Vas- és Fémmunkások Lapja, 1931 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1931-01-09 / 1. szám

ez a vidék legtöbb városában, amelyek közül az ózdi járás szolgabírája áll az első helyen. De nem engedi működni a hatóság egyes csoportjainkat sem. Ez ügyben vezetőségünk már többször förd­ült panasszal a felsőbb hatóságokhoz, de eredményt csak részben sikerült elérni. ígt munkakört jelent Szövetségünkben a Társa­dalombiztosító Intézettel kapcsolatos ügyek elinté­zése is. Ugyanis a legutóbbi OTI választások alkal­mával több szövetségi tisztviselő került az igazga­tóságba, a választmányba és egyéb bizottságokba, amely minőségben az esetek nagy tömegében már eddig is sikerült beteg szaktársaink sérelmes ügyeit elintézni. Kedvező jelenség mozgalmi életünkben az, hogy a nehéz gazdasági viszonyok ellenére szövetségi munka­­közvetítőnk 1928-ban 1860, az elmúlt évben pedig 1345 szaktársat tudott munkába elhelyezni. Az oktatás a súlyos viszonyok ellenére is megfelel a kor követelményeinek. Csupán a vidéken mutatkoz­nak ezirányú nehézségek, amelyeknek kiküszöbölése kell hogy a jövő vezetőség egyik legfontosabb mun­káját képezze. Kitérve még a vidéki Munkásotthonok ügyére, Csapó szaktárs kéri, hogy a­ közgyűlés a gépírásos jelentést, kiegészítve a szóbeli jelentéssel, vegye tudomásul. A központi vezetőség jelentése után Kabók Lajos szaktárs, a szabadszervezeti iroda titkára számolt be az elmúlt két év mozgalmáról. Kabók Lajos: A mögöttünk maradt két esztendő a legsúlyosabb gazdasági válság közepette zajlott le. Oly hatalmas arányú gazdasági, válsággal és ebből fakadó munkanélküliséggel kellett mozgalmi tevé­kenységünket folytatni, ami határozottan hátráltatta kezdeményezéseiben és eredményeiben is mozgalmi életünket. Azok a számadatok, amelyek nehézvas­ipari termelésünkre vonatkoznak, de azok a fölsora­koztatások is, amelyek a vas- és a földolgozó gép­iparunk helyzetét tárják föl, kétséget kizáróan iga­zolják azt a siralmas helyzetet, amely az elmúlt két esztendőben számunkra adódott. Nincs egyetlenegy gyártási ágazat, amely tanúskodhatna arról, hogy örvendetes helyzetbe kerül, sőt ellenkezőleg, vala­mennyinél a visszafejlődés jelenségei mutatkoznak. Ezt az állapotot a munkáltatók alaposan kihasz­nálni igyekeztek, ami egyrészt a munkabérek csök­kentésére irányuló törekvésükben, másrészt a szer­vezeti élet meggyöngítésére vonatkozó tevékenysé­gükben nyilvánult meg. Volt­ még egy harmadik je­lenség is, amely a racionalizálás jelszava alá burko­lózott és mindig az üzemi koncentrációkban nyilvá­nult­ meg. A Bedaux-rendszerrel való kísérletezés is a racionalizálás jelszava alatt született meg, amelyek együttvéve mind a mozgalmi tevékenység hátráltató jelenségeit foglalják magukban. Ilyen körülmények között kellett a szervezés és az agitáció munkáját végezni és jelentésünk idevonat­kozó fejezetében foglalt számadatok tanúskodnak arról, hogy az összes szakmák minden erejüket egybevetve, milyen módon törekedtek szembeszállni a munkáltatók szervezetlegyöngítő kísérleteikkel. Megnyugvással jelenthetjük, hogy a rendkívüli sú­lyos idők dacára az erőteljesen folytatott szervezési és agitációs munkával sikerült megmenteni Szövet­ségünket, nagyobb arányú taglét­számcsökkenéstől. A budapesti és környékbeli mozgalmi ügyek vite­lére a régóta fönnállott egy változtatásra irányuló kívánalom és ennek következtében az előzetes tanács­kozások lezajlása után 1929. évi április hó 14-én meg­tartott csoportközgyűlésen megalakítottuk az új végrehajtóbizottságot. Az új végrehajtóbizottság összetételére és egyéb vonatkozásaira nézve írásos jelentésünk nyújt­ fölvilágosítást. A munkanélküliség ellen is széleskörű szerves munka folyt úgy Szövetségünk keretében, mint a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó összes szak­­szervezetekkel karöltve. Ebben a munkában a par­lamenti és a községi frakció teljes mértékben tá­mogatott bennlünket. Ismétlések elkerülése végett pusztán utalok a jelentésünkben található idevonat­kozó akciókra, amelyhez csak annyit fűzök, hogy habár bennünket sem elégít ki megközelítőleg sem az, ami e téren bekövetkezett, mégis be kell vallani, hogyha a megemlített segítségek nem állottak volna segítségünkre, a munkanélküliség ügye még siral­masabban állana. A sok parlamenti és városházi fölszólalások után, amidőn a munkanélküliség kérdését nem tudtuk előbbre vinni, a folytonos gyűlések után gyakran került ez az ügy az utcára. Az államhatalom azon­ban egyszerű rendészeti kérdésnek süllyesztette le ezt a rendkívül fontos szociális problémát, miért is igen sokszor villant meg a rendőrkard és rendőr­­lapata az óceán a munkanélküliek között. A legfontosabb szociális kérdésnek ily módon való kezelése és a közmunkaalkalmakat állandóan csak ígérő kormánypolitika a folyó évben végső elkese­redésbe kergette a munkanélkülieket és dolgozókat egyaránt. Az a hatalmas irányú tömegtüntetés, amely szeptember hó 1-én lezajlott, a legjobban jut­tatta kifejezésre azt­ a nyomort és veszedelmet, me­lyet ez a kérdés magában foglal. De úgy látszik, a kormánynak ez még nem volt elegendő intő példa, mert továbbra is komolytalan ígéretekkel hitegeti a munkanélküliek tömegeit . Bármily nagyfokú is az illetékes tényezők közö­nyössége a munkanélküliség tényével szentben, nem nyugszunk addig, amíg a munkanélküliség esetére szóló biztosítás és a 8 órai munkaidő kérdése törvény­erőre nem emelkedik, már annál is inkább, mert munkában lévőt és munkanélkülit, ez egyaránt érint. Rátérve az elmúlt két esztendőben lefolytatott bérmozgalmainkra, elsősorban utalnunk kell arra, hogy a drágulás továbbra is emelkedett, habár nem olyan nagy mértékben, mint a korábbi esztendők­ben, mégis azonban az elmúlt két év alatt a Szak­szervezeti Tanács indexszámai alapján mintegy hat százalékkal emelkedett az öttagú munkáscsalád szükséglete, ezzel szemben a munkabérek átlagos nívója nem tartott egészen lépést, mert bizonyos­­fokú lemorzsolódás következett be. A legnagyobb baj ott található, hogy a háború és a forradalmak befejezése óta mutatkozó átlagos bérnívó lényegesen alatta áll a háború előtti átlagos bérnívónak. Tulaj­donképpen nemcsak a békebeli óránkénti átlagos keresettel, hanem mindenkor szem előtt tartandó, hogy milyen volt a békebeli átlagos keresetnek a vásárlóereje és milyen a mai. A nagykereskedelmi index kereken 140-ben mutatja a békéhez való vi­szonylatot, amely amellett tanúskodik, hogy 40%-kal drágább ma minden áru a nagykereskedelemben. Ezzel szemben a kiskereskedelemben súlyosabb az eltérés, de különösen súlyos azokban a közszükség­leti cikkek áraiban, amelyek a munkáscsalád napi létfenntartásához tartoznak. Bátran állíthatjuk, hogy a mai átlagos keresetek nívójának vásárló­képességét figyelembe véve, alig­ haladja túl a béke­beli átlagos kereset vásárlóerejének 70%-át. Ebben van magyarázata annak a sok panasznak, amely a munkabérek ellen elhangzik és éppen ezért, tartható minden bérm­orgalom jogosnak mindaddig, amíg legalább a békebeli bér ui­vó vásárlóerejéig el nem­ jutottunk. A mozgalmak számszerű adataiból kitűnik, hogy Budapesten és környékén 1928-ban 123 üzemben 170 esetben, 1929-ben 84 üzemben 103 esetben kezdődött mozgalom és minden harc nélkül 1928-ban 72 üzem­ben 109 esetben sikerült a mozgalmat 3—15%-os ered­ménnyel befejezni. 1929-ben pedig 34 üzemben 37 esetben történt békés megegyezés 2—20 fillérig, illetőleg 5—10% erejéig. Ezek a számok arról tanúskodnak, hogy a rend­kívüli rossz gazdasági viszonyok ellenére, amit lehetett, mindent megtettünk a mozgalom érdeké­ben és szaktársaink is kísérletbe fogtak mindenhol, ahol arra egy parányi alkalom mutatkozott. Vidéken már erre sokkal gyérebben adódott alka­lom, aminek magyarázata, hogy a vidék még rosz­­szabb helyzetben van, mert leszámítva a nagy vas­ipari telepeket, alig van város, ahol komoly vas­ipari tevékenység folyna. Ennek tudható be, hogy 19­28-ban 9 vidéki városban (Pécs, Szeged, Miskolc, Hatvan, Nagykanizsa, Debrecen, Ózd Makó és Pilis­­vörösvár) volt a mozgalom és 3 városban (Pécs, Makó és Hatvan) sikerült eredményt elérni, míg 2 vidéki városban teljesen eredménytelen maradt a mozg­alom és a rossz viszonyok miatt harcra sem kerülhetett a sor. A fővárosban a közüzemi munkások érdekében folyik továbbra is a tevékenység a munkabérek föl­emelése tárgyában, a fővárosi községi frakció segít­ségével és ennek tudható be, hogy az elmúlt 2 esz­tendőben 2 béremelés volt, amelynek mindegyike 5,5%-ot tett ki. A BESZKAlÍT igazgatóságánál azonban ezt már átvinni nem lehetett, mert ott to­vábbra is megtartották azt az álláspontot, hogy az átlagos keresetek magasabb nívója miatt a munka­béreket nem emelhetik. Jelentésünkben foglalt számadatok egyébként ezt részletesen tárták föl. A BESZKÁRT-nál mindezek ellenére sikerült az 1928. év vége felé egy egészen minimális mértékű bér­emelést elérni, amely a házbérpótlék növelésben mu­tatkozott. Úgy a BESZKART nyugdíjintézmény módosítá­sáért, valamint a fővárosi közüzemek nyugdíjintéz­ményének megvalósításáért mindkét esztendőben folyt a küzdelem. Örömmel jelenthetem, hogy a BESZKA­­T munkásainak most olyan nyugdíjintéz­ményük van, amelyet minden munkáskategóriának kívánok. A fővárosi közüzemek nyugdíjszabályza­táért folyt küzdelem is befejezést nyert és habár áthúzódott a folyó esztendőre, mégis, ma már azt jelenthetem, hogy a főváros közgyűlése letárgyalta a nyugdíjszabályzatot és ez időszerint jóváhagyás miatt a belügyminiszterhez van fölt­erjesztve. A nagy munkanélküliség és a súlyos gazdasági válság ellenére, 1928-ban Budapesten és környékén 28 üzemben 33 esetben fajult sztrájkká a mozgalom, amelyben összesen 1200 személy vett részt. A har­cok közül 17 üzemben 19 esetben sikerült eredmény­t elérni, 11 üzemben 14 esetben­ azonban eredményte­lenül végződött a­ munkabeszüntetés. 1929-ben ugyan­csak 28 üzem 35 esetben volt sztrájkban és az abban résztvevők száma a 900 főt meghaladta. A sztrájkok közül 18 eredménnyel, 15 pedig eredménytelenül feje­ződött be, 2 pedig áthúzódott a folyó esztendőie. A sztrájkok árán elért munkabéremelések mértéke 3—5%-ig terjedt. Vidéken 1928-ban 5 vidéki város­ban (Pécs, Szeged, Miskolc, Nagykanizsa, Pilis­­vörösvár) 7 esetben volt sztrájk, amelyben 350-en vettek részt. A harcok közül 1 teljes eredménnyel (a pécsi), a szegedi és pilisvörösvári részleges ered­ménnyel fejeződött, be. 4 harc pedig (Pécs, Szeged, Miskolc, Nagykanizsa) eredménytelenül végződött. 1929-ben 4 vidéki városban (Budafok, Salgótarján, Szeged, Nyíregyháza) 4 esetben volt sztrájk, több mint 300 résztvevővel, amelyek közül 3 (Budafok, Szeged, Nyíregyháza) eredménnyel fejeződött­ be, 1 pedig (a salgótarjáni) eredmény nélkül ért­ véget. A lezajlott harcok részleteire nem térek ki, ellen­ben utalok a jelentésben foglaltakra és a harcokhoz csak annyit fűzök, hogy a rendszabályozások a mun­káltatók részéről mindkét­ esztendőben elég erőtelje­sen folytak, s habár számszerűen alatta maradt a korábbi esztendők adatainak, mégis a viszonyokhoz mérten jelentősnek kell tekintenünk. Budapesten és környékén 1928-ban 34 üzemből 49 szaktársunkat, 1929-ben pedig 32 üzemből 50 szak­társunkat rendszabályoztak. Vidéken pedig 1928-ban 7, 1929-ben pedig 11 szaktársunkra terjedt ki a rend­­szabályozás ténye, amely mind azt tanúsítja, hogy a munkáltatók a szervezeti életnek támadtak és a bizalmi férfiakat, iparkodtak a további szervezeti munkavállalásban lehetetlenné tenni. A Bedaux-rendszer ellen folytatott küzdelemről szólni kell, annak ellenére, hogy a Bedaux-sztrájk a folyó évben zajlott le, de olyan nagyfontosságú mozgalmi jelentőséggé alakult, hogy a közgyűlésünk tanácskozási anyagát el nem kerülheti. A Redaux­­rendszer részleteire a szűkreszabott idő miatt n­em térhetek ki, de úgy vélem, hogy a küldött szaktár­sak azokból a különböző közleményekből, amelyek szaklapunkban, a Népszavában és pártunk tudomá­nyos folyóiratában, a Szocializmusban megjelentek, tisztán láthatják maguk előtt az egész kérdést és éppen ezért főképpen arra helyezhetem a fősúlyt, amely továbbra is mint jelenség a munkáltatók ré­széről mutatkozik. A Bedaux-rendszer ellen a Ganz-Danubius Hajó­gyárban folyt le az a hatalmas küzdelem, amely mintegy 1000 munkástársunkat kényszerített igen kritikus időben az utcára. Úgy véltük, hogy inkább a harc és az esetleges ezzel járó elbukás, mint a Bedaux-rendszerrel való feltétel nélküli megalku­vás legyen sorsunk. A 90 hétig tartó sztrájk alatt szaktársaink olyasmit produkáltak, ami szinte pél­dátlanul áll a bérharcok történetében és hasonlóan példátlan az a szolidáris együttérzés, amely az egész vonalon a vasipari munkások részéről meg­mutatkozott. Ennek volt betudható, hogy a harcban sikerült olyan eredményeket elérni, amellyel a Bedaux-rendszernek föltétel nélkül nem hódoltunk be és ez év végéig tart az az egyezség, amely biz­tosítja a munkástársainkat a teljesítmény előírása nélkül régi keresetük elnyerésére. De időközben más oldalról is ért bennünket veszedelem. A leg­hatalmasabb gépipari vállalat, a Ganz-gyár, be sem várva a türelmi idő lejárását, a kőbányai úti tere­­pen, a vagongyártásban, a kocsiosztályon meg­kezdte ez év vége felé a Redaux-rendszer bevezeté­sét, és azok a kísérletek, amelyek ez irányban foly­tak, igen kritikus állapotot teremtettek. Még a leg­utóbbi napokban is igen komoly veszedelem fenye­­gette a vasipari munkásság egy tekintélyes részét, mert­ a körülbelül 7­­000 munkást foglalkoztató egybeolvadt három Ganz-gyár, a hajó-, a vagon- és a villanygyár hatalmi kérdést akart csinálni a Bedaux-rendszerből. November hó 28-án, azért, mert föltétel nélkül nem voltak hajlandók szaktársaink a nc. Munkájuk gyümölcséről ismerd meg őket . FARSANGI RENDEZIK SZÖVETSÉGÜNK ÖSSZES SZEMINÁRIUMI HALL­­HATÓI JANUÁR 24-ÉN, SZOMBATON ESTE 8-KOR AZ OKTA­TÁSÜGYI ALAP JAVÁRA SZÖVETSÉGÜNK REITTER FERENC U. 67. SZ. A. OTTHONÁBAN. MINDEN SZAKTÁRS OTT LEGYEN! ■I 1. OLDAL |* VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA­­* 1. szám 5CS9

Next