Bécsi Napló, 1982 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1982-05-01 / 3. szám
HATÁR GYŐZŐ , A „VÁNDORÉNEK" TANULSÁGAINAK A TANULSÁGA A „VÁNDORÉNEK” c. költői antológia egyik megszívlelendő tanulsága, hogy a Hon lelke nem bagaria, nem érzéketlen a bárhol a világon magyarul szólalkozó költészet hangja iránt. Nem igaz, hogy „megtört a jég”, mert az a „jég” valójában ott sem volt. Bizonysága annak, hogy a kötet kiadásával a határokon kívül bárhol születő magyar írás irodalmunkban polgárjogot nyerhet. Igen ám, de van ennek a tanulság-sorozatnak más tanulsága is (már a tanulságok „dialektikája" ilyen - hogy visszatérnek „egy magasabb fokon”); márpedig az ilyen hatványra emelt, „kitevős” tanulságot nemigen szeretjük megszívlelni; vagy mert nem hoz a konyhára, vagy mert leszáll a vesénk. S ugyan mi lehet az, ha eddig nem tudnánk és ki legyen az, akinek valamit is meg kellene szívlelnie, ha eleddig nem szívlelte légyen? — kérdezhetnék most sokan, kivált azok, akiket ez a második tanulság közelről érint, de vagy „nem ér a nevük”, vagy épp guggolnak, mert „guggolás a ház”. Hadd tegyem le a gondolkozó kalapomat s ahogy szeretem, amikor elfog a hév, hadd vegyem elő az áperte beszéd szónoklatlan fogását. Most, hogy a Hazában felfedezték a Nyugaton fogant és Nyugaton élő magyar irodalmat, ideje volna, hogy a Nyugaton élő magyar irodalom is elfogadná irodalomnak a Nyugaton fogant, ott élő és író magyar írókat annak, amik: magyar írónak. Már eddig is unásig vettük jelét, hogy a diaszpóra olvasótábora csak azt tekinti igazi, hamisítatlan, érvényes magyar irodalomnak, ami a szűk Haza határain belül fogan és születik. A nyugati magyar írók/költők tisztes „erőlködése” csak amolyan side-show: néhány mutatványos ordibálás a csiricsáré sátra előtt a vásár legszélén, ahová a kutya se kívánkozik s jobbára még azokat se sikerül becsábítaniuk, az, ímmel-ámmal arra ténfergőket. De ez. hagyján. Annak is vettük jelét nem is egyszer, hogy Nyugaton élő magyar irodalmárok, sőt, tömörülésektestületek s azok könyvkiadásának intézői hasonló érzelmeket táplálnak velünk szemben s nem is igen rejtik véka alá, hogy lényegesnek, előrevivőnek, ránk tartozónak (napi politikával alaposan megtrágyázottnak), világmozgató jelentőségűnek, hungarológiai szempontból kifogástalannak és magyarságtudat dolgában igazán és de jogérvényesen „magyarnak” csak azt az irodalmat tekintik, amely az országhatárokon belül születik; a Nyugaton letelepedett magyar írókat jólesik meghallgatni, hogy mimondók „mulatságos” előadásaikon, de máskülönben célirányosabb nekik (lehető-túlzott-udvariasan) kitérni. Ámde még ezek a társaságok-tömörülések, kiadói sáfárok is hagyján. A baj ott kezdődik, amikor a magyar irodalom „nagykövetei” avagy „utazó nagyköveti” rangban Nyugaton ügyködő promotálói, szívük és gesztróik tanúsága szerint megintcsak azt az irodalmat tekintik kizárólagos jelleggel a magyar irodalom korpuszához tartozónak, amely Magyarországon születik; a külföldön élő és író magyar irodalmár mellett pedig tisztelgő sajnálkozással, ka'aplengetve elhaladnak. Miért és hogyan? Nincs portája, ahova betérjenek? Nincs arravaló ellátmányi alapja, amiből promotálói csúsztatópénzt, fordítói aranyrudat átutaljanak? Aligha. Minek a tisztelgő átutalás annak, aki anyagi jólétben él Nyugaton és arilakában aranya káddal áll. Hanem meggyőződésből. Hogy az, elbitangoló, öt világrészt meglakó magyar író ha megfeszül se ha a lelkét kiteszi, akkor se. Per se, mint magyar író?! Nem számos. NYUGATON nyílt titok s minden külföldön élő magyar tudja, hogy a francia költőt, írót „Martre”-nek titulálják ugyan a talponállóban, ahol a többi kishivatalnokkal, kucséberrel-fuvarossal elkölti szerény ebédjét, de általában ágrólszakadt. Hogy valami taposómalomba jár gürizni, nyilvántartóban nyilvántart, segédhivatalban hivatalsegéd, máskülönben felkopik az álla , hogy hozzá képest a magyar irodalom otthonélő „bedolgozói”, kiadói „stábja” s azok fölött, protokoll-mandarinjai és álomvillákkal koronázott hegyen lakó potentátjai: megannyi krőzus. így azután amit a saját zsebéből a francia irodalmár úgyszólván sohasem engedhetne meg: herbe fürgén utazik el a három-négy hetes meghívásos irodalmi nyaralásra, kivált ha a Balatonnál falatozás, jó bor és a jeles írófejedelem sziveslátása várja; haj be vidoran lát hozzá a kastélyos alkotóházban, ha csupán csak annyit kérencsélnek tőle, hogy rázza gatyába az elé beterjesztett értelmező fordítást és változtassa francia varázsütésre francia lírává a Honban élő Igazi Költők Igazi Verseit. Az is bolond, aki az ilyen behízelgő kérésnek nem tenne eleget s számos parádés kötet bizonyítja, hogy zömmel a versek is, a fordítások is — profi munka, szép számmal vannak közöttük remeklések is. Se kivetnivaló, se gáncsolnivaló, se csodálnivaló nincs rajta, s hol van az a sajtóbetyár avagy irodalmi szegénylegény, aki a helyükben másként cselekednék, ha maga is úri módra lisztesen hóttszegény és a fényesre kopott farmeréből ki van a cumplája...?! De — és ezzel szemben. Mi mód-és szerfölött különös, hogy ha és amennyiben, ahol és amikor, irodalmunk külföldön élő „nagyköveteit” külföldi folyóiratok, rádiók, kiadók megkörnyékezik és az egyetemes magyar irodalomból holmi portálásra érdemes, közvetítésre-előadásra-kiadásra alkalmas, klasszikus avagy élő, konzervatív avagy avantgarde írókköltők után érdeklődnek, irodalmunk Nyugaton meggyökeredzett „utazó nagyköveteinek” mondhatni soha, még véletlenül sem jut eszébe, hogy olyasvalakivel hozakodjanak elő, aki maga is Nyugaton él és ír magykad. S mi más lehet ennek az oka, mint az, hogy e „nagyköveti” rangban fényeskedő irodalmárok maguk is elmaradtak a Hazához képest egyy kövér brosúrával. Elmaradottságuk uián még legmerészebb álmaikban sem jutna eszükbe, hogy olyan magyar írót-költőt hozzanak szóba Nyugaton élő, bennszülött nyugatiak előtt, akivel nemrég amerikai útjukon találkoztak testi valóságában avagy tegnap találkoztak az Étoilnál s még meg is érdeklődtek tőle, min dolgozik (teljesen fölöslegesen). Vagy mind bájologva célzást tettek arra, mi üdvös és hasznos volna, ha a maguk legújabb (másnyelvű) kötetéről méltatásban tájékoztatná a szegény slemil a diaszpóra világát, bármi „talmi”, bármi „jelentéktelen” is a magyar diaszpóra, hogy irodalmi szempontból annyi, mintha nem volna. Vagyis: ideje lenne, hogyha a Nyugaton élő és író magyar írók is felfedeznék a Nyugaton élő és író magyar írót; elfogadva olyan teljesértékű írónak és magyarnak, amilyennek a Hon elfogadja; mivel ő is — Nyugaton keletkező s olyannyira másmilyen, de magyar nyelvű írásaival — az egy-és oszthatatlan magyar irodalom kopaszának igenis integráns része. Ideje volna, hogy behozzák lemaradásukat, hiszen egyoldalú igyekezetükkel hovatovább komikussá is válhatnak éppen abban a Honban, amelytől várták-kapták „kulturális nagyköveti” megbízólevelüket — annál is inkább, mivel ország-világ minden kismadara csicsergi már, hogy kinevezésük tiszteletbeli s maguk nyugati jólétben élvén — javadalmazással nem jár. S ez volna a „VÁNDORÉNEK" tanulságainak a legszebb tanulsága; kivált ha nem „spontán” felháborodási ürügyül használnák, hanem eltűnődnének rajta és megszívlelnék. CAVEAT: akinek nem inge, ne vegye magára. Sokféleképpen lehet erre a kérdésre válaszolni tárgyilagosan és lelkendezve, humorosan és komolyan, egzaktan és játékosan ködösítve. Az íróféle legnagyobb hibája néha az, ha túl komolyan veszi önmagát, de magát a művet nem lehet elég komolyan venni. Egy ma már nem élő, derék külföldi magyar író ismerősömtől hallottam egyszer ezt az önleleplező mondatot egy készülő könyv kapcsán: „Mit izgultok? csupán egy könyvről van szó.” Csak olyankor lenne szabad tollat fognunk, amikor képesek vagyunk a maximális erőkifejtésre, ha a tőlünk telhető legtöbbet tudjuk nyújtani. „Mindenki regényíró” írja a kitűnő Konrád György „álmaival legalább... Én talán azért vagyok az, mert irigylem a teremtés változatosságát, s magam szeretnék lenni a többi ember is”. Pontosan ezért nem vagyok (és bizonyára nem is leszek) soha regényíró. Nem kívánok a mások bőrébe bújni. Illetve ha mégis, csak szerepkölcsönzésre, egyszeri alkalomra. Lírai szerepet minden költő játszik, de ehhez nem kell huzamosabb időre belehelyezkednie egy más ember gonddal kitapogatott, vagy fölépített világába. Inkább az általános emberiből kölcsönöz - nem a konkrét partikularitásnak kölcsönzi el magát. „Mit nekem Hekuba?” Hekuba örök fájdalma közelebb áll hozzám, mint „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő” mindennapi problémái. Min dolgozom? állandó és alkalmi feladatokon. Ilyenek az esszé, a recenzió, a műfordítás, a filológiai tanulmány. A legalkalmibb, s ugyanakkor a legállandóbb a versírás. Alkalmiságáról az adott lelkiállapot határoz — vagy súg az a szellem, vagy nem. Kényszeríteni nem nagyon lehet, mert az öngerjesztésnek általában rossz a vége, egy-egy sor még megy, aztán kész. Nincs a világon megbízhatatlanabbul működő műfaj. Ha már „súgott” a szellem (a Múzsa, a démon, a tudat mögötti), akkor sincs az ügy teljesen befejezve, a vers még lehet töredékes, félrehallott, megmunkálatlan. De ami utána jön az többnyire tisztítás és csiszolás. (Még az ún. „talált versen” is dolgozik az ember.) Ezért aztán szívesebben beszélek állandóbb irodalmi elfoglaltságaimról. Először is legnehezebbjéről, a filológiai tanulmányról. Nemcsak irodalom-, kulturális és művelődéstörténeti anyaggal is foglalkozom már évek óta. Csak a címszavakat sorolom: a régi, XVI-XVII. századi angol-magyar kapcsolatokkal; a lengyel irodalom belső problémáival és nemzetközi kapcsolataival; a külföldet járt magyarok, más néven peregrinusok utazásaival és működésével. Ezekben a kutatásaimban gyakran van szerencsém, mindig találok valamit. Tanulmányaimat rendszerint magyarországi szaklapokban közlöm, de írtam már napilapnak is ilyen témáról. Most például sajtó alatt van egy kisebb dolgozatom Ujfalvi Imre angliai kapcsolatairól (1595-ben járt ott): rövidesen közreadok egy érdekes levelet, amelyet Budai Parméniusz Istvánról, a XVI. század végének fiatalon meghalt újlatin poétájáról és utazójáról írtak; s most készítek elő egy hosszabb tanulmányt Sir Philip Sidney, az Erzsébet-kor körülrajongott angol költőjének fiatalkori (s magyarokat is érintő) utazgatásairól. A filológia egyébként nem „hálás” foglalkozás — az ég a megmondhatója mennyi kutatási időbe kerül egy-egy rövidke, s a szélesebb közönséghez el sem jutó dolgozat. De nemcsak a múltról írok; vannak újabbkori, huszadik századi témáim is. Nemrégiben végre leírtam évek óta fontolgatott véleményemet Radnóti Miklós költészetének spirituális vonatkozásairól. Ez az esszé a Radnóti-életmű évtizedes (sőt, több évtizedes) olvasgatásából nőtt ki, s amit mondok benne, nem hipotézis, hanem figyelmes szövegelemzés alapján teszem. Úgy éreztem, szükség van erre az írásra, mert az otthoni fiatalok jelentős részében teljesen hamis képzetek élnek Radnótiról; hogyne, hiszen a tankönyvek szót sem szólnak ennek az igen tiszta szellemű és vállaltan tragikus sorsú költőnek bizonyítható istenhitéről, bensőséges katolicizmusáról. Esszém ezt a másfajta Radnótit fogja bemutatni. Vannak aztán adósságaim a lengyel irodalommal szemben is. Bár Az ismeretlen fa (néhány évvel ezelőtt Washingtonban kiadott fordításaim a mai lengyel lírából) betetőzött egy negyedévszázados folyamatot, szeretném hinni, hogy nem ez lesz az utolsó fordításkötelem. A Nobel-díjas Czeslaw Miroszt például én fordítottam először magyarra (még 1957- ben!), s azóta is fordítgatom. De a versfordításnak még Magyarországon is alig-alig van piaca, hát még a diaszpórában! Ettől függetlenül a több nyelv állványzatán egyensúlyozó költőnek (s nekem egyetemi munkámban szinte mindennap kell használnom az angolt és a lengyelt is) állandó szüksége van a versfordítás igényei által támasztott izgalomra, s annak nyelvi gimnasztikájára. A műfordítás szolgálat, de hazudnék, ha azt, mondanám, csak szolgálatból fordítok; játékból is, a magam gyönyörűségére. Angolul kritikát, könyvismertetést, irodalomtörténeti tanulmányt írok, a verstől, szépprózától tartózkodom. Nem mintha nehezebben írnék angolul, mint magyarul, de valahogy kelletlenebbül, s emiatt lassabban teszem. Egy irodalmi kismonográfián évekig, elszöszmötölök. Most egy lengyel irodalommal foglalkozó tanulmánykötetet állítok éppen össze — Balassi vallásos szellemben verselő lengyel kortársaitól az ötvenes évek fenegyerekéig, Marek Hlaskoig szó van benne sokakról. Talán akad rá kiadó Angliában. A lengyelekre mostanában figyelnek nyugaton, lassan már azt is kezdik észrevenni, hogy irodalmuk is van... és nem is akármilyen. Ezt nem csupán Milosznak köszönhetik, hanem a pápának is, aki lengyel filológiát végzett és valamikor verseket, meg színdarabokat írt álnéven. Írástudó ember a pápa! Műveit nem fordítottam, írói munkásságával sem foglalkoztam, csak örülök, hogy van és puszta létével megvilágítja mindazt, ami érték a lengyelségben. A BIBO-DÍJ: Egymásnak ellentmondó híreket kaptunk az amerikai Bibó-díj kiosztásával kapcsolatban. A Bibó István Alap (Boston) annak közlését kérte, hogy a díj kiosztását meghatározatlan időre elhalasztja, míg a Bibó Díj Bizottság (Buffalo) szerint az 1982. évi díjat „Bibó István életének és munkásságának ismertetése terén végzett munkája elismeréséül Kenedi János magyarországi írónak ítélte oda.” + ++ BALAJTHY ANNA ÉS ZSILLE ZOLTÁN Bécsben élő szociológusokkal folytatott interjú jelent meg a PROBIL című politikai magazin 1982/15. számában Magyarország - a vidám barakk címmel. Haraszti Miklós interjúját a LÓRUM március-májusi száma közli. Címe: Optimista alap nélkül. +++ VAJDA ISTVÁNNAK, a Bécsben megjelenő Trend című folyóirat munkatársának, több német nyelvű mű szerzőjének, (ki Magyarországon főképp a Gázolás című filmjéről híres), professzori címet adományozott az osztrák közoktatásügyi minisztérium. Ezt a kitüntetést a Belix Austria című történelemkönyve megírásáért adományozták Vajda Istvánnak. •*■++ A MAGYAR MŰHELY, a Das Pult és a Wortmühle közös rendezésében Kísérleti, vizuális és elbeszélő irodalom címmel három nyelvű (német, francia, magyar) felolvasó estet tartottak április 16-án a bécsi Alle Schmiede-ben. Közreműködött többek között Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor. +++ HANÁK TIBOR előadást tartott Münchenben, Innsbruckban, Grazban, Bécsben a magyar filozófiatörténeti kutatásokról Az elfelejtett reneszánsz című könyve megjelenése alkalmából. Min dolgozik? Gémöri György Saáry Éva: Centripetális mozgások