Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1980-05-01 / 3-4. szám

Tito és Magyarország Amikor a Második Világháború második felében a Tito által vezetett kommunista par­tizán mozgalom a németek megszállta Jugosz­lávia területén megerősödött, sőt 1944 elejé­től kezdve támadásba ment át, Tito és ve­zérkara, a jövőre gondolva, igyekezett különb­séget tenni a kezükre került német és magyar foglyok között. Megkezdődött a nemzeti­ségi partizán csoportok kiépítése is, s Tito, az internacionalizmus szellemében, egy oszt­rák partizán osztag felállításán kívül gondot fordított egy magyar partizán brigád — a Petőfi Sándor brigád — felállítására is, amely­be aztán 1944 végén 1945 elején a Vajdaság magyar fiataljait — erőszakkal vagy „önkén­tes” alapon, ne firtassuk — beléptette. Akkor tette ezt, amikor a Dunamedencében a ma­gyarságnak csak ellenségei voltak: Észak-Er­­délyben, a román Maniu gárdisták garázdál­kodtak, Kárpát-Ukrajnából, a magyar Kár­pátaljáról elhurcolták az ottmaradt értel­miséget, és Szlovákiában, Benes elnök bos­­­szúvágytól hajtott kassai programja követ­keztében, otthonukból, hazájukból kiűzték a felvidéki magyarság tömegeit. Persze, a Dél­vidéket, a Vajdaságot sem kerülte el teljesen a soviniszta szerb bosszú. 1945/46-ban, de méginkább 1944 legvégén, számos ember­telen, szörnyű dolog történt az ottani ma­gyarsággal — elég, ha ezzel kapcsolatban el­olvassuk Szigethy György 1956-ban Clev­­landban kiadott visszaemlékezéseit —, mint­egy tízszeres „megtorlásként” Újvidékért és Zablyáért, az ottani 1942-es magyar „kilen­gésekért” (vérengzésekért). Ott Újvidéken tartották meg Grassy, Zöldy és Feketehalmy- Czeydner felett a népbírósági tárgyalást, hogy velük együtt, a felelősökkel egyetemben végezzenek ki ártatlanokat is, mint pl. Szombathelyi Ferenc vezérezredest, akinek csak az a „bűne” volt 1942-ben, hogy akkor épp ő töltötte be a Magyar Vezérkari Főnök tisztségét. 1948-ban változott a helyzet s kezdtek megnyugodni az indulatok — hadd tegyük hozzá, a magyarsággal szemben is. Tito el­látogatott Budapestre, baráti szellem ala­kult ki a két szomszéd állam között, és a dunamedencei népek között a jugoszláv párt­vezető volt az első, aki a letiport és „Hitler utolsó csatlósaként” számontartott (hamisan számontartott!) magyarságnak a dunameden­cei közös jövő érdekében baráti kezet nyúj­tott... S ekkor jött a prágai Kommunista Információs Iroda határozata, a nagy szaka­dás a Szovjetunió és Jugoszlávia, illetve leegy­szerűsítve, Sztálin és Tito között. Tito mar­sall, a hős partizán vezér egyik napról a má­sikra az imperialisták „láncos kutyájává”, „fasiszta fenevaddá”, a „Wall­ Street fizetett ügynökévé” lépett elő: így írtak róla Budapes­ten is, ahol Rákosi Mátyás több száz száza­lékkal túlteljesítette a szovjetek által kijelölt Tito-ellenesség normáját, sőt, az antijugoszláv, trockista perek (és kivégzések) terén túlszár­nyalta a környező népi demokratikus orszá­gok hasonló átlagát. Ekkor kellett meghalnia Rajknak, Pálfy tábornoknak és még mások­nak, ekkor kerültek ezren és tízezren börtön­be és internálótáborokba, s ekkor készítették fel a Magyar Néphadsereget, hogy a Szovjet Hadsereggel karöltve az „adott történelmi pil­lanatot” kihasználva, fegyverrel döntsék meg a „szakadár” Tito-klikk uralmát. Tito marsall dacolt Sztálinnal, nem adta be derekát és folytatta országának továbbfejlesz­tését a szocializmus útján, elsőnek bizonyítva így a tételt, hogy a Szovjetunió nélkül is le­het a marxizmus-leninizmus alapjain, de a nemzeti sajátosságokat a legmesszebbmenően figyelembe vevő új társadalmi rendet kialakí­tani. Nem tudjuk ma még, milyen volt a több mint félmillió magyar kisebbség sorsa és hely­zete az 1949 és 1955 közötti Jugoszláviában. Kulturális téren nem lehettek bajok: már ak­kor saját újságjuk, színházuk, folyóirataik és könyvkiadóik voltak, amelyek a nyugati iro­dalom olyan gyöngyeit is fordították, amelye­ket Révai József Magyarországon rég indexre tett. De megjelentették ismét Zilahy meg­annyi könyvét, vagy Cronint és az elnyűhe­­tetlen Margaret Mitchell könyvét, az „El­fújta a szél”-t, amely elrongyolt háború előt­ti példányaiért ezidőben az ecseri úti „Tan­gón” nehéz száz forintosokat fizettek azok, akiknek elegük volt már Sztálin, Rákosi „mű­veiből” vagy a tucatszámra fordított silány szovjet regényekből! Biztos, hogy a magyar­­jugoszláv hidegháború, amelyet Rákosiék szítottak, áldozatokat követelt a Vajdaság magyarsága sorában is, de ezek inkább egye­di esetek lehettek. Tito a Jugoszláv Szövet­ségi Szocialista Köztársaság demokratikus nemzetiségi politikáját országa minden nem­zetiségére következetesen kiterjesztette s így a magyar kisebbséget sem érte e téren hátrány. Amikor 1955-ben megtörtént Hruscsov em­lékezetes belgrádi Canossa járása, s a jugoszláv­­szovjet viszony javulni kezdett, Rákosi is kö­zeledni akart Titohoz. De csak elutasításra talált. A marsall még arra sem volt hajlandó, hogy moszkvai útja során magyar területen repüljön át! A Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusa után megélénkül­tek azonban a magyar-jugoszláv kapcsolatok. A börtönökből és koncentrációs táborokból kikerülő magyar kommunisták mind nagyobb figyelemmel tekintettek déli szomszédunkra, és a szocializmus építésének jugoszláv válto­zata — ma már tudjuk, erősen idealizálva — iskolát kezdett csinálni budapesti baloldali értelmiségi körökben. Annál is inkább, mert ekkor — 1956 nyarán — már tudomást szerez­tek Budapesten arról, hogy Szlovákiában és Erdélyben, milyen is valójában a magyarsá­got érintő „lenini nemzetiségi politika...” Az 1956-os októberi forradalom, és ebben Jugoszlávia szerepe, külön fejezet. Tito kez­detben rokonszenvezett a magyarországi ese­ményekkel, élesen elítélte a szovjetek első katonai beavatkozását, és szimpátiával kí­sérte Nagy Imre kormányát. Hamis jelen­tések, többszörösen felfújt és kinagyított epizódok, s nem utolsósorban pedig a nem­zetközi helyzet rosszabbodása azonban óva­tosságra, magába fordulásba, majd a forra­dalom letiprásához való beleegyezéséhez ve­zette. Hruscsov brioni 1956 november 2-i megbeszéléséről Tito később a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizott­sága 7., ún. zárt plenáris ülésén a követke­zőket mondotta: „Mi azt javasoltuk Hrus­­csovnak, hogy alakíttasson Magyarországon forradalmi munkás-paraszt kormányt, amely köré a szocializmushoz hű erők csatlakoz­hatnak. Kádár Jánost is mi ajánlottuk kor­mányfőként. Nekik más jelöltjük volt... Hruscsov és Malenkov elismerték, hogy ez jó és megvalósítandó ötlet. Sőt, részben még abban is megegyeztek velünk, hogy egy ka­tonai intervenció veszélyeket rejt magában. Amikor elbúcsúztak tőlem, nagyon elége­dettnek látszottak. Mégis, egy nappal ké­sőbb, november 4-én szovjet csapatok inter­veniáltak Magyarországon...” E vonatkozásban nem igaz, hogy Tito Hrus­csov tudomására hozta az Amerikai Külügy­minisztérium Belgrádnak szóló táviratát, a­­mely szerint az amerikai kormány Magyaror­szágot nem tartja nyugati érdekeltségűnek, és így szabad kezet nyújt az oroszoknak. Egy ilyenfajta távirat Titot csak november 11-e után, emlékezetes pulai beszéde után érte el, s ez az események menetén már mit­­sem változtatott. (Tito pulai beszédében a második szovjet katonai intervenció szüksé­gességét bizonygatta, kifejtve, hogy ha ez nem történik meg, Magyarország és a világ, sze­rinte, káoszba, sőt polgárháború, és új világ­háború küszöbére kerül...) Tény, hogy Nagy Imrét a jugoszlávok már november 4-e első óráiban, tehát éjfél után két óra tájt, értesítették a küszöbön álló szovjet intervencióról, s neki, illetve barátai­nak a budapesti követségen két héten keresz­tül menedékjogot biztosítottak. Az is tény, hogy a Jugoszlávia felé áramló magyar mene­külteket, kb. 30.000 embert, Tito baráti módon fogadta, megosztotta velük országa szegényes készleteit, s tovább vándorlásukat elősegítette. Tény, hogy 1958 júniusában, Nagy Imre kivégzése következtében, Tito hosszabb időre felfüggesztette kapcsolatait a szovjetekkel, ahogyan tény marad az is, hogy a jugoszláv marsall a hatvanas években is kitartott országa független politikája mel­lett és Dubcseknak példát szolgáltatott arra, hogy Románia mellett, Csehszlovákia is meg­próbálja magát Moszkvától bizonyos mérté­kig függetleníteni. Tito 1956 után többször tett látogatást Magyarországon, legutóbb 1974-ben. Kádár is járt Belgrádban és a hetvenes években a két ország közötti politikai, gazdasági és egyéb kapcsolatok megerősödtek. Ami számunkra talán e vonatkozásban a legfontosabb, hogy a dunamedencei Vörös Csillag alatti társadal­mi berendezésű országok között a magyar kisebbségnek Jugoszláviában megy a legjob­ban. Nyelvüket megőrizhetik, sőt fejleszthe­tik. Iskoláik, színházuk, TV-adásuk, rádiójuk van, Újvidéken magyar tanszék működik, könyveket, újságokat Magyarországról korlát­lanul hozhatnak, vásárolhatnak. Ha van pén­zük, szerte a világba utazhatnak, ápolhatják magyar nemzeti múltukat, amelynek egyik legláthatóbb jele, hogy március 15-én a Vaj­daságban a házakra szabadon kitűzhetik a magyar nemzeti lobogót (címer nélkül), és megemlékezhetnek Kossuth szabadságharcá­ról. Mindezek az eredmények elsősorban Tito marsall nemzetiségi politikájára vezethetők vissza, akinek halála a vajdasági magyarság számára is csapást jelent, jóllehet komoly remény van rá, hogy az utódok az elhúnyt államférfi eddigi politikáját fogják folytatni. GOSZTONYI PÉTER M­ARIKA DIVATÁRU ÓRA-ÉKSZER Férfi- és női divatcikkek, szaküzleteiben minden rádió, magnetofonok igénynek megfelelő nagy nagy választékban, választékkal, teljes garanciával, rendkívül olcsó áron kedvezményes áron vásárolhat WIEN, vn, KIRCHENGASSE 18. WIEN, VII, MAR1AHILFERSTR. 58 és 80. TEL. 03 55 91. TEL.: 93-14-59 és 93-02-46 A kis Valentino Az Osztrák Filmmúzeum egyik sorozatában, amely a különböző országok fiatalságáról szól, bemutatta „A kis Valentino” című, Bu­dapesten készült (1978/79) filmet, német fel­iratokkal. Jeles András forgatókönyvíró-rendező műve méltán került a modern filmek társaságába. Nem történik benne semmi. Szándéka csak az, hogy egy mai nagyváros - ezúttal Buda­pest - egy napját mutassa be, egy mai fiatal életének keretében. A főszereplő, egy segéd­munkás, mindent csinál, csak nem dolgozik. Éppen ezért, ráér pénzt keresni. A fekete­piac ügyeskedői közé sodródik, annyi pénze van, amennyi munkából nem lehetne, de per­sze ez sem elég. Anyja beteg, leesett a lép­csőn, magatehetetlenül fekszik. A rendőrség gyanítja, a fiú lökte le, hogy nyugdíját el­vegye, de bizonyíték nincs, a személyi igazol­vány rendes munkahelyet igazol — mit lehet tenni? Semmit. A fiú teng-leng a városban, taxizik és haverjait vendégeli meg, luxushote­lek és játékautomaták útvesztőiben, Jóba­rátok­ és prostituáltak társaságában sikerül elvernie a napot, és a pénzt. Az ebül szerzett vagyon ebül vész el. Marad a céltalanság, a vigasztalanság. Szomorú a film. Szomorú és nagyon szép. Kardos Sándor operatőr munkáját poétikus­­nak nevezni nem túlzás. A film szereplői jórészt az utca emberei, valószínűleg rejtett kamerákkal kerültek a szalagra. De akármi volt a módszer, a nyugaton már több évtize­des „cinéma vérité”-nek nem kell szégyen­keznie magyar követői miatt. A hosszú képsor a városligeti elvarázsolt kastélyban, ahol him­bálódzik és fejtetőre áll a világ a fiatalokkal, akik maguk tudják a legkevésbé, mit akarnak, nemcsak szimbólumnak, hanem filmművé­szetnek is nagyszerű. A főszereplőn kívül a figurák csak egy-egy jelenetre tűnnek fel és el, mindegyikük a ma­ga természetességében, valóságában, a város és az élet peremén. A bérkaszárnyában élő nagy­mama, aki megállás nélkül zsörtölődik a fiú­val, de amint pénzt lát, megenyhül, az előkelő hotel asztala mellett beszélgető „okosok”, akik mindent tudnak, és mindent jobban, a vendégekkel együtt „piáló” pincér­­ mind re­mek karakterfigura.. A legszomorúbb a taxiso­főr, aki napközben hazamegy, iskolásgyerekét otthon találja,­­ részegen, kezében üveggel, de annyira még józanul, hogy apját ne engedje be a szobába, mert odabent van valaki... Az apa nem lepődik meg. Csak könyörög, és me­gint könyörög, hogy menjen iskolába. A téma sajnos nem új. Március 5-én a magyar rádió „Ötödik sebesség” című műsorában közölt riportot azokról az iskolásokról, akik zseb­pénzüket alkoholra költik - és egy tizenhá­rom éves fiúról, aki már­­ leszokott. Az Élet és irodalom című hetilapban Tóth Erzsébet, két héttel később, Kiflipénz címmel cikket is írt arról, hogy csak az ügyetlen gyerekek köl­tik uzsonnapénzüket italra. Az ügyesebbje az otthoni készletből issza le magát... A kis Valentinéval kapcsolatban persze me­gint adódik a kérdés, hogy miért kell nekünk állandóan átesni a ló túlsó oldalára... Annyi oldala tán nincs is a lónak, ahányra mi átesni tudunk. Az ifjúsági pártmunkát végző, lelkes ifjakról szóló, sematikus filmek után most si­került megcsinálni a másik végletet. Node beskatulyázásnak semmi helye. Legke­vésbé annak, hogy eszméket, „irányvonal­­a­t” követeljünk bármiféle alkotótól. Eléged­jünk meg azzal, bemutattak a bécsi Albertiá­ban (ott van a Filmmúzeum vetítőterme) egy szép filmet. Kifelé jövet, a közönségből valaki, azt kér­dezte a másiktól: — Csehszlovák film volt, ugye?­­ Dehogy volt csehszlovák!... Várjál csak, hol is készült? Igen, persze, magyar film volt...” Készülhetett volna akárhol... VGY Magyar mozaik A VILÁGNÉZETI TANULÁSRÓL nagy cikket közölt a budapesti Népszava. Elmond­ja, milyen nehéz a tanároknak a 18 éves lá­nyokat a marxizmus-leninizmus előnyeiről meggyőzni. „Említhetném az iráni esemé­nyeket vagy akár a múltkori beszélgetésünk témáját: miért kizsákmányoltabb egy mai svéd szakmunkás az ókori rabszolgánál?” mondja a tanár s adja maga a választ: „Sok lány azt mondta, szívesen cserélne azzal a svéd szakmunkással...” Végsősorban: „Tanu­lóink a gyakorlatokon szinte naponta talál­koznak ellentmondásokkal — mást tanulnak, mást tapasztalnak. Az ebből eredő konflik­tusaikat (?) feloldani vagy legalábbis vezér­fonalat adni a megoldásukhoz — a mi fela­datunk. Különösen azért az, mert sok diákunk otthonról, a családtól ehhez vajmi kevés segítséget kap...” A FŐVÁROSI FÜRDŐIGAZGATÓSÁG 25- 33 százalékkal megemelte az uszodák és a strandfürdők belépődíját, valamint az egyéb szolgáltatási díjakat. A budapesti strandok belépti díja eddig sem volt épp olcsó, főleg ha azt vesszük, hogy vasárnaponként egész családok vették igénybe a (túlzsúfolt) fővá­rosi strandokat. Tudtunkkal a margitszigeti Palatínus fürdő eddig is csak 15 forintos belépőjeggyel lehetett fürödni. MAGYAR FILMNAPOKAT rendeztek Ro­mániában április első hetében — írják a buda­pesti újságok. Mindezt a „felszabadulás” 35. évfordulója tiszteletére szervezték. Eddig jó és szép. Csak akkor komorul el az arcunk, amikor tovább olvassuk a rövid hírecskét. Ti. a filmheteket még véletlenül sem Erdély­ben tartották meg, hanem Bukarest és Pitesti városában! Úgy látszik Románia Nagy Elnöke, Ceaucescu még a magyar filmeket sem engedi be Erdélybe. Még akkor sem, ha ez a „felsza­badulás” tiszteletére történik... KOLOZSVÁROTT felavatták a magyar fő­­konzulátus épületét. Köztudomásúan a fő­konzulátus megnyitását már évek óta halo­gatták a románok. Az avatáson Magyarország bukaresti nagykövete Rajnai Sándor is jelen volt. Kevesen tudják azonban, hogy ez a Raj­nai Sándor azonos azzal a volt ÁVH ezredes­sel, aki 1958-ban a Nagy Imre elleni „bünte­tő” eljárást vezette s szovjet utasításra a for­radalom vezetőinek kivégzését előkészítette. MAROSÁN GYÖRGY új könyvet írt. Miután a politikai életből 1965-ben hőbörgései miatt eltávolították, Marosán felfedezte magában az „írót”. Visszaemlékezéseit több kötetben írta meg, de éveinek azon megpróbáltatásait, amelyeket Rákosi börtönében töltött (juta­lomként), hogy kiszolgáltatta a SZDP-t a kommunistáknak), eddig csak kéziratban tud­ta megírni. Új könyvét a Táncsics kiadó adta ki „Ember és Kenyér” címmel, amelyben „igazi” Marosánként hőbörögve a sütőipari szakma politikai küzdelmeit ábrázolja.

Next