Vas- és Fémmunkások Lapja, 1934 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1934-01-12 / 1. szám

A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI Ilid XL. évfolyam, 1. szám □III Elfifizetésiér: A Szövetség tagjai részére heti járulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 80 fillér. Rokonszervezeteknek külön meg­egyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP Ib­id Budapest, 1934 január 12 □III Megjelenik minden nő másodikéra negyedik pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vili, Magdolna ucca 5. Telefon: 38­ 0—53. Sze­rkesztőségi zárlat a lap megjelenési előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—2 óra között Ül esztendő küszöbén A száguldó idő ismét maga mögött hagyott egy évet. Ismét lehullott egy levél a remény­ség dúslombú fájáról és színtelenül, elszáradva ott zörög a többi lehullott falevelek között. Is­mét elmúlt egy év és a nagy világtörténések, az egymást követő események gyors fölvonu­lásában alig van idő, hogy néhány órára meg­állva, áttekintsünk az elmúlt év eseményei fö­lött. Pedig meg kell állatnunk, hogy megálla­píthassuk, mi módon kü­zdjünk továbbra is lankadatlanul a munkásérdekekért. A racionalizálás terén az elmúlt évben to­vább folyt a termelés, speciálisan magyar módszer szerint, miáltal ismét több üzem fölött kondult meg a kimúlást jelző lélekharang. Azok az üzemek, amelyek még nem estek az észsze­­rűtlen racionalizálás áldozatául, megrövidített munkaidő és redukált munkabérek mellett igyekeztek bebizonyítani, hogy a magyar ipar olyan helyzetben van, hogy munkabérre már nem, de tandemekre még mindig telik. A munkanélküliség az elmúlt évben szinte hihetetlen mértékben emelkedett, megcáfolva a sok esztendőn át hangoztatott frázisok egész tömegét. Már a nyáron is rettenetes volt a helyzet, amit a tél beállta csak fokozott. És amikor a tél közepén számot akarunk vetni a múlt év eseményeiről, erősen tör fel bennünk az a kérdés: vájjon hogyan élnek a nyomorba taszított munkanélküliek sok ezrei? Volt ígé­ret, amely szerint „munkanélkülisegély nincs, de munka lesz“. Most azután megállapítható, hogy nemcsak segély, hanem munka sincsen. A munkanélküliek nyomora tehát egyre növe­kedik, az elégü­letlenség hamujában pedig to­vábbra is izzik az a parázs, amely az éhezők elkeseredését pusztító lánggá lob­bahthat­ja. Pedig erre is jutott volna pénz az államkasz­­szából, mint ahogyan sok minden másra jutott. Tudjuk, hogy a mezőgazdaság helyzete is két­,­ségbeejtő, de mi ez a munkanélküliek nagy nyomorához képest. A kormánynak mégis volt 175 millió pengője a mezőgazdaság támogatá­sára, amelynek nagyobbik része a nagybirto­kosnak jut. Jutott tehát pénz a gazdaadóssá­­gok részbeni kiegyenlítésére, de arra már nem jutott, hogy a munkanélküliek rongyait, ame­lyekkel testüket megvédhetnék a hideg ellen, kiváltották volna a zálogházból. A gazdasági konszolidálás terén sem történt olyan intézkedés, amely a munkásság érdekeit szolgálta volna. Nem alkották meg a nyolc­órás munkanapról szóló törvényt, habár az más kultúrállamokban már túlhaladott álláspontot jelent azért, mert azokban már az ennél rövi­­debb munkaidőre tértek át. Ugyanekkor telje­­­sen kiszolgáltatták a munkásságot a profitban tobzódó kapitalizmusnak. Az a bérdiktatúra, amelyet a kapitalizmus a munkásokkal szem­ben alkalmaz, a kizsákmányolás egy olyan fo­kát jelenti, amely igen hatékonyan járul ahhoz, hogy az ország gazdasági helyzete egyre el­viselhetetlenebbé váljon. A fogyasztóképesség növelése, amely egyetlen módja a súlyos gaz­dasági helyzeten való javításnak, megtörik a kapitalizmus ellenállásán. A kartellek olyan gazdaságpolitikát folytat­tak, aminek nem lehet más a következménye, mint a legteljesebb elnyomorodás. Egyre job­ban nyílik az agrárolló, ami azt jelenti, hogy amíg az agrártermékek nagy része már a béke­árak alatt áll, addig a monopóliumot élvező kapitalizmus még ma is drágán dobja piacra az áruját. Európában Magyarországban leg­olcsóbb a búza, de a malomkartell jóvoltából mi esszük Európa legdrágább kenyerét, így van ez más közszükségleti cikkeknél is. A munkanélküliek segélyezésén kívül a szo­ciálpolitika más vonatkozásaiban sem történ­tek olyan intézkedések, amelyek a munkásság érdekeit szolgálják. Munkásvédő törvényekről még szó sem esett és az a kormányzati irány, amely folyton a munkássággal való ölelkezé­séről beszél és szociális intézmények kifejlesz­tését hirdeti, a gyakorlatban a legantiszociáli­­sabb politikát követi, s Magyarországon nem emlékszünk arra, hogy lett volna idő, amikor a szociális intézményeket annyira megnyomo­rították volna, amint az utóbbi években történt. Az OTI deficitjére való hivatkozással nem a fölösleges adminisztrációs költségeket csökken­tették, az állam nem vette vissza azt a több­száz tisztviselőt, akiket fölösleges módon a szociális biztosítás nyakába sózott, hanem kinevezett oda még csődörös őrmestert, fog­házőröket, akiknek előzően az állam szolgála­tában eltöltött idő után a munkások befizetett pénzéből kell a nyugdíjat folyósítani. Az ál­lam tehermentesítette magát többszáz ember fizetésével és az azzal járó nyugdíjjal, d­e mi­után ez a szociális intézményeknél többletki­adást jelentett, takarékoskodás címén elvették a beteg munkás szolgáltatmányának felét, a szülő nő segélyét, a gyógyfürdőt, a szakorvosi kezelést és tetejébe 20 fillért kell fizetni a mun­kaadóigazolványért, 20 0s 30 filléreket az orvos­ságért Mindezek a levonások megtörténtek, de változatlanul maradt a járulék, amelyet a mun­kások keserves béréből hetenkint levonnak. Az ipart tehermentesítették körülbelül IV0 millió­val, amit a baleseti sérültektől elvontak és ma már a félszemű, a csonkakezű, a béna „hozzá­szokhatott“ a nyomorúsághoz, úgyhogy nem fogja érezni azt a felsőbb szociális gondosko­dást, amely egyedüli jövedelmétől, a havi 10—15 pengőtől megfosztotta őt. Ilyen előzmények után indulunk neki az új esztendőnek. Hamuvá porladt a bizakodás lángja, összeomlottak a szebb jövő hitébe épí­tett várak és a sötét bizonytalanságba visz az utunk, ha továbbra is azzal a közömbösséggel intézzük sorsunkat, mint eddig. Az új esztendő történelmi hivatottsággal jön, mert a tömeg­­nyomor és a szenvedés ott állanak a születése pillanatában a bölcsőjénél. Ennek a történelmi hivatot­tságnak kell, hogy megfeleljen minden szaktársunk. Ez kell,­­ h­­og­y serkentse őket ab­ban a gigászi küzdelemben, a­melyben minden öntudatos megmozdulás egy-egy pillér áthoz a hatalmas épülethez, amelyet a szocializmus arany sugara ragyog körül. Nőmunkások, szervezkedjetek! A kapitalista termelési rendszer olyan irányt vett,­ amely kell hogy a nőmunkások nagy tá­borát is gondolkodásra késztesse. A gyárakban már a háború előtt is nagy előszeretettel alkalmaztak nőmunkásokat. Ek­kor az volt a gyárosok érve, hogy a női kéz­ügyességet nem lehet férfimunkaerővel pótolni. A háború alatt az volt az indokolás, hogy a hadbavonult férfimunkások munkáját nőmun­kásokkal kell pótolni. A háború után sem vál­tozott a helyzet. A gyárakban egyre több nő­munkás nyert fölvételt. Itt azután már nem kaptunk magyarázatot, hogy miért szükséges a nőmunkások fölös számban való alkalma­zása, amire egyébként sem voltunk kíváncsiak, mert tudjuk, hogy a cél nem­ más, mint a mi­nél olcsóbban való termelés biztosítása, ami egyben a nagy hasznot is jelenti. Ez a körül­mény az, amely fölött a nőmunkásoknak nem szabad napirendre térni. Nem pedig azért, mert ez a kérdés olyan sokoldalú és olyan mélyen nyúl a munkás családi életébe, hogy ez is nagyban közrejátszik a mai nagy nyomor ki­alakulásában. Ha megvizsgáljuk azokat a foglalkozási ága­kat, amelyek a gyáriparral kapcsolatosak, úgy azt látjuk, hogy igen nagy azon nőmun­kások száma, akik egy férfimunkás munka­helyére kerültek és így azt is bátran állíthat­juk, hogy egy-egy nőmunkás alkalmazásával az apa, a férj, vagy egy fiútestvér vált munka­nélkülivé, így állítja szembe a kapitalizmus a nőmunkást a férjjel, az apával vagy a fiú­testvérrel. És ennek az állapotnak mi lehetne más az eredménye, mint a munkáscsaládok nyomorának fokozása. De azok a nőmunkások, akik nem egy férfimunkás helyére kerültek, sem képesek arra, hogy mélyen az életnívó alatt álló megélhetésüket biztosítani tudnák. A kapitalizmus mindig abból a meggyőződésből indult ki, hogy a nőmunkás sokkal igénytele­nebb a férfimunkásnál és így alacsonyabb munkabérrel is megelégszik. Ugyanekkor­ azt az érvet is halljuk, hogy a nőmunkások mun­kája nem olyan értékes, mint a férfimunká­soké, így tehát a férfimunkások bérét sem igé­nyelhetik. Ahány szó, annyi hazugság. A nő­munkás semmivel sem igénytelenebb a férfi­­­munkásnál, mert hiszen — különösen napjaink­ban — azt látjuk, hogy a legtöbb nőmunkás egyben családfenntartó is. Neki kell elszenved­nie mindazt, amit a kapitalizmus azáltal oko­zott, hogy a testvért, az apát, a férjet az uccára dobta. Az igény elbírálásánál tehát a kapita­lizmus fenti érveit tényként elfogadni csak a legnagyobb rosszakarattal lehet. A női munka értékének elbírálásával is így vagyunk. Egyazon munka, végezze azt el nű­­vagy férfimunkás, csak egyazon értékű lehet. Nincs egy olyan elválasztó vonal, amely a munka értékét két részre tudná osztani. Ilyesmi csak a kapitalizmus gondolatkörében él és csak azért, hogy a közvéleménnyel is elfogadtassa, illetve tudomásul vétesse, hogy a női munka a férfi munkájánál értéktelenebb. Van ezen kívül még egy érv, amelyet a ka­pitalizmus csak befelé hangoztat. Ez pedig az, hogy a nőmunkások­­ szervezetlenek és így könnyebb velük elbánni, mint a szervezett férfimunkásokkal. Ezt hallottuk egy gyáros­tól, így nyilatkozott egy önfeledt pillanatban nem gondolva arra, hogy ezzel egyben az igazi szándékát is elárulja. Mert mi ebben a kijelen­tésben a lényeg? Az, hogy a nőmunkással úgy bánhat a munkáltató, ahogyan akar, a munkabéreket is úgy állapíthatja meg, ahogyan azt a saját érdeke, a profit növelése megkívánja. És ebben a munkáltatóknak iga­zuk van. A nőmunkások ezrei dolgoznak gyá­rakban, üzemekben és annak dacára, hogy ér­dekük ugyanaz, mint a férfimunkásoké, szer­vezetlenül lézengenek a gyárfalak között. Ahelyett, hogy szervezkednének, megelégsze­nek a panaszuk egymással való kölcsönös ki­cserélésével, odáig azonban már nem jutnak, hogy a helyes útra térve, szervezetten igye­keznének a panaszok orvoslása körül egymás­nak segítségére lenni. A nőmunkások nagy nyomora és szenvedése kizáróan ebből a nem­törődömségből fakad, az orvoslás módja sem lehet tehát más, mint félretéve a közönyössé­get, egymást megértve, egy olyan szervezett tábort alkotni, amelynek védelme alatt a mun­káltatók minden támadását sikerrel lehet visszaverni. A vas- és fémipari szakmákban dolgozó nőmunkások sem képeznek ez alól kivételt. Hány gyári és műhelyi értekezleten esik szó a nőmunkások szervezéséről. Vannak olyan gyárak és üzemek, amelyekben a férymunká­sok szervezve vannak és így kereseteik is meg­ütik a magasabb átlagot. Ugyanekkor az ugyanezen műhelyben dolgozó nőmunkások szervezetlenségük következményeként olyan bért kapnak, hogy az még alamizsnának is alig számítható. Hogy azután ez a férfimunkások kereseteire is milyen káros hatással van, azt tüzetesebben magyarázni szükségtelen. Mindezek ismeretében önként adódik a kér­dés: Akarják-e a nőmunkások, hogy a válla­latok által emberszámba vétessenek és hogy munkájukért olyan munkabért kapjanak, amely arányban áll munkájuk értékével? Ha igen, úgy az egész vonalon meg kell indulni a nőmunkások szervezkedésének és ezáltal a Szövetségünkbe való tömörülésüknek. Adja fel minden nőmunkás azt a kényelmes álláspon­tot, hogy közreműködése és a szervezet útján való harc nélkül a helyzete jobbra fog for­dulni. A csodák ideje lejárt, ezektől tehát a munkásnő sorsának javulását várni nem lehet. Ezt értse meg minden nőmunkás. Ha szer­vezve lesznek, biztosak vagyunk abban, hogy a nőmunkás is elfoglalhatja majd a társada­lomban és az élet nehéz problémáinak megol­dása körül azt a helyet, amelyet munkája után már régen kiérdemelt.* Itt adjuk a vas- és­ fémiparban foglalkozta- Ha még nem vagy tagja Szövetségünknek, jöjj közénk. Mint testvérünket szeretettel várunk. Állj te is az emberi megélhetésért küzdők soraiba. Ezzel segíts nekünk és

Next