Bán István: Az X-es - Az osztályidegen (2008)
1956 Forradalom
rám és viszonozzák néma köszönésemet. A fenébe is, most kezdem átérezni, hogy mire vállalkoztam. Kikulcsozzák a nehéz pinceajtót és kilopózom az udvarra. Semmit mozgás az egyébként állandóan nyüzsis területen. Átrohanok a túlsó kijárathoz. Veszettül dobog a szívem. Kulccsal kinyitom az ajtót. Félelmetes a keresztfolyosó félhomálya. A túlsó ajtó nyílik az utcára, a mellett van a lakóház bejárata. Odafutok. Kikukucskálok az ajtó poros ablakán. Erős dübörgés közeledik, kocog az ajtó fémzára a rázkódásban. Egy tank jelenik meg, a tetején géppuska vízszintes csöve mögött katona. Hirtelen azt se tudom, hogy magyar vagy orosz. A felkelőknek nincs tankjuk, okoskodom, s ha lenne, azon piros-fehér-zöld zászló lobogna. Ez akkor ellenség! Háttal a falhoz lapulok. Kikeresem azt a kulcsot és guggolva kétszer kifordítom a zárat. Felnyúlok a kilincshez, és résnyire nyitom az ajtót. Távolodik az erős zaj, de újabb közeledik. Visszatolom az ajtót. Kikeresem a szomszéd bejárati kulcsot, amit egy dróttal jelöltek meg, s görcsösen szorítom a markomban. Ahogy elmegy ez is, picit kinyitom az ajtót, s kinézek. A közeli drótkerítés mögötti utcán nem látok semmit. Kiugrom, a közeli ajtóhoz rohanok, pár lépcső fel és gyorsan kikulcsozom, s szinte berobbanok a házba. Becsapom magam mögött az ajtót. Egy tank dübörög el ismét. A fene essen belétek - szakad ki belőlem. Könnyű fegyverrel befogni a nép száját és elvenni vagyonát. Vad gyűlölet lángol fel bennem, ami bátorságot ad. Stefi bácsiék bejáratához megyek. Kinyitom az ajtót és belépek a lakásba. Párszor voltam már itt, amikor tanár úr küldött valamit haza, vagy neki kellett elvinnem, amit itthon felejtett. Hamar meg is találom, amit kell. Lakásról lakásra megyek és összegyűjtöm a felírt holmikat. A legnehezebb a néhány arasznyi rádió- ezt is belerakom a hátizsákba s megyek vissza főbejárathoz. Most már teherautók vonulnak. Ezek között kisebb a távolság, gyorsabban követik egymást. Nincs mese, meg kell oldani. Nem fogom bekulcsozni az utcaajtót és ezzel időt fogok nyerni. Minden idegszálammal figyelek. A berregés alapján a következő kocsik mintha egy kicsit lemaradtak volna. Hátizsákosan kiugrom, becsapom az ajtót magam mögött. Lerohanok a lépcsőn, néhány ugrás az átjáró ajtajához, szinte berontok rajta, s a hátizsákkal nyomom vissza. Hű az áldóját! Most viharzik el a következő autó. Ez nem is ponyvás kocsi, hanem páncélozott géppuskás. Azért maradt akkor le egy kicsit. Picit megnyugszom. Gyorsan zihálok még, szívem vad tánca csitul. Elindulok az ismerős átjárón, kilépek az udvarra. Innét már veszély nem fenyeget. A pince ajtót megkopogtatom. Ijedt „ki az?”-ra válaszolok, s beengednek. A félhomályban ijedt arcok fogadnak. A pici még mindig sír. Lesegítik rólam a hátizsákot. Mindenki megkapja, amit kért. Megszólal a rádió. Műsorok ugrálnak, híreket keresnek. Közben elmeséltetik velem a kint látottakat. Hát ez lehangoló. Szabad Európa Rádiójának szignálja csendül fel. Harcokról, áldozatokról tudósít. Döbbent csend fogadja a hallottakat. Bennem a forradalom és a szabadság mámorító érzése keveredik a pusztítás és a gyász torokszorító fájdalmával. Miért kell vérnek folynia az emberek jogos igényeinek eléréséért? Vajon mi van odahaza? Sokat imádkozom értük.