Volán, 1972 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
2 A 'Théis' köszönti. Az ezredik kitűnőt Január 11-én Budapesten a Bartók Béla úton óvatos, okos manőverezéssel, rohanó kocsisort állított meg, hogy a nehézkesen átkelő gyalogos öreg életét védje. Ugyanaznap ugyancsak a Bartók Béla úton egy megállóba szorult 7-es autóbusz kiindulását tette lehetővé az áradó csúcsforgalomban. Négy órával később, Csepel főútvonalán hasonló önzetlen előzékenységével a mellékútvonalon veszteglő kocsisor előtt megnyitotta a besorolást a főútvonalra. Talán véletlen, hogy mindhárom esetben látták példás emberségét? Nem, mert mindig így viselkedik. Nem a közúton kezdte tanulni a tisztességet, ott csak folytatja. A neve: Varga János. Az 1-es Volán 1-es üzemegységének gépkocsivezetője. Az ezredik azok sorában, akiket az erre feljogosított szakmai vezetők, példamutató közúti magatartásukért a helyszínen „A közúton kitűnőre vizsgázott a karínnal látnak el. ” és társai azok a tiszteletreméltó kivételek, akik — ezúttal szó szerint — erősítik a közúton a szabályt és bennünk a reményt, hogy példájuk mind vonzóbbá válik. az autóközlekedési dolgozók lapja A szerkesztő bizottság elnöke: Tapolczai Kálmán Főszerkesztő: Solymár Tamás Szerkesztőség: Bp. VI., Lenin krt. 90. Levélcím: Bp. St. pl. 221 TeL: 122-780. Telex: 650 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat, Bp. Vill., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 313-100. Felelős kiadó: Csollány Ferenc Megjelenik havonta. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Bp., V. József nádor tér 1.) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215—Э6162 pénzforgalmi jelzőszámára. Előfizetési díj 1 évre 36,— Ft. Vt évre 18,— Ft. Vt évre 8,— Ft. INDEX: 25.877 71.7184 Egyetemi Nyomda, Budapest Felelős vezető: Janka Gyula igazgató Vendég voltam abban a vállalati Volgában, amely egy szépnek ígérkező koranyári napon a Balaton felé indult. Előzékeny vendéglátóim a gépkocsivezető mellett jelölték ki a helyemet, ők hárman hátul foglaltak helyet, ami a forrónak ígérkező napon jeles önmegtartóztatásról tett tanúságot. Dehát én voltam a vendég, ráadásul újságíró-vendég, aki bizonyos panaszok ügyében utazott aznap a Balatonhoz s három vendéglátó kísérőm azt a vállalatot képviselte, amelynek munkájáról a panaszok elhangzottak. A hangulat ilyenkor egy kissé feszes, olyasféle villamos töltése van, mint amikor a vívók már fölálltak a pástra, fürkészve méregetik egymást, bemelegítő mozdulatokat tesznek, de még nem hangzott el a vezényszó. Ilfitársaim minden bizonnyal nem első ízben tették meg ezt az utat ebben az összeállításban. A pilóta huszonhat-harminc éves fiatalember volt,akit bizalmasan a keresztnevén szólítottak s aki első megítélésem szerint higgadtan és magabiztosan vezette járművét. Ezek azonban csak az első percek benyomásai voltak, mert alig hagytuk el az M1-es út budaörsi szakaszát, elfogyott alólunk első sztrádánk rövidke darabja, fölértünk az érdi tetőre s nekivágtunk a hosszú, enyhe kanyarral folytatódó lejtőnek, amikor elkövetkezett az a bizonyos rossz pillanat, amit az ember életében nem tud elfelejteni. A Volga sebességmutatójának tűje a nyolcvan kilométer körül táncolt, amikor fölharsant mögöttünk egy kürt hangja, ugyanakkor fölvillantak egy előzni szándékozó jármű lámpái. Félszemmel hátra sandítottam. Egy lapos, meggypiros sport- Mercedes húzódott mellénk. Az út abban a pillanatban szabad volt, csak a kanyarban tűnt fel egy másik autó. Hely és idő tehát bőven állt volna rendelkezésre az előzés befejezéséhez, de éreztem, hogy a Volga megugrik velünk, önkéntelenül a sofőr jobb lábára néztem, tövig benyomta a gázpedált, a kocsink felgyorsult és tartotta a Mercedes sebességét. Hosszabb távon termézetesen semmi értelme sem volt ennek a mutatványnak, fiatal pilótánk nem is erre számított, mindössze arra törekedett, hogy a külföldi rendszámú Mercedest visszaszorítsa. A következő másodpercekben a szemből érkező igen jó márkájú s magyar rendszámú autó is „lőtávolba” érkezett. Ha ez a harmadik kocsi egy kicsit kihúzódik jobbra, azon az úton a Mercedes kényelmesen elfért volna köztünk, de nem, az a másik magyar sem tágított, így a Mercedes kénytelen volt viszszacsúszni mögénk. Pilótánk aljas kis mesterkedését azzal tetézte, hogy fékezett, arra kényszerítve a Mercedes vezetőjét, hogy füstölgő abroncsokkal a — szerencsére — száraz padkán fejezze be a kalandot. — Mire volt ez jó? — kérdeztem a fiatal gépkocsivezetőtől, aki fölragyogó szemmel, látható elégedettséggel adott ismét gázt. — Tanulja meg az a külföldi ürge, hogy ez Magyarország — mondta gőgös és rosszindulatú mosollyal s vendéglátó útitársaim megértő nevetgéléssel nyugtázták a megjegyzést. Ki tudja, talán még szellemesnek is találták s ha nincs a kocsiban egy okvetetlenkedő idegen, talán meg is dicsérik, amiért olyan bravúrosan „hazavágta azt a külföldi ürgét”. Büszke nemzeti öntudatunknak ez az új ** vonása ma már — s ezt hivalkodás nélkül állíthatjuk —, nemzetközi hírnévnek „örvend”. Nyugati autóklubok nyomtatott tájékoztatóban hívják fel tagjaik figyelmét arra, hogyha Magyarországra utaznak, lehetőleg óvakodjanak az éjszakai autózástól, mert a kivilágítatlan kerékpárok és lovaskocsik állandó veszélyforrást jelentenek, általában a legnagyobb óvatosságra intik a magyarországi kalandra indulókat. Ezek a tájékoztatók természetesen tapintatosan fogalmaznak, az ember azonban kicsendülni vél belőlük egyfajta határozott figyelmeztetést: Hegyeshalom vagy Rábahídvég után másik világ kezdődik, másfajta közlekedési etika érvényesül annak ellenére, hogy a hivatalos Magyarország rugalmas módon iparkodik alkalmazkodni a nemzetközi közlekedési alapelvekhez, súlyos milliárdokat költ korszerű utak építésére, forgalomirányító berendezésekre, a biztonságos közlekedés műszaki feltételeinek megteremtésére. A közlekedésben egyre inkább eluralkodó — vagy inkább elfajuló — magyar virtus azonban nem költségvetési tétel. Kiváló pályatársam szenvedélyes érdeklődéssel foglalkozik a magyar ifjúság gondolkodásmódjával, különös tekintettel a nemzeti öntudat kényes kérdéseire. Tanúja voltam egy alkalommal egy vizsgálatának, amikor tizenkét-tizennégy éves általános iskolai tanulóknak egyetlen kérdést tett fel: milyen ember a magyar? A kérdésre adott válaszokból a következőket jegyeztem fel: A magyar büszke. A magyar vendégszerető. A magyar udvarias. A magyar nagylelkű. A magyar segítőkész. A magyar barátságos. A magyar önfeláldozó. MAGYAR ÚTON - I