Bécsi Napló, 1982 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1982-05-01 / 3. szám

HATÁR GYŐZŐ­­ , A „VÁNDORÉNEK" TANULSÁGAINAK A TANULSÁGA A „VÁNDORÉNEK” c. költői antológia egyik megszívlelendő tanulsága, hogy a Hon lelke nem bagaria, nem érzéketlen a bárhol a világon magyarul szólalkozó költészet hangja iránt. Nem igaz, hogy „megtört a jég”, mert az a „jég” valójában ott sem volt. Bizonysága annak, hogy a kötet kiadásával a határokon kívül bárhol születő magyar írás irodalmunk­ban polgárjogot nyerhet. Igen ám, de van ennek a tanulság-sorozatnak más tanulsága is (már a tanulságok „dialekti­kája" ilyen - hogy visszatérnek „egy maga­sabb fokon”); márpedig az ilyen hatványra emelt, „kitevős” tanulságot nemigen szeretjük megszívlelni; vagy mert nem hoz a konyhára, vagy mert leszáll a vesénk. S ugyan mi lehet az, ha eddig nem tudnánk és ki legyen az, akinek valamit is meg kellene szívlelnie, ha eleddig nem szívlelte légyen? — kérdezhetnék most sokan, kivált azok, akiket ez a második tanulság közelről érint, de vagy „nem ér a ne­vük”, vagy épp guggolnak, mert „guggolás a ház”. Hadd tegyem le a gondolkozó kalapo­mat s ahogy szeretem, amikor elfog a hév, hadd vegyem elő az áperte beszéd szónoklat­­lan fogását. Most, hogy a Hazában felfedezték a Nyuga­ton fogant­ és Nyugaton élő magyar irodalmat, ideje volna, hogy a Nyugaton élő magyar iro­dalom is elfogadná irodalomnak a Nyugaton fogant, ott élő­ és író magyar írókat annak, amik: magyar írónak. Már eddig is unásig vettük jelét, hogy a diaszpóra olvasótábora csak azt tekinti igazi, hamisítatlan, érvényes magyar irodalomnak, ami a szűk Haza hatá­rain belül fogan­ és születik. A nyugati magyar írók/költők tisztes „erőlködése” csak amolyan side-show: néhány mutatványos ordibálás a csiricsáré sátra előtt a vásár legszélén, ahová a kutya se kívánkozik s jobbára még azokat se sikerül becsábítaniuk, az, ímmel-ámmal arra ténfergőket. De ez. hagyján. Annak is vettük jelét nem is egyszer, hogy Nyugaton élő magyar irodalmárok, sőt, tömörülések­­testületek s azok könyvkiadásának intézői hasonló érzelmeket táplálnak velünk szemben s nem is igen rejtik véka alá, hogy lényeges­nek, előrevivőnek, ránk tartozónak (napi poli­­tikáv­al alaposan megtrágyázottnak), világ­mozgató jelentőségűnek, hungarológiai szem­pontból kifogástalannak és magyarságtudat dolgában igazán­ és de jogérvényesen „magyar­nak” csak azt az­ irodalmat tekintik, amely az országhatárokon belül születik; a Nyuga­ton letelepedett magyar írókat jólesik meg­hallgatni, hogy mimondók „mulatságos” elő­adásaikon, de máskülönben célirányosabb ne­kik (lehető-túlzott-udvariasan­) kitérni. Ámde még ezek a társaságok-tömörülések, kiadói sáfárok is hagyján. A baj ott kezdődik, amikor a magyar irodalom „nagykövetei” avagy „uta­zó nagyköveti” rangban Nyugaton ügyködő promotálói, szívük­ és gesztróik tanúsága sze­rint megintcsak azt az irodalmat tekintik ki­zárólagos jelleggel a magyar irodalom kor­puszához­ tartozónak, amely Magyarországon születik; a külföldön élő­ és író magyar irodal­már mellett pedig tisztelgő sajnálkozással, ka'aplengetve elhaladnak. Miért és hogyan? Nincs portája, ahova betérjenek? Nincs arra­­való ellátmányi alapja, amiből promotálói csúsztatópénzt, fordítói aranyrudat átutalja­nak? Aligha. Minek a tisztelgő átutalás annak, aki anyagi jólétben él Nyugaton és arilakában aranya káddal áll. Hanem meggyőződésből. Hogy az, elbitangoló, öt világrészt meglakó magyar író ha megfeszül se ha a lelkét ki­teszi, akkor se. Per se, mint magyar író?! Nem számos. NYUGATON nyílt titok s minden külföldön élő magyar tudja, hogy a francia költőt, írót „Martre”-nek titulálják ugyan a talponálló­ban, ahol a többi kishivatalnokkal, kucséber­­rel-fuvarossal elkölti szerény ebédjét, de álta­lában ágrólszakadt. Hogy valami taposóma­lomba jár gürizni, nyilvántartóban nyilvántart, segédhivatalban hivatalsegéd, máskülönben felkopik az álla , hogy hozzá képest a magyar irodalom otthonélő „bedolgozói”, kiadói „stábja” s azok fölött, protokoll-mandarin­­jai és álomvillákkal koronázott hegyen lakó potentátjai: megannyi krőzus. így azután amit a saját zsebéből a francia irodalmár úgyszólván sohasem engedhetne meg: her­be fürgén utazik el a három-négy hetes meghívásos irodalmi nyaralásra, kivált ha a Balatonnál falatozás, jó bor és a jeles írófejedelem sziveslátása várja; haj be vidoran lát hozzá a kastélyos alkotó­házban, ha csupán csak annyit kérencsélnek tőle, hogy rázza gatyába az elé beterjesztett értelmező fordítást és változtassa francia va­rázsütésre francia lírává a Honban élő Igazi Költők Igazi Verseit. Az is bolond, aki az ilyen behízelgő kérésnek nem tenne eleget s számos parádés kötet bizonyítja, hogy zöm­mel a versek is, a fordítások is — profi mun­ka, szép számmal vannak közöttük remeklé­sek is. Se kivetnivaló, se gáncsolnivaló, se cso­­dálnivaló nincs rajta, s hol van az a sajtóbetyár avagy irodalmi szegénylegény, aki a helyükben másként cselekednék, ha maga is úri módra lisztesen hóttszegény és a fényesre kopott farmeréből ki van a cumplája...?! De — és ezzel szemben. Mi mód-és szerfö­lött különös, hogy ha és amennyiben, ahol és amikor, irodalmunk külföldön élő „nagykö­veteit” külföldi folyóiratok, rádiók, kiadók megkörnyékezik és az egyetemes magyar irodalomból holmi portálásra érdemes, közve­­títésre-előadásra-kiadásra alkalmas, klasszikus avagy élő, konzervatív avagy avantgarde írók­­költők után érdeklődnek, irodalmunk Nyuga­ton meggyökeredzett „utazó nagyköveteinek” mondhatni soha, még véletlenül sem jut eszé­be, hogy olyasvalakivel hozakodjanak elő, aki maga is Nyugaton él és ír magykad. S mi más lehet ennek az oka, mint az, hogy e „nagykö­veti” rangban fényeskedő irodalmárok maguk is­­ elmaradtak a Hazához képest egyy kövér brosúrával. Elmaradottságuk uián még legme­részebb álmaikban sem jutna eszükbe, hogy olyan magyar írót-költőt hozzanak szóba Nyu­gaton élő, bennszülött nyugatiak előtt, akivel nemrég amerikai útjukon találkoztak testi va­lóságában avagy tegnap találkoztak az Étoil­­nál s még meg is érdeklődtek tőle, min dolgo­zik (teljesen fölöslegesen). Vagy mind bájolog­­va célzást tettek arra, mi üdvös­ és hasznos vol­na, ha a maguk legújabb (másnyelvű) köteté­ről méltatásban tájékoztatná a szegény slemil a diaszpóra világát, bármi „talmi”, bármi „je­lentéktelen” is a magyar diaszpóra, hogy iro­dalmi szempontból annyi, mintha nem volna. Vagyis: ideje lenne, hogyha a Nyugaton élő­ és író magyar írók is felfedeznék a Nyu­gaton élő­ és író magyar írót; elfogadva olyan teljesértékű írónak­ és magyarnak, amilyennek a Hon elfogadja; mivel ő is — Nyugaton ke­letkező s olyannyira másmilyen, de magyar nyelvű írásaival — az egy-és oszthatatlan ma­gyar irodalom kopaszának igenis integráns része. Ideje volna, hogy behozzák lemara­dásukat, hiszen egyoldalú igyekezetükkel hovatovább komikussá is válhatnak éppen abban a Honban, amelytől várták-kapták „kulturális nagyköveti” megbízólevelüket — annál is inkább, mivel ország-világ minden kismadara csicsergi már, hogy kinevezésük tiszteletbeli s maguk nyugati jólétben élvén — javadalmazással nem jár. S ez volna a „VÁNDORÉNEK" tanulságai­nak a legszebb tanulsága; kivált ha nem­ „spon­tán” felháborodási ürügyül használnák, hanem eltűnődnének rajta és megszívlelnék. CA­VEAT: akinek nem inge, ne vegye magára. Sokféleképpen lehet erre a kérdésre válaszol­ni­ tárgyilagosan és lelkendezve, humorosan és komolyan, egzaktan és játékosan ködösítve. Az íróféle legnagyobb hibája néha az, ha túl komolyan veszi önmagát, de magát a művet nem lehet elég komolyan venni. Egy ma már nem élő, derék külföldi magyar író ismerő­sömtől hallottam egyszer ezt az önleleplező mondatot egy készülő könyv kapcsán: „Mit izgultok? csupán egy könyvről van szó.” Csak olyankor lenne szabad tollat fognunk, amikor képesek vagyunk a maximális erőkifejtésre, ha a tőlünk telhető legtöbbet tudjuk nyújtani. „Mindenki regényíró” írja a kitűnő Konrád György „álmaival legalább... Én talán azért vagyok az, mert irigylem a teremtés változa­tosságát, s magam szeretnék lenni a többi em­ber is”. Pontosan ezért nem vagyok (és bizo­nyára nem is leszek) soha regényíró. Nem kí­vánok a mások bőrébe bújni. Illetve ha mégis, csak szerepkölcsönzésre, egyszeri alkalomra. Lírai szerepet minden költő játszik, de ehhez nem kell huzamosabb időre belehelyezkednie egy más ember gonddal kitapogatott, vagy fölépített világába. Inkább az­ általános embe­riből kölcsönöz - nem a konkrét partikulari­tásnak kölcsönzi el magát. „Mit nekem He­­kuba?” Hekuba örök fájdalma közelebb áll hozzám, mint „Tóth Gyula bádogos és­­ víz­vezetékszerelő” mindennapi problémái. Min dolgozom? állandó és alkalmi feladato­kon. Ilyenek az esszé, a recenzió, a műfordí­tás, a filológiai tanulmány. A legalkalmibb, s ugyanakkor a legállandóbb a versírás. Alkal­­miságáról az adott lelkiállapot határoz — vagy súg az a szellem, vagy nem. Kényszeríteni nem nagyon lehet, mert az öngerjesztésnek általá­ban rossz a vége, egy-egy sor még megy, az­tán kész. Nincs a világon megbízhatatlanabbul működő műfaj. Ha már „súgott” a szellem (a Múzsa, a démon, a tudat mögötti), akkor sincs az ügy teljesen befejezve, a vers még le­het töredékes, félrehallott, megmunkálatlan. De ami utána jön az többnyire tisztítás és csi­szolás. (Még az ún. „talált versen” is dolgozik az ember.) Ezért aztán szívesebben beszélek állandóbb irodalmi elfoglaltságaimról. Először is legne­hezebbjéről, a filológiai tanulmányról. Nem­csak irodalom-, kulturális és művelődéstörté­neti anyaggal is foglalkozom már évek óta. Csak a címszavakat sorolom: a régi, XVI-XVII. századi angol-magyar kapcsolatokkal; a len­gyel irodalom belső problémáival és nemzet­közi kapcsolataival; a külföldet járt magyarok, más néven peregrinusok utazásaival és műkö­désével. Ezekben a kutatásaimban gyakran van szerencsém, mindig találok valamit. Ta­nulmányaimat rendszerint magyarországi szak­lapokban közlöm, de írtam már napilapnak is ilyen témáról. Most például sajtó alatt van egy kisebb dolgozatom Ujfalvi Imre angliai kap­csolatairól (1595-ben járt ott): rövidesen köz­readok egy érdekes levelet, amelyet Budai Parméniusz Istvánról, a XVI. század végének fiatalon meghalt újlatin poétájáról és utazó­járól írtak; s most készítek elő egy hosszabb tanulmányt Sir Philip Sidney, az Erzsébet-kor körülrajongott angol költőjének fiatalkori (s magyarokat is érintő) utazgatásairól. A filo­lógia egyébként nem „hálás” foglalkozás — az ég a megmondhatója mennyi kutatási időbe kerül egy-egy rövidke, s a szélesebb közön­séghez el sem jutó dolgozat. De nemcsak a múltról írok; vannak újabb­­kori, huszadik századi témáim is. Nemrégiben végre leírtam évek óta fontolgatott véleménye­met Radnóti Miklós költészetének spirituális vonatkozásairól. Ez az esszé a Radnóti-életmű évtizedes (sőt, több évtizedes) olvasgatásából nőtt ki, s amit mondok benne, nem hipotézis, hanem figyelmes szövegelemzés alapján te­szem. Úgy éreztem, szükség van erre az írás­ra, mert az otthoni fiatalok jelentős részében teljesen hamis képzetek élnek Radnótiról; hogyne, hiszen a tankönyvek szót sem szólnak ennek az igen tiszta szellemű és vállaltan tra­gikus sorsú költőnek bizonyítható istenhité­ről, bensőséges katolicizmusáról. Esszém ezt a másfajta Radnótit fogja bemutatni. Vannak aztán adósságaim a lengyel iroda­lommal szemben is. Bár Az ismeretlen fa (né­hány évvel ezelőtt Washingtonban kiadott for­dításaim a mai lengyel lírából) betetőzött egy negyedévszázados folyamatot, szeretném hin­ni, hogy nem ez lesz az­ utolsó fordításköte­lem. A Nobel-díjas Czeslaw Miroszt például én fordítottam először magyarra (még 1957- ben!), s azóta is fordítgatom. De a versfordí­tásnak még Magyarországon is alig-alig van piaca, hát még a diaszpórában! Ettől függet­lenül a több nyelv állványzatán egyensúlyozó költőnek (s nekem egyetemi munkámban szinte mindennap kell használnom az angolt és a lengyelt is) állandó szüksége van a vers­­fordítás igényei által támasztott izgalomra, s annak nyelvi gimnasztikájára. A műfordítás szolgálat, de hazudnék, ha azt­, mondanám, csak szolgálatból fordítok; játékból is, a ma­gam gyönyörűségére. Angolul kritikát, könyvismertetést, iroda­lomtörténeti tanulmányt írok, a verstől, szép­prózától tartózkodom. Nem mintha nehe­zebben írnék angolul, mint magyarul, de vala­hogy kelletlenebbül, s emiatt lassabban te­szem. Egy irodalmi kismonográfián évekig, elszöszmötölök. Most egy lengyel irodalom­mal foglalkozó tanulmánykötetet állítok ép­pen össze — Balassi vallásos szellemben ver­selő lengyel kortársaitól az ötvenes évek fene­gyerekéig, Marek Hlaskoig szó van benne so­kakról. Talán akad rá kiadó Angliában. A lengyelekre mostanában figyelnek nyugaton, lassan már azt is kezdik észrevenni, hogy iro­dalmuk is van... és nem is akármilyen. Ezt nem csupán Milosznak köszönhetik, hanem a pápának is, aki lengyel filológiát végzett és valamikor verseket, meg színdarabokat írt álnéven. Írástudó ember a pápa! Műveit nem fordítottam, írói munkásságával sem foglal­koztam, csak örülök, hogy van és puszta lété­vel megvilágítja mindazt, ami érték a lengyel­ségben.­­ A BIBO-DÍJ: Egymásnak ellentmondó híreket kap­tunk az amerikai Bibó-díj kiosztásával kapcsolatban. A Bibó István Alap (Boston) annak közlését kérte, hogy a díj kiosztását meghatározatlan időre elha­lasztja, míg a Bibó Díj Bizottság (Buffalo) szerint az 1982. évi díjat „Bibó István életének és mun­kásságának ismertetése terén végzett munkája elis­meréséül Kenedi János magyarországi írónak ítélte oda.” + ++ BALAJTHY ANNA ÉS ZSILLE ZOLTÁN Bécs­­ben élő szociológusokkal folytatott interjú jelent meg a PROBIL című politikai magazin 1982/15. számában Magyarország - a vidám barakk címmel. Haraszti Miklós interjúját a LÓRU­M március-májusi száma közli. Címe: Optimista alap nélkül. +++ VAJDA ISTVÁNNAK, a Bécsben megjelenő Trend című folyóirat munkatársának, több német nyelvű mű szerzőjének, (ki Magyarországon főképp a Gá­zolás című filmjéről híres), professzori címet ado­mányozott az osztrák közoktatásügyi minisztérium. Ezt a kitüntetést a Belix Austria című történelem­­könyve megírásáért adományozták Vajda Istvánnak. •*■++ A MAGYAR MŰHELY, a Das Pult és a Wortmühle közös rendezésében Kísérleti, vizuális és elbeszélő irodalom címmel három nyelvű (német, francia, magyar) felolvasó estet tartottak április 16-án a bécsi Alle Schmiede-ben. Közreműködött többek között Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor. +++ HANÁK TIBOR előadást tartott Münchenben, Innsbruckban, Grazban, Bécsben a magyar filozófia­­történeti kutatásokról Az elfelejtett reneszánsz című könyve megjelenése alkalmából. Min dolgozik? Gémöri György Saáry Éva: Centripetális mozgások

Next