Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-13 / 86. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. április 13. 1 CT/! tavaszán már gyülekeztek az­­ oszmán haderők Konstantiná­poly közelében, hogy augusztusban meglec­kéztessék Mohács síkján a magyar nemesség színe-virágját. A szultán hadserege a győze­lem után a szokásos pusztítások közepette háborítatlanul kivonult az országból. Szu­­lejmán intő figyelmeztetésnek szánta Mohá­csot. A pártütésben, torzsalkodásban ked­vüket lelő nemesi csoportok tehetsége azon­ban nem terjedt a veszély felismeréséig. A fi­atal császár ennek ellenére gavallér volt őse­inkkel szemben, hisz 15 évet várt Buda bevé­telével, amelyről a törökök csaknem másfél­száz évig nem is kívántak lemondani. Men­­nyire más volt a Hunyadiak kora, amikor a pogány merészségének egy más Magyaror­szág ereje és tekintélye szabott határt! Erő és tekintély. Egy ország számára je­lenthet külső presztízst. Ugyanakkor feltéte­lez egy olyan belső hátteret, melyet az állam lakosainak szervezett tevékenysége teremt. Tevékenység: Mindenekelőtt jelenti az élet újratermelését, annak magasabb szintre emelését, bizonyítva ezzel az adott rendszer életképességét. Voltak, vannak olyan nem­zetek,­­ amelyek sikeresen lovagoltak meg egy-egy fejlődési­­ hullámot, hogy később bátrabban szembenézzenek újabb kihívá­sokkal. Vajon ma nekünk vannak-e erre esé­lyeink? Ide vezethetők vissza félelmeink. A Nyugat csaknem két évtizedig finanszí­rozta lemaradó gazdaságunkat, betartva anyagi ígéreteit, míg mi a fogadkozás mezs­gyéjét nem léptük át átkos kényelemszerete­tünk miatt. 1968 óta húsz év telt el. Mi lesz, ha a Nyugat benyújtja a számlát? Polonizá­­ció? Honfitársaink némelyike a teljes piaci rendszer bevezetésében látja felzárkózásunk kulcsát. Ez a pozitív irányú fejlődésnek elen­gedhetetlen feltétele, bár nem kizárólagos garanciája. Ma nem tudjuk még, hogy elér­tük-e a komplex válság holtpontját, vagy Árnyékban csak haladunk feléje. Ha az embert, mint a társadalmi mozgás és a termelés főszereplő­jét nézzük, úgy a süllyedés folyamatos. Fo­­x­gyünk. Évente visszaköszön egy „Mohács”. Csökken az átlagéletkor. Morális téren egy­kori értékeink erodálódnak. Hiteleink után hitünk is erősen fogyóban van. A hitetlenség pedig a cselekvés esélyét kételyezi meg. Érdemes volna eltöprengeni azon, vajon mi tette naggyá a múlt század folyamán az angolszász civilizációt. Optimálisan ötvöző­dött a protestáns etika a kor liberális eszme­áramlatával és az egyéni kezdeményezések­kel. Egyszerűbben: a puritanizmus takaré­kossága és szerénysége kapcsolódott a „kor­látlan” lehetőségek világához, melyben a fej­lődés erős hátszelét az egyéni ambíciók ki­fogyhatatlan energiái adták. A mai Magyarország ezzel szemben a „kí­váncsiság” feudális hóbortjának emel több­­emeletes családi emlékműveket a tehetősebb réteg. A szabad kezdeményezések a gazda­sági szabályozók képlékenysége miatt az egyéni fogyasztás területére korlátozódnak. Hosszú távon számunkra ez nemzetközi zsákutcát jelent, míg Burgenlandnak emel­kedést. Ráadásul a „pünkösdi” vásárlási konjunktúra kitermelte a maga hamis, bár tetszetős monarchikus illúzióit. Változnak az idők. Ausztria már nem házasodik, in­kább barátkozik, aminek azért megkéri az árát. A világ fejlettebb felében a teljesítmény­orientáció a döntő, míg nálunk a pozícióva­dászat emésztette fel az alkotóenergiák je­lentős részét. A felnövekvő generáció na­gyobbik fele nem látva a teljesítménnyel együttjáró előrelépés lehetőségét, inkább a fogyasztás csábító, mindenekelőtt a szülők zsebétől függő délibábját kergeti. Az utóbbi évtized fejlődésének részben következménye a szemlélet, mely a hanyatlást próbálja emészthetőbbé tenni. Pedig a most felnövek­vő generációnak kell újból felvállalnia az elmaradottság évszázados problémáját, melyhez a hatalmas adósság keserű desszert­ként kapcsolódik. Vajon nem akad-e meg ez a falat a torkunkon? Meg tudjuk-e jelölni a reálisan elérhető célt? Közel van még az ötvenes , hatvanas évek „hajráoptimizmusa”, mely a harmin­cas évek Ruhr-vidékének ipari színvonalát célozta meg. Ma elvileg a posztindusztriális nyugati civilizáció termelési színvonalát kel­lene kiindulópontnak elfogadnunk. Azon­ban a magas szintű kultúra mögött egy olyan háttér is áll, amelynek alkotóelemei az évszázadok során alakultak ki, hogy leüle­pedve egy összefüggő rendszert alkossanak. Ide kapcsolódik a racionalitás, a teljesít­ményelv, a minőség, a megbízhatóság, a pontosság, a piac, az innováció, az oktatás­­fejlesztés, stb. Csak néhány szeletét említet­tem az egésznek, melynek elemeit külön­­külön ismerjük, azonban a mai napig nem sikerült összeraknunk idehaza. Részben ezért nem értünk szót a világ civilizáltabb felével. Végül ide vezethető vissza elmara­dottságunk alapkérdése is. Ma széles sávban húzódik keresztül ha­zánkon egy limes, mely Keletet választja el Nyugattól. Ma még ezen a határon állunk, fent a megtűrtek őrtornyában, ahol csontig metsző szél fúj. Mozdulatlanul tépelődünk, miközben azzal áltatjuk magunkat, hogy erőt gyűjtsünk. Ha lejövünk­­— márpedig le kell jönnünk —, útválasztásunk iránya és lépéseink határozottsága fogja eldönteni, hogy „Mohács” tornyosuló árnyéka csak fenyegetés marad-e. Barta Zsolt Műemlékvédelem a Balaton vidékén A Balaton partján megkezdték több, értékes műemlék és műemlék jellegű épület helyreállítását. Tető alá került már a badacsonyi Szegedy Róza-ház, amelyre csaknem­­ 20 millió forintot költöttek. A legapró­­­­lékosabban, nagy műgonddal, minden követ eredeti helyére téve újították fel a patinás barokk épületet. Rendbehoz­ták a gazdasági épületeket is. A házban irodalmi múzeumot és reprezentatív vendéglátóhelyet rendeznek be. Balatonfüreden hozzáláttak a vidék egyik legértékesebb műemléke, a késő barokk korban emelt, copf stílusú Gombás-kúria megmentéséhez. Az épületegyüttest — amelyet a mel­léképületekkel együtt a XVIII. század­ban építettek át mai formájában helyreállítás után üdülőnek rendezik a be. Balatonfüreden befejezik a Jókai­­múzeum épületének­ teljes helyreállítá­sát. Az épület 6 szobájában, ahol még 1964-ben emlékmúzeumot rendeztek be, felújított kiállítási anyaggal fogad­ják a látogatókat. Régi formajegyeinek hangsúlyozásá­val állították helyre a keszthelyi Hul­lám Szálló műemlék jellegű épületét, amely a századforduló jellegzetes bala­toni építészeti stílusát testesíti meg. Hangulatos színfoltja lesz a szálló mel­letti térségnek a zenepavilon, amelyet nemrégen megtalált korabeli rajzok alapján terveznek felépíteni. KAMARÁS ISTVÁN: Asztalos János találkozik szíve hölgyével Asztalos János megint összeszó­lalkozott a feleségével. Bözsi a be­vált módszer szerint összepakolta a gyerekeket, és elvonult. Asztalos Já­nos megkapta az állandóan áhított, de csak negyedévenként esedékes kétórai nyugalmat. Most is azzal kezdődött, hogy minden további nél­kül elment belőle először öt, majd tíz, aztán még tizenöt perc, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Asztalos János ideges legyen. Bosszankodva nézte, hogy vágtat az óra mutatója, ez­ is elvett ajándék nyugalmából újabb tíz percet. Most már összesen huszonöt perc potyogott bele a sem­­m­­ibe. Ilyenkor szokta elkezdeni vé­dőbeszédét saját maga mellett! Ebbe csengettek bele. Mellesleg, még egy­szer sem fordult elő, hogy ne csen­gettek volna bele, és ne hatolt volna bele nyugalmába Piskeyné, Sebőkné vagy Peturbányi néni. Rendszerint­ Bözsi csengetése szabadította meg tőlük. Most viszont a FABULON­HÖLGY állt az ajtóban. Éppen úgy, ahogy szokott. Kezében tartotta a Fabulont. Asztalos János az elmúlt héten ünnepelte ötvenkettedik szüle­tésnapját, fehér asztal mellett, a Jed­lik Ányos szocialista brigáddal. Ott is "Szóba került a­ FABULON­­HÖLGY. Most azonban itt állt az ajtóban, pontosan úgy, ahogy szo­kott. — Nem megyünk be? — kérdezte a FABULONHÖLGY. Bebizonyosodott, hogy az egész kérhetetlenül igaz. A kétségbevon­hatatlan bizonyíték a FABULON­HÖLGY bőrének illata volt. — A bőre őre — motyogta Aszta­los János. — A bőröm őre — mondta a FA­BULONHÖLGY, és megindult be­felé. — A feleségem nincs itthon — próbálkozott Asztalos János. — Ön Asztalos János? — kérdez­te a FABULONHÖLGY az előszo­bában. A bejárati ajtó még nyitva volt. Asztalos János odaugrott, és be­csukta. —Én,kérem ...—kezdte Asztalos János, és készséggel átengedte a foly­tatást a FABULON HÖLG­Ynek. — Ön, ugye, több alkalommal ki­jelentette brigádtársainak, hogy „Fabulon a bőre őre, én meg a hölgy pőre őre?" — Ez, kérem, egyáltalán nem egy kijelentés... — Tudom. Vers akart lenni. Vagyis pajzán versike. Természete­sen rólam. Vagyis inkább hozzám. A kijelentés viszont így szólt: „Elég lenne csak öt­ perc, öt egész perc, elhiszitek?”­ Nos, most 18 óra 32 perc van, és ön tíz egész percet kap tőlem. . . .Honnan hallotta kegyed ezt a ... kijelentést? — Nyugodt lehet, nem a feleségé­től. Kezdhetjük? A FABULONHÖLGY letette a Fabulont az asztalra. Asztalos János úgy érezte, ettől valahogy még fesz­telenebb lett. — Akkor talán tessék helyet fog­lalni. A FABULONHÖLGY leült, de nem olyan finoman, ahogy várni le­hetett volna, inkább levágta magát, mint Jutka, vagyis Asztalos Jutka, ezért oly sokszor kikapott Bözsitől, vagyis Asztalos Jánosnétől. Amikor a FABULONHÖLGY meglátta, hogy Asztalos János meg sem moz­dul, felkapta a Fabulont, és idegesen forgatni kezdte. Ötször rakta le, és vette fel, hatodszorra megkérdezte: — Na, mi lesz? Asztalos János tudta, hogy most már cselekedni, de legalábbis java­solni kell valamit. — Nem tetszene magát kenegetni azzal a Fabulonnal? A FABULONHÖLGY levette a Fabulon kupakját, de nem kenege­­tett, hanem újabb kérdést szegezett Asztalos Jánosnak: — Önt fogom kenegetni, hiszen Ön azt is mondogatta a brigádban, hogy „Engem is k­enegethetnél egy­szer, kisanyukám!" — Azt hiszem, le is telt a tíz perc — próbálkozott Asztalos János. — Kettő és fél. — Ennyi van még? — Ennyi telt le­­— javította ki a FABULONHÖLGY, akin termé­szetesen nem lehetett óra, de Aszta­los Jánosnak valahogy nem akaró­­dzott most ebbe belekötni. Végül is nem maradt más lehető­sége, mert a FABULONHÖLGY még egyszer megkérdezte, hogy „Mi lesz?" g0Es|| Kegyednek halvány fogalma sem lehet, hogy hány perc telt el, mert kegyednek, ugyebár, nincsen karórája. A FABULONHÖLGY egy kis­ aranyórát vett elő. Hogy honnan, azt nehéz lett volna megmondani. 'íj.gfrj Négy és fél S közölte a FA­BULONHÖLG­Y, és megint várható volt egy „Mi lesz?"' Rosszabb következett: —, Na, mi lesz, apukám? — kér­dezte a FABULONHÖLGY, egy cseppet sem gunyorosan,­ hanem pontosan úgy, mint Bözsi. Szerencsére, Bözsiről eszébe ju­tott Bözsi. ■— Mindjárt itt lesznek—közölte. Akkor mire vár? — kérdezte a FABULONHÖLGY, és gyors moz­­dulattal lerakta, vagy inkább levágta a Fabulont. A terítő egy kissé gyűrött volt, Asztalos János akkurátusan meg­igazította, hogy el ne dőljön a Fabu­lon. — Ugye, azt is szokta mondogat­­­ni, hogy „Ha pedig egyszer én kene­­gethetném!" I^S Tényleg? — kérdezte megle­pettem Asztalos János. Eszéjbe jutott egy mentő ötlet. — És mit szoktam még mondani? A FABULONHÖLGY fölállt, és kifelé indult, úgy, ahogy volt. Aszta­los János megindult szorosan a nyo­mában. Gondolta, lesz, ami lesz. A FABULONHÖLGY nem nézett hátra, kinyitotta a bejárati ajtót. Megállj, gondolta Asztalos János, megállj, addig nem mész el, amíg meg nem kérdezem borzasztóan gú­nyosan, hogy „Mást nem szoktam mondani, kisanyukám?" Hxß.Más semmit!—7 zárta le hirte­len a FABULONHÖLGY, és lesie­tett a lépcsőn, úgy, ahogy volt. A Fabulon ott maradt, de szeren­csére nem lett belőle kalamajka, mert Bözsi megelégedett azzal a huncut magyarázattal,­hogy távollé­tük alatt ott járt a FABULON­HÖLGY. Derby, avagy a zenélés öröme Beszélgetés Vukán György zeneszerzővel Napokig fogorvoshoz készülődtem. Jókedvűen, fejemben ezernyi gondolat­tal, kérdéssel. Ilyen vidáman még nem léptem át a Stomatológiai Intézet ka­puját. Mindez annak köszönhető,hogy a fogorvos nem más, mint Vukán György dzsesszzongorista, zeneszerző és nem orvosi minőségben kerestem fel. Beszélgetésünknek aktualitást adott a Derby című táncdráma nemrég tartott Erkel színházi bemutatója. A Horace McCoy amerikai író A lovakat lelövik, ugye? című regényéből készült balett zenéjét ugyanis Vukán György szerez­te. — Ki és mikor kérte fel a komponá­lásra? — Müller Péter szövegkönyvíró és László Péter, a darab koreográfusa nyert meg az ügynek. Nagyon megtet­szett, hogy a mű a táncról szól, nem a hagyományos balettdramaturgia sze­rint építkezik, az események filmszerű­en peregnek benne. 1987 augusztusá­ban szóltak, év végére a fejemben, 1988 február elejére pedig papíron volt a partitúra. — Úgy tudom, Magyarországon nem kényeztetik agyon a dzsesszmuzsikuso­kat. — Ez igaz, de nekem az a vélemé­nyem, hogy nem szabad mindig a ked­vező alkalomra várni, hanem folyama­tosan dolgozni kell. Dzsesszt csak óriá­­s­i hittel, kitartással lehet játszani, nem várva sikert, anyagi elismerést. Tapasz­talataim alapján — ha viszonylag szűk körben is — az emberek szeretik ezt a zenei műfajt. Ön nem csak dzsesszzenét szeret, írt már filmmusicalt, filmzenét, zongora­­versenyt, különféle kísérőzenét. Bizo­nyára sokműfajúságának is szerepe van a felkérésekben. — Ez valószínű. A Derbyben is kü­lönböző 20. századi stílusokat kellett felhasználnom, amelyeket a szimfoni­kus zenével igyekeztem egységessé öt­vözni, így felismerhető benne Gersh­win és Bernstein hatása, valamint a „third stream”-nek, harmadik áramlat­nak nevezett zenei törekvés, amely nem kötelezi el magát sem a szimfonikus zene, sem a dzsessz mellett. — Ejtsünk szót a zenészekről is, hi­szen egészen különleges összetételű a zenekar.­­ Az együttes alapja a fúvós dzsesszben jártas Creative Art En­semble, amelyet 1986-ban alakítottunk a Budapesti Rézfúvós Együttesből és a Super Trióból. Hozzájuk csatlakozik az Operaház szimfonikus zenekara és néhány szólista. A balett zenéjébe sike­rült némi dzsesszt is becsempészni, ami nem kis dolog operaszínpadon. — A tv-nézők hallhatták kísérőzené­jét A világ metrói, a Linda című soroza­tokban, zongorajátékát a folyamatosan vetített Szomszédokban. A fentieken kí­vül milyen alkotásokhoz írt zenét az utóbbi években?­­— Én írtam például Szabó István Hanussen, Bacsó Péter Titánia, Titánia című filmjének zenéjét, Gyurkovics Ti­bor Fekvőtámasz című darabjához is komponáltam. — Min dolgozik most? — Folyamatosan komponálok a Bu­dapesti Rézfúvósok számára. Gyurko­vics Boldogháza című színdarabjához írok zenét, rádióoperám címe Kereszt­­utak lesz. A pápa magyarországi láto­gatása alkalmára írom misémet, amely a Mise az elnyomottakért címet viseli majd. Ez e­gy „résztvevő” mise lesz, sze­retném, ha hallgatóit hatása alá vonná, úgy, hogy közben aktivizálja is őket. R. Á. Petőfi-szobrok „Petőfi körül az utóbbi években is­mét sűrűsödnek, sőt fokozatosan gyű­­rűződnek az újrafelismerés hullámai”. Ez az egyetlen, előszóból kiragadott mondat is igazolja, valóban, Petőfi Sándorról, Kiskőrös jeles szülöttéről sok szó esik mostanában. Nemcsak ha­lálának 140. évfordulója adta-adja az apropót, hanem az a meghökkentő hír is, miszerint a szibériai Barguzinban megtalálták azt a sírt, melyben vélhető­en a szabadságharc költője nyugszik. De nem is ez a témánk, hanem az a könyv, amely a közelmúltban látott napvilágot az Antikva Kiadó gondozá­sában. Dr. Varjas Károly évek óta szor­gosan gyűjtötte a hazánkban és határa­inkon túl fellelhető Petőfi-szobrok fo­tóit, adatait, történeteit. Türelmes munkája révén állt össze több mint két­száz oldalas könyve, melynek címe: Pe­tőfi-szobrok hazánkban és határainkon túl (1850—1988). Számba veszi a szer­ző az általa megismert, a költő alakját, portréját megörökítő alkotásokat, köz­tük azokat is, melyek szűkebb pátri­ánkban, Bács-Kiskun megyében talál­hatók. (Ezeket korábban már bemutat­tuk a Petőfi Népe sorozatában!) Mind­ezen túl dokumentumokkal, életrajzi, irodalomtörténeti adatokkal is szolgál dr. Varjas Károly. A kötettől persze nem lehet számon kérni a teljességet. Tudjuk, nincs benne minden Petőfi-szobor, hiszen a kézira­tot valamikor mégis csak le kellett zár­ni. A szerző viszont várja, hogy továb­bi adatok jussanak birtokába. A köz­vetítő szerepet lapunk is vállalja ... A Forrás har­madik számában jelent meg Kop­pány Zsolt Le­nyelt fogak című elbeszélése. Vasy Géza Berták László költői vi­lágát elemzi ta­nulmányában. Iz­galmas olvas­mány az Egy bör­tönnevelő feljegyzései, amely részlet Tó­dor János, szociográfiájából. Ebben az írásban bepillanthatunk a börtönök zárt világába, az ottani nevelők mun­kájába. Érdeklődéssel várjuk tehát, hogy napvilágra kerüljenek a további részletek, akár könyv formájában. A nagykőrösi Kisfaludy Katalin azt a memorandumot ismerteti, amely 1848 szeptemberében készült és eljutott a három városba, Ceglédre, Nagykőrös­re és Kecskemétre. Kovács István költő, történész részletet ad közre A légió cí­mű esszékönyvéből, amely a Móra Ki­adó gondozásában jelenik meg hama­rosan. Az írás témája: a lengyel légió a tavaszi hadjáratban. A Forrásban Markó Béla, Utassy József, Szöllösi Zoltán, Szokolay Zol­tán, Vári Fábián László, Szikszai Ká­roly, Bertók László és Pintér Lajos ver­sei olvashatók. Géczi János Markó Bé­la Friss hó a könyvön című művéhez fűz gondolatokat. Emellett több könyvis­mertető is szerepel a folyóiratban. Pap Gábor művészettörténész Bardócz La­jos grafikáiról ír egy kécskei kiállítás kapcsán. A művész alkotásai szintén megtalálhatók az oldalakon. szik — elsősorban kedvtelésből, de színvonalasan! — hajdani világslágere­ket. Ezúttal lemezkészítési lehetőséget kaptak a Profiltól. Kétszer nyolc szá­mot gyűjtöttek össze, hogy angol nyel­ven rögzítsék a korong két oldalára. (Producer: Bardóczi Gyula, a Neoton Família dobosa.) When the saints go marching in, Jam­­balaya, Lucille, Hello, Mary Lou, Oh Carol, Only you, Wanderer, San Anto­nio Rose és a többi. Mindegyik dal egy­­egy rocktörténeti remekmű, bizonyára minden hallgatónak fűződik hozzá em­léke, története. Itt-ott új színt, ízt ad­nak a jól ismert dallamoknak, persze nem meghamisítva az eredetit. Ettől válik sajátossá, „oldboys”-ossá a le­mez. 89*3 Varjas Károly LEMEZ Egy kis nosztalgia A zenekedvelők szívesen hallgatják a régi idők rockmuzsikáját, a hatvanas, a hetvenes évek sikerdalait. A buda­pesti Old Boys együttes már régóta jár- MAGAZIN ■ Rockkedvelőknek A Polip című rockmagazin legújabb számában a tízesztendős Hobo Blues Band-et ünneplik. Több írás is született a népszerű együttesről, sőt kétoldalas, színes poszteren is szembenéznek ve­lünk az újság közepén­. Egy másik, hosszabb lélegzetű anyag a rockzene és a társadalom kapcsolatát vizsgálja. Hogyan is­ állunk 1989 tavaszán, az általunk is megfogalmazott zavaros helyzetben? A kérdésre a pop-, rockze­ne tapasztalt szövegírói, muzsikusai válaszolnak. Gréczy Zsolt riporter fel­kereste az R-GO együttesben „ugra­bugráló” egykori Gidákat és megkér­dezte tőlük: mi lett velük? Természete­sen az együttes jelenlegi énekeslányai is szót kapnak. Zoltán Erika színes fotója a Polip hátoldalán lelhető fel, a népsze­rű sztárral készült beszélgetés pedig a 22. oldalon. A lap egyik büszkesége lehet az az anyag, amely a rock fene­gyerekével, Frank Zappával készült — egy véletlen találkozás során. A Sztár­­intim rovatban ezúttal az Első Emelet dobosa, Szentmihályi Gábor nyilatko­zik horoszkópja alapján. Megtudható: szinte semmi nem igaz a róla állítottak­­ról. B. T.

Next