Bárka, 2013 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2013 / 6. szám - FIGYELŐ - Z. Urbán Péter: Hiányosságok felmutatása és orvoslása - Szakolczay Lajos: Sorsszerűség, álom, etika
u. co _JUJ . Z. Urbán Péter 124 tiválták, valamint megközelítéseit, elemzői gyakorlatát megalapozták. Szakolczay hitet tesz a magyar irodalom határoktól független egyetemessége mellett, és a művészet manapság ritkábban emlegetett, a nemzeti tudatot formáló funkciójának elsődlegességét hangsúlyozza: „De nekünk s a nemzetnek (a közösség koronájának) bármilyen megcsalatás és vesszőfutás után is építkeznünk kell. Tudta ezt a trianoni Magyarországot Erdélyért ott hagyó Kós Károly is, [...] és tudták, Illyés Gyulától Csoóri Sándorig és Nagy Gáspárig, Erdélyi Zsuzsannától (Hegyet hágóig, sőtét lépek) a zeneszerző Balassa Sándorig és az építész Makovecz Imréig s Csete Györgyig, mindazok, akik a művészetben nem öncélt láttak, hanem nemzetépítő cselekedetet” (10.). Ez lehet az oka annak, hogy a „kortárs magyar költészet” vonulatait feltérképező fejezet ugyancsak az értékekre utaló Hit, erkölcs, magyarság címet kapja, és annak is, hogy az áttekintés döntően tematikus szempontból közelít a versekhez, amikor például „bajvívó vonulatról” (pl. Nagy Gáspár), börtönköltészetről (Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza, Gérecz Attila, Tóth Bálint, Páll Lajos), a történelem kiemelkedő fordulataira fókuszáló költészetről (Cseres Tibor, Csoóri Sándor), illetve a Biblia világát feldolgozó líráról (Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Pilinszky János) beszél, vagy a vers képszerűségét egyfajta álarcként állítja elénk (vö. „a kín csupán akkor kisebbedik, ha akár nyíltan, akár a képes beszéd [...] erejével fölfedi a bajt”, 18. „metaforikus álarc”, uo., „metaforikus rejtezés”, 20.). Ez teszi továbbá érthetővé és elfogadhatóvá a szerzőnek a posztmodern poétika sokszor „öncélúnak” mutatkozó eljárásaival szemben a könyv során többször is megfogalmazott idegenkedését: „Ahol hősöket, jellemfejlődéseket, folyamatokat, összeütközéseket, történelem és egyén drámai csatáját — különbözését és egybeolvadását kell ábrázolni, ott nem elégséges a filozofikus nyelvi játék, az erkölcsi ítéletet megkerülő nyelvficamban való fürdőzés, a humorként fölfogott argó csacsacsája” (30.). Szakolczay Lajos a könyv több helyén is kiáll azon meggyőződése mellett, hogy a legnagyobb irodalmi teljesítmények megértéséhez nélkülözhetetlen az azok környezetét alkotó, a visszatekintő értékelés számára kevésbé jelentős eredményeknek a megfontolása is. A Holnap és a „kicsik" című tanulmányban például arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a nagyokról (Babits, Juhász, Ady) meglehetősen sokat tudunk, addig „a háttér, minden forradalmi megmozdulás »utcaköve« rejtve maradt. A »kicsik«, vagyis az összehasonlítási pontként elengedhetetlen bázis értékköreinek megmutatása talán megér egy misét, hiszen nélkülük légüres térben árválkodnának a csúcsok” (79.). Az írás tablószerűen állítja egymás mellé azokat — A Holnaphoz köthető — költőket (Miklós Jutka, Emőd Tamás, Dutka Ákos, Balázs Béla), akiknek a fenti „nagyokhoz” képest szerényebb életművével is feladata van az utókornak, hiszen egy-egy versük akár a „géniuszok remekműveivel is fölérhet” (uo.). Ugyanez az elképzelés érvényesül a Holnap és a Nyugat viszonyát, illetve mai megítélésük felemásságát vizsgáló írásban, valamint a Nagy Lászlóról szóló esszében is (Hóharmat Isten kezében), amely a költőt a kortársak „összefüggésrendszerében” mutatja be. Megítélésem szerint a kötet legértékesebb darabjai a második és a harmadik egységben helyet kapó pályaképek (Nagy László, Szécsi Margit, Fáy Ferenc, Tollas Tibor, Wass Albert, Szabó Gyula, Gérecz Attila, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor) illetve egy-egy verseskönyv megjelenése okán íródott, ám pályaképként is helytálló kritikák (Jékely Zoltán, Bella István, Kárpáti Kamil). Ahogyan az iménti névsorból is kitűnik, Szakolczay a mai irodalmi diskurzusban alulreprezentált életművekre irányítja a figyelmünket, csaknem minden esetben utalva a rájuk nehezedő „tonnás súlyú csönd” (167.) tarthatatlanságára. A vizsgált művekhez a szerző lenyűgöző tájékozottsággal közelít, amely nem pusztán a versszövegek nyilvánvalóan alapos, az összefüggésekre is rálátó ismeretével parancsol tekintélyt, hanem a szakirodalomra való kritikus hivatkozással, a kéziratos hagyatékokra is kiterjedő kutatásokkal (Szabó Gyula esetében például, akinek írói életműve 99 százaléka kiadatlan, Szakolczay kéziratos füzetekből idéz, vö. 209., 221.), sokszor a személyes ismeretségből származó információkkal (például Nagy Gáspár esetében, vö. 140., 255.), valamint azzal, amilyen magabiztos ítélettel emeli ki az életművekből az igazán értékes darabokat. Bár a rövid, esszészerű pályakép műfaja nem feltétlenül követeli meg, hasznos lehetett volna az ily módon kiemelt költeményeknek a kissé részletesebb, a címközlésen vagy a csupán néhány mondatos utaláson túlmenő bemutatása, akár értelmezése is. Annál is inkább, mivel — mint már szó volt róla — olyan szerzőkről van szó, akik még az irodalommal hivatásszerűen foglalkozók körében sem kellőképp ismertek.