Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Szilasi László: Te(rr)ore(sztéti)ka, avagy Predátor, a demonstrátor
A Térey-szöveg uralkodó trópusát 15 keresvén arra jutottam, hogy a szövegek (korántsem következmények nélkül) elsősorban a retorikai hibákra és a pragmatikus alakzatokra alapozzák magukat.16 Az elbeszélés módja tekintetében egyaránt megsértik a rövidség (brevitas), a világosság [perspicuitas], és a meggyőző erővel rendelkező valószínűség (probabilitas) poétikus, ill. a tárgyszerű ellenőrizhetőségnek a nem fikciós műfajokra nézve kötelező parancsát. A bizonyítékok gyakorta túlzóak, egyhangúak és/vagy túlzottan részletezők, ezzel pedig vétenek az odaillés (aptum) és a világosság (perspicuitas) tanácsa ellen. Meghatározó a fonológiai hibák szerepe is: a szövegek nem kerülik, a költői gyakorlat régről ismert eszközeiként: keresik a dysphrophoront, a nehezen kiejthető hangok együttesét, nagy kedvvel használnak idegen szavakat, gyakorta eltérnek a szokásos írás- (enuntiatio) és kiejtésmódtól, valamint a fonetikai összhangtól, hajlamosak a metaplasmusra, a barbarismusra, az idegenszerűségre. Mindemellett leggyakoribb szintaktikai hibái: a magyartalanság (barbarismus), az idiomatikus korrektség elleni vétség [solecismus), idegen szavak (helytelennek látszó, de tulajdonképpen:) interpretatív átvétele (barbarolexis), feleslegesnek tűnő ismétlések [tautológia 17], azonos jelentésű mondatok vagy mondatrészek ismételgetése [macrologia], szükséges mondatrész elhagyása (eclipsis), hiányzó mellékmondatok (anacoluthon), és az illetlen kifejezések (verba obscena) ironikus kikerülését célzó 15 Az uralkodó trópus fogalmát Paul DE MAN és Hayden WHITE nyomán használom. „Kezdettől fogva találkozunk a hosszabb elbeszélést átfogó trópus lehetőségével. Quintilianus az Institutioban az iróniát úgy írja le, mint amely képes megszabni egy szónoklat egészének színezetét azáltal, hogy olyan hangnemet alkalmaz, mely nem illik az adott szituációhoz, vagy éppen, mint Szókratész esetében, áthatja egy élet egészét.” [QUINTILIANUS: Institutio 9. 2. 44-53, idézi Norman KNOX: The Word Irony and its Context. 1500-1755. Durnham, N. C.: Duke University Press, 1961] Paul DE MAN: A temporalitás retorikája. Ford.: BECK András. In: Az irodalom elméletei. I. Szerk.: THOMKA Beáta. Pécs, 1996. 35. „Jakobson elméletének eredményessége azonban abban a feltevésben rejlik, hogy mind a költészet, mind pedig a próza különböző formái (amelyeknek mind megvannak a maguk ellentétpárjai a narratívában általában és ezért a történetírásban is) jellemezhetők annak a domináns trópusnak az alapján, amely a nyelv által nyújtott paradigmaként szolgál egy olyan világ valamennyi jelentést hordozó viszonya számára, amelyet bárki, aki e viszonyokat a nyelvben kívánja ábrázolni, felfoghat.” Hayden WHITE: A történelmi szöveg, mint irodalmi műalkotás. Ford.: NOVÁK György. In: Testes könyv. Szerk.: KISS Attila - KOVÁCS Sándor S. K. - ODORICS Ferenc. Szeged, Dekon-könyvek, 1996. (A továbbiakban: TESTES.) 350. 16 A részletes példaanyagtól most eltekintek. Ezen retorikai alapok jó része alaposan tanulmányozható pl. az És jócskán 40 című versben, illetve AMBRUS Juditnak A természetes arrogancia című kötetről írott kritikájának (Lehetett volna ágy, Holmi, 1993. október, 1461-1462.) citátumaiban. 17 Ennek retorikai szerepéről lásd SZILASI László: Pleonazmus: a vízjel retorikája. (Mészöly Miklós Családáradás című beszélyének dimonáns trópusáról). Jelenkor, 1996 július-augusztus, 704-716. 20