Nyomda- és Rokonipar, 1928 18. évfolym, 1-24. szám)
1928-01-01 / 1. szám
XVIII. évfolyam Budapest, 1928 január 11. szám lllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllillllílllllllllllllllllilillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllilllllllllllllillllllllllllillillllllllllllllHIIIIIlllllllll NYOMDA- ÉS ROKONIPAR A KÖNYVNYOMDÁI, LITOGRÁFIÁI, FÉNYNYOMDAI, BETŰ- ÉS TÖMÖNTŐI, KEMIGRÁFIAI, KÖNYVKÖTŐ, ÜZLETI KÖNYV, DOBOZGYÁRI ÉS EGYÉB PAPÍRFELDOLGOZÓ IPARI MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 1-ÉN ÉS 15-ÉN:MUNKAADÓK LAPJA ( ér+olam • Az esztendő küszöbén. ~ Egy esztendő históriája. ~ Ez az eset is érdekes. ~ Egynéhány észrevétel"a Nyomda- és JLJT IdlUlll • Rokonipar Évkönyvéhez. ~ A Főnökegyesület hivatalos közleményei. ~ A művészi szépségű könyvről. ~ Vegyes, KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, , V. MÁRIA VALÉRIA U. 12. FÉLEMELETI. Az uj esztendő küszöbén vegyes érzelmekkel állok meg egy kis elmélkedésre. Die Wahl tut mir weh’: viszszagondoljak-e az elmúlt évre, vagy arra, amelynek küszöbét készülök átlépni. Az utóbbi években évforduló alkalmával mindig úgy véltük, hogy a nyomdaiparban elértük a lerongyolódás legmélyebb fokát, a jövő csak javulást hozhat. Tévedtünk! Az irányzat még mindig lejebb tart. Ha azt hittük, hogy haszon nélkül dolgozni, önköltségen szállítani, az már olyasvalami, melynél tovább iparos nem mehet, akkor az elmúlt év krónikája, kioktat bennünket, hogy a nyomdaipartól még ennél is többet lehet követelni és a nyomdaipar önmagára nézve ennél is károsabbat tud produkálni. Az elmúlt év az ingyenszállítást vezette be. A kartársak egy kis része, amely munkakörénél fogva nincs arra utalva, hogy munkára versenyezzen, csodálkozni fog. Hát ilyen is létezik? Bizony létezik! Csak a napokban kapott jó egynéhány nagyobb üzem egy írógépest felszólítást, hogy egy brosúrára tegyenek ajánlatot. A felhívásban többek között szó szerint ez állott: »Az ármegállapításnál kérjük figyelembe venni a versenyár szempontjából, hogy az X nyomdánál az egész szedés áll.« (A nyomda neve ki van írva.) Mit jelent ez a kitétel? A szedésért az ajánlkozó nyomda ne számítson semmit, mert hiszen akkor nem versenyképes. A gyengébbek kedvéért, kik hozzásegítik iparunkat ehhez a lecsúszáshoz, megjegyzem, hogy nem 10—20 munkaórát igénylő szedésről van szó, nem! Ha a megbízást el akarja nyerni valaki, legalább 140—160 órai munkát kell ingyen szállítania, mert a füzet 80 oldalas, minden oldalon 2—3 klisével és mellé tördelt szedéssel. Ilyen és hasonló igények, amelyeket iparunkkal szemben támasztanak, eleinte nagyon kiváltják a kartársak felháborodását, szörnyüködve tárgyalják, panaszolják, hogy mivé lett az egykor oly jól megszervezett nyomdaipar, de aztán beletörődnek, míg valami újabb visszaélés nem okoz — átmenetileg — felháborodást. Olyan eset, mikor a nyomdai rendelő vállal jótállást a nyomdaüzem által vett gépért, már nem új dolog. A gépszállító, miután a nyomda még arra az ócska gépre sem jó, keres egy lapkiadót és így csinálja mreg az üzletét. Hogy milyen áron szállítja az ilyen támogatásban részesülő nyomda a nyomtatványt, azt el sem lehet képzelni. És dacára, hogy a nyomdaipar züllése folyamán már régen rend után kiált, dacára, hogy egyesek már régen azon fáradoznak, hogy a valamikor olyan jól bevált tarifát ismét életbe léptessék, a bizottság nem tud elkészülni munkájával. Pedig, ha valamikor, úgy csak a téli hónapokban lehet szó az életbeléptetésről. Talán nem felesleges annak a megállapítása, hogy az Egyesület vezetősége múlt év őszén kezdte meg az életbeléptetésre vonatkozó munkálkodását. Hogy az új esztendő meghozza-e a tarifát, tesz-e utat a rend felé, amely a boldogulni akaró nyomdásznak vágya, az még igen kérdéses. Ha visszafelé tekintek, csak kollégáim verejtékes munkáját látom, amely azonban minden józanságot nélkülöz és amely minden eredmény nélkül fejezte be az elmúlt évet. Olyan időpontban, midőn nem is lehet munkahiányról panaszkodni, schichtekkel, különórákkal alig győzték egyesek az áron alul vállalt munkát lebonyolítani! Ki érti meg ezt? És hogyan merítsek ebből biztatást a jövőre? Elhagyom a letelt évet és előre tekintek: várjon mit ígér a jövő? Az év első hétköznapján kezdődnek, illetőleg folytatódnak a tárgyalások a munkásság megbízottaival. Mit várhatunk mi előnyöset ezektől a tárgyalásoktól? Az eddigi tapasztalatok szerint semmi olyat, ami ipari érdekeinket előbbre vinné. Ameddig a munkásság bére alatta volt az u. n. békeparitásnak, az volt a tárgyalások tenorja, hogy hiányos táplálkozás mellett nem kívánhatjuk a teljesítmény emelkedését. A munkabér már rég elhagyta a békenívót, a teljesítmény azonban még nem érte el az ellenértéket. Az, hogy egyesek — ez sajnos a kisebbik rész teljesítménye kielégítő, épp azt bizonyítja, hogy az egyéneken, vagyis inkább hamis jelszavakon múlik, hogy nem az összesség teljesíti azt, amire a kollektív szerződés kötelezi.Az árszabályközösség föntartásának és továbbfejlesztésének csak az esetben van meg a létjogosultsága, ha a két szerződő fél kölcsönösen támogatja egymást: a munkáltatóérdekeltség anyagiakban, a munkásérdekeltség erkölcsiekben. Előbbi szolgál a termelésnek, utóbbi az ipari békének.« A Typographiában R. igen klasszikusan állapítja meg ezeket. De mi jobb szerettük volna, ha az »erkölcsiekben« helyett azt olvastuk volna: »munkateljesítményben«. Én elhiszem, hogy a szakszervezet vezetősége erkölcs alatt azt is értheti, »a kollektív szerződést becsületesen betartani«, márpedig az a munkás, aki a kollektív szerződést becsületesen betartja, az teljesít. Nekünk persze meg kell elégednünk, ha az országos viszonylatban igen magasnak mondható munkabérekért és egyéb súlyos szociális terhekért »ipari békét« kapunk. Ezt az igen drága békét azonban nagyon megsínyli iparunk. Elismerem azt is, hogy a szakszervezet vezetősége sehol és soha nem állítja, hogy ne teljesítsenek bérszabályzatszerűen a munkások. De azoknak azt nem is kell külön mondani. Egyes kategóriák pl. megállapítják, hogy ennyi az ellenérték, tekintet nélkül mi áll akollektív szerződésben, ha nem tetszik az üzemnek, vegyen mást fel, aki még annyit sem fog, néha nem is tud, teljesíteni. A munkába álló gépszedő — bár a minimumnál jóval nagyobb összeget követel — a teljesítménye soha sem éri el a kollektív szerződés előírta minimális teljesítményt. Az »erkölcs« a mi munkásaink egy részénél a hamis szolidaritásban nyilvánul meg. A gyakorlat azt mutatja, hogy vállalhat a munkások vezetősége a főnököktől kierőszakolt anyagiakért bármilyen normális ellenszolgáltatást, ez a gyakorlatban illuzóriussá válik, a különcsoport nem teljesít. Pl. keressünk az üzemekben minimumos gépszedőt, aligha találunk. De ha végig megyünk az üzemeken, mit teljesítenek a minimumon felül díjazottak? Nem érik el a bérszabályzat előírt a minimális ellenszolgáltatást. Az igazság kedvéért: vannak kisebb üzemekben 30—50°/o-kal felül díjazottak, ezek teljesítenek. Tehát tudnak, tehát lehet! Ezektől a tárgyalásoktól utolsó sorban várhatjuk iparunk boldogulását. Persze azért, hogy az iparban nincs meg az üzemeknek a jogos kereseti lehetőségük, a munkásainkat nem okolhatjuk. Ha rajtuk múlna, egészen biztos, a rendcsinálást is előmozdítanák. De, sajnos, míg a magunk soraiban ilyen nagy a fegyelmezetlenség, nincs reménység a rend megteremtésére és addig nem is lehet szó boldogulásról. A kartársaknak, kik a tarifától reményük boldogulásukat — és ezek szép szám