Balkon, 1999 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3-4. szám

d­o­s­s­z­i­é A falakat nem kellett döngetni, eltűntek. Nem feltűnő, hogy a puszta érzéki­séget közlő festészet mint műfaj a maga antiintellektualizmusában mennyi­re előtérbe került az utóbbi időben? És minél érzékibb, annál kívánatosabb, szóval annál inkább ez lett adekvát. H. I.: Nem sokkal, két-három évvel Birkás Ákos nietzschei mélységbe merülő mon­data után Hencze Tamás mondott­­ egy tv-műsor link, három perces interjújában, és már ez is jellemző­­ az én számomra rettentő különös mondatot az avantgarde-ról. A kérdés az volt, hogy mi van itt az avantgarde-dal, mely lassan hivatalossá lesz. És ez nem is volt érdektelen, hiszen már mindenki annak mondta magát vagy annak számított szinte, ám Hencze, a rá jellemző nonsalansszal rávágta, hogy már csak a fiatalok pén­zes avantgarde-ja van. Ez szerintem egy hihetetlenül durva, más szempontból metafori­kus érvényű jelzős szerkezet. K. E.: Hát igen, 90-ben jelent meg látványosan, hogy most már nincs mi­ről beszélni, de a legújabb magyar irányzatoknak, nevezzük így, ez a bizo­nyos nyugati stílusú menedzselése, ez valóban elkezdődött a nyolcvanas években, mégpedig Néray Katalin és Hegyi révén. És ezt aztán rossz néven venni nem lehet. Sőt, ez akkor bizonyos szempontból nagy áttörés volt. H. I.: Csakhogy ez a jelzős szerkezet, ez a pénzes avantgarde... És azt vajon elképzel­hetőnek tartja-e, hogy a mai társadalmi feszültségek, ideológiaváltások „visszahívhat­ják” esetleg az avantgarde-ot? Visszatérhet-e a pozitív utópia? K. É.: Nagyon is elképzelhető, hogy a világnak ezen a felén robban az az abszurd ellentmondás, ami abból fakadt, hogy a szabadság eufóriája, tehát hogy az orosz csapatok kimentek, együtt járt a kapitalizmus bejövetelével. Ez előbb-utóbb egy olyan kontraverzióhoz vezet, amely újra megteremti a maga reakcióját. De nem a régi értelemben, hanem ki kell termelődnie megint egy új ideológiának, új formanyelvnek, új fellépési módszernek. Mert egyelőre sokan visszavonulnak ebbe az általam csigaháznak nevezett privát szféra legbelsejébe. Valami olyan érzés vesz rajtam erőt, és nem hiszem, hogy ez csak az én személyes érzésem, ez többünké, a régi generációé, hogy semmit nem oldott meg a jövő tisztázásáért folytatott harc, és most meg kellett tanulnunk, hogy benne vagyunk a szörnyű hordalékban, ami a törté­nelem maga. Ez egy szörnyű hordalék, tiszta vízfolyás, újból iszaphordalék, simányok, örvények. Szóval mint egy nagyon-nagyon vad folyó sodrása. Mi ebben jócskán benne vagyunk. És erre meg kell, hogy jöjjön az újabb ideoló­­­giai válasz. A tv-ben volt nemrég egy csillagászati műsor, és egyszer csak egy­­teljesen új fogalomról, a „negatív testek”-ről kezdtek beszélni, hogy a nega­tív testek határozzák meg az egész univerzumot. És akkor aztán lassan ki­­­­mondták, hogy semmit semmiről nem tudnak. Hát ennél csodálatosabbat,­­mint hogy a tudomány ezt kimondja magáról! Hogyan tudnánk akkor mi most pont itt szabályozni, amikor éppen egy ilyen ronda­krmánynak a köze­pén tapodunk. Miért lenne ez pont az a pont, ahol határt húzunk? Én biz­tos vagyok benne, hogy ez generációs váltással is fog járni. Tehát nem a ré­giek feladata ez. Nem is várható el tőlük, annyi katasztrófán mentek keresz­tül. Nem Bak Imre generációja, mert nekik éppen elég, hogy még mindig becsülettel járják a saját útjukat. Tekintetbe kell venni, hogy egy bizonyos korhatáron túl az ember már saját magát akarja tisztázni. És akkor nem ne­gatívum, hogy már nem fogad be új dolgokat. A gondolatait kell kiteljesíte­ni, és ez rám is vonatkozik, én például, amikor azt mondtam, hogy szeret­ném az avantgarde fogalmát egy dolgozatban tisztázni, akkor én igenis visszatérek azokhoz a dolgokhoz, amelyek a legnagyobb, felszabadító él­ményként hatottak rám. Az én feladatom, hogy erre koncentráljak, s ez bizonyos mértékig történészi feladat. H. I.: Valamikor 73-74-ben hallottam az előadásait a Fiatal Művészek Klubjában. Volt egy sorozata, a Dosszié, amiben Beuys-ról és Cage-ről beszélt. Akkor ugye még bő­ven élt Korniss, Veszelszky. Magának milyen érzés volt a Beuys-hoz képest mérhetetlenül avítt Korniss munkáiért lelkesedni, és vajon mit gondolhatott magáról Korniss, magáról, mint a róla az első könyvet író nagyon közeli barátról, aki ugyanakkor egy általa nyilván minősíthetetlen alakkal, Beuys-szal foglalkozik? K. É.: Köszönöm ezt a kérdést, az ilyesfajta munkálkodásomra nem gon­doltam, mert az időtávot én természetesen éltem meg. Még most is, bár mondom, hogy számomra lezárul a jövő, de foglalkozom kortárs művészek­kel. A korszakeltolódások, rétegcsúszások nagyszerű élményként érintettek, csodálatos, lebegő állapot volt. Ami Kornisst illeti, ő valóban - joggal - ér­zékeny volt a maga elismerésére, és sértődékeny is volt. De nyitott is - az is­­ érdeke volt, hogy benne legyen a nagy történeti összefüggésben. Idővel még­is meglazult közöttünk a szoros baráti kapcsolat, néhányan hízelgéssel vet­ték körül. Meg kell jegyeznem, hogy Korniss nem kapott Kossuth-díjat, ho­­­­lott, ha a díjazottakhoz viszonyítjuk, ez botrányos. De gondololom, az idő­ Schaár Erzsébet székesfehérvári kiállításának megnyitója után, balról jobbra: Kovalovszky Márta, Kovács Péter, Perneczky Géza, Schaár Erzsébet, Fitz Jenő, Körner Éva, Petress Zsuzsa, Vilt Tibor 15

Next