a mi­nimumnál jóval nagyobb összeget követel — a teljesítménye soha sem éri el a kollektív szerződés előírta minimális tel­jesítményt. Az »erkölcs« a mi munkásaink egy ré­szénél a hamis szolidaritásban nyilvánul meg. A gyakorlat azt mutatja, hogy vál­lalhat a munkások vezetősége a főnökök­től kierőszakolt anyagiakért bármilyen nor­mális ellenszolgáltatást, ez a gyakorlatban illuzóriussá válik, a különcsoport nem tel­jesít. Pl. keressünk az üzemekben minimumos gépszedőt, aligha találunk. De ha végig megyünk az üzemeken, mit teljesítenek a minimumon felül díjazottak? Nem érik el a bérszabályzat előírt a minimális ellenszol­gáltatást. Az igazság kedvéért: van­nak kisebb üzemekben 30—50°/o-kal felül díjazottak, ezek teljesítenek. Tehát tudnak, tehát lehet! Ezektől a tárgyalásoktól utolsó sorban várhatjuk iparunk boldogulását. Persze azért, hogy az iparban nincs meg az üzemeknek a jogos kereseti lehető­ségük, a munkásainkat nem okolhatjuk. Ha rajtuk múlna, egészen biztos, a rend­csinálást is előmozdítanák. De, sajnos, míg a magunk soraiban ilyen nagy a fegyel­mezetlenség, nincs reménység a rend meg­teremtésére és addig nem is lehet szó boldogulásról. A kartársaknak, kik a tarifától remény­ük boldogulásukat — és ezek szép szám­

Next