Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

UCity v9i i^/i­JLil/ János-arcú látogatás Burgenlandban A múlt év december 11-én széles körű érdeklődést kiváltott találkozóra került sor a hivatali ideje végén tartó osztrák államelnök, Rudolf Kirchschläger dr. és az MSZMP első titkára, Kádár János között. A találkozó az osztrák államelnök szorgalmazására jött létre. Kirchschläger ,már évek óta készült vendégül látni azt a férfiút, akinek a nevéhez fűződik a jelenlegi kurzus Magyarországon­ (Die Presse, 1985. dec. 12.). Államfői szinten ez volt a harmadik határmenti látogatás a két ország politikusai között (az első 1972-ben történt, a második 1984-ben). Az egész ke­délyes hangulatban zajlott le: a Klingenbach/ kelénpataki határállomáson az osztrák állam­elnök fogadta a magyar vendéget és kíséretét, onnan Rusztra mentek, ahol nyolcvan percen (Burgenländischer Landespressedienst, 51. sz., 1985. dec. 18.) ill. több mint másfél órán át (Népszabadság, 1985. dec. 12.) folytattak bizalmas beszélgetést a két állam közti kapcso­latokról valamint a nemzetközi helyzetről. Az ezt követő közös ebédet rögtönzött sajtókon­ferencia előzte meg. Ebéd után Szeberényi Lajos vezetésével a Burgenlandi Magyar Kul­­túregyesület háromtagú küldöttsége kereste fel Kádárt és ,széltében-hosszában előadta a magyarul beszélő burgenlandiak történetét és kívánságait’ (Burgenländische Freiheit, 1985. dec. 18.). Kádár — megköszönve a megjele­nést — emlékül a budapesti országházat ábrá­zoló fafaragványt nyújtott át. A városka meg­tekintését követően a társaság Raiding­ Dobor­­jánba folytatta útját. Ott Theodor Kerg tar­tományfőnök magyarul üdvözölte vendégét. A tíz palack válogatott ruszti bor után Dobor­­jánban Liszt 12. rapszódiája 1851-ben kiadott ősnyomtatványát kapta ajándékba Kádár. Liszt Ferenc, emlékmúzeumnak berendezett szülőháza (közös kulturális műemlék — Ká­dár) megtekintésével ért véget a program, ez­után a szövetségi államelnök Deutschkreutz­ Keresztúrig kísérte látogatóját, aki Kópházá­­nál tért vissza burgenlandi útjáról. A találkozót mind az osztrák, mind pedig a magyar fél egyöntetű megelégedéssel össze­gezte. Az elégedettség hangján visszhangozta a két politikus találkozását az osztrák sajtó is. A­­ határtól határig tartó megbeszélések’ (Kádár) Kirchschläger véleménye szerint nagy­fokú realizmusról tanúskodtak. Mindkét fél egybehangzóan megállapította, hogy az Auszt­ria és Magyarország közti sokoldalú kapcsola­tok megalapozottak, már csak azért is, hiszen hosszú évek kitartó, őszinte igényűnek tartott közeledésén épülnek fel. Ez egyrészt azért vált lehetségessé, mivel a történelemből szervesen vezetett az út a jelenbe, másrészt azért, mivel figyelemben részesül a két állam különböző társadalmi-politikai berendezkedése. Példásak ezek a kapcsolatok továbbá azért is, mert nem irányulnak harmadik állam ellen, sőt a kölcsö­nös felelősség jegyében szolgálva az enyhülés politikáját Európa közepén hozzájárulnak a helyzet stabilizálódásához. A gazdasági reform következetes folytatását helyezte kilátásba Magyarországon Kádár a modell igénye nélkül („...reformjainkat nem exportáljuk”). Ilyen méretű összhangot érzékelve nem csodálkozhatunk a Népszabadság cikkírójának következtetésén: a protokollmentes program valamennyi pontja is a két ország közötti za­varmentes, jó kapcsolatokról­­ tanúskodott­ ar­ról, hogy Magyarország és a szomszédos Ausztria között nincsenek rendezetlen, nyi­tott kérdések. Bizonnyal ürömként hat, ha az általános elégedettség légkörében bátorkodunk előho­zakodni néhány mellékzöngével, de megtes­­­szük ezt, már csak azért is, hiszen a realizmus nem jelentheti azt, hogy szemet hunyunk az összképet zavaró tények fölött, hanem éppen­séggel tisztánlátást igényel. Változatlanul za­varónak tekintjük a két országot elválasztó, rossz emlékeket idéző tüskésdrótkerítést az őrtornyokkal — még aknák nélkül is —, a ma­gyar területen létesített elektromos műszaki zárat, még akkor is, ha az osztrák oldalon helyenként idegenforgalmi látványosságként szerepel vagy akár jádéból készült idegenfor­galmi tárgyként árusítják. Ha a SZKP XX. kongresszusát követően 1956 tavaszán egyszer már eltávolították, mi akadálya van felsze­désének napjainkban? Nagyfokú bizalmat­lanság jeleként zavarónak tekintjük, hogy az osztrák korridor vonatot magyar területen géppisztolyos határőrök kísérik. A kölcsö­nösség elvét zavarja — különösen a vízum­­kényszer eltörlése óta —, hogy magyar rész­ről nem valósult meg a kishatármenti forga­lom. Ide sorolható a Magyarországra látoga­tások velejárója, a túlságosan kíváncsiskodó kérdőívek kitöltése, nem is szólva az alakos­­kodó kihallgatásokról ausztriai életünkkel kapcsolatosan. Vagy amíg a kéretlenül is kül­dött Magyar Híreket minden fenntartás nél­kül kikézbesíti az osztrák posta, a nyugati magyar nyomtatványokat alkalmasint már a magyar határon elkobozzák még akkor is, ha azok Ausztriában kerülnek ki a nyomdából. Kádár János nagyfokú realizmusa bizo­nyára tekintetbe veszi a két ország politikai­­társadalmi különbözősége mellett azt is, hogy az adottságoknak megfelelően különböző összetételűek, beállítottságúak az egyes auszt­riai csoportosulások is. Teszi ezt anélkül, hogy szükséges lett volna az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövet­sége ellenében létrehozni az Ausztriai Füg­getlen (kitől, mitől?) Magyar Kultúregyesü­­letek Csúcsszervezetét a Magyarok Világszö­vetsége égisze alatt. Feltételezzük, hogy Ruszton nem hangzott el olyan fajta kijelen­tés, amely a Burgenlandi Magyar Kultúregye­­sületnek egyébként szovjet mintájú nemzeti­ségi politikát valló elnökhelyettesét arra biz­tatta volna, hogy a magyarországi kapcsola­tok érdekében zárkózzanak el az önállóan működő ausztriai magyar egyesületek, törté­netesen a Központi Szövetség elől. A Kirchschläger—Kádár találkozó hang­súlyozott realizmusa a további kibontakozás, egyben tehát az ausztriai magyar realitás el­fogadására jogosít fel minket a magyarországi illetékesek felé. Az elmarasztalás minden ki­hatásától mentesen, azaz félelem és megalku­vás nélkül az ausztriai magyar csoportosulások saját maguk döntsenek afelől, óhajtják-e és ha igen, milyen feltételek mellett a hivatalos ma­gyarországi kapcsolatokat. Népcsoportkénti besorolásuk semmilyen mértékben ne legyen a külpolitika függvénye. Megnyugvásunkra szolgálna, amennyiben nem bizonyulnának alaptalanoknak erre irányuló elvárásaink. DEÁK ERNŐ oooooooooooooooooooooooooooooooooooo 1985-ben sem csökkent Ausztriában a menekültek száma. A kereken 7 000 személyből 3 000-en ván­doroltak tovább. A belügyminisztérium ennek elle­nére a múlt évi 402 millió schillingről az idén 328 millió schillingre akarja csökkenteni a menekültügyi kiadásokat. Becslések szerint az osztrák TV mindkét program­jának százezer nézője van Magyarországon. A magyar TV műsorát mintegy hatezren tekintik meg Burgen­land térségében. • A gráci CHRISTIANA HUNGÁRIA egyesület a Se­gítőnővérek kolostorában 1985. december 19-én • bensőséges hangulatban rendezte meg szokásos ka­rácsony estjét. • A MAGYAROK EGYESÜLETE TIROLBAN Tóth Béla innsbrucki magyar lelkész meghívására előadá­son látta vendégül P. SZABÓ CIRJÉK ferencest Eisenstadt/Kismartonból. Az előadó A magyar nyelv­kutatás új lehetőségei címmel foglalkozott a szumér nyelvi kapcsolatokkal és hatásukkal a magyar nyelvre. • Az 1948. december 10-én az ENSZ-ben nemzetközi­leg kihirdetett emberi jogok évfordulóján, az emberi jogok napjának nyilvánított december 10-én az Em­beri Jogok Osztrák Ligája ünnepi előadást rendezett Művelődés és nevelés mint a nemzetközi szolidaritás útja címmel. Előadó volt Dr. Josef Hieden pro­fesszor, klagenfurti neveléstudományi szociológus. A bécsi magyar cserkészcsapatok január 11-én álar­cos farsangi mulatságot rendeztek a grinzingi Bach- Hengl borozó nagytermében. • • BÉCSI MAGYAR KÖNYVESBOLT QDEGEflESDSSQ] A-1010 WIEN. DOMGASSE 8 Tel. 0222 / 52 73 15 SZÁLLÍTÁSOKAT A VILÁG MINDEN TÁJÁRA VÁLLALUNK KÉRJE LEGÚJABB DÍJTALAN KATALÓGUSUNKAT! Üzletünk hétfőtől péntekig 10-18 óráig, szombaton 10-13 óráig nyitva tart._________ BURGENLAND Az 1978-ban létesített Oberpullendorf/felsőpulyai városi könyvtár állománya és látogatottsága örven­detesen emelkedik. 1985. december 31-el a 3 364 kötet közül 2 137 volt német, 1 227 magyar nyelvű. A lakosság mintegy 20%-a tagja a könyvtárnak; egy felsőpulyaira évente 1,4 könyv olvasása esik, és ez egyértelműen a tartományi, sőt az osztrák átlag fö­lött van. 1975-ben, a külföldi burgenlandiak évében kiván­dorlási múzeum létesítését határozták el. Tíz év el­teltével a terv lassan beérik. A múzeumot Güssing/ Németújvárott az ottani volt fegyvertárban, az ún. urasági malomban rendezik be; felavatására előre­láthatólag még az év folyamán sor kerül. • Az idei Liszt-évben június 20-21-én Raiding/Dobor­­jánban és Lockenhaus/Lékán rendezik meg Burgen­­landban a tartományi kulturális napokat. Erre az alkalomra Sopronból és Pozsonyból hívtak meg vendégszereplésre zenészeket és kórusokat. A ren­dezőség ezzel egyrészt azt akarja kifejezésre juttatni, hogy Liszt Ferenc korában mind Raiding­ Dobozján mind pedig Pozsony Magyarországhoz tartozott, másrészt kulturális téren akarják elmélyíteni az északi hármas határ körzetében a „pannon kapcso­latokat”. • Novemberben nyújtotta át Kely tartományi főnök a legmagasabb burgenlandi kitüntetést, a középkeresz­tet Oroszváry László mérnöknek, a Győr-Sopron- Ebenfurthi vasút igazgatójának. Kéri a átadáskor ki­emelte a vasútvonal mint az egyetlen az országhatá­rokon átnyúló magánvállalkozás jelentőségét. Ugyan­csak méltatta az üzemvezetőség és a burgenlandi ha­tóságok között fennálló jó viszonyt és azt, hogy ez a vasútvonal lényegesen hozzájárult a jószomszédi kap­csolatok állandó fejlődéséhez. Dr. Fabinyi Tihamér budapesti evangélikus teológiai tanár előadást tartott a tartományi levéltár utolsó 1985 évi vitadélutánján a nyugat-magyarországi evangélikus egyházközségek helyzetéről. Főleg Sop­ron példáján mutatta be a változásokat. Elmondta, hogy Kapi Béla püspök, de a Pinkafőről származó Ziermann is Sopron Magyarországon maradása mel­lett voltak és erősen befolyásolták az evangélikuso­kat, akik a város katolikus lakosságával együtt nagy­részt jj értelemben szavaztak a népszavazáson, míg a környező falvak egyöntetűen az Ausztriához való csatlakozás mellett szavaztak. 1923-ban Sopronban evangélikus teológiai fakultást állítottak fel, ami a városi evangélikusság fellendüléséhez vezetett. Ennek azután a német nyelvű evangélikusok kitelepítése vetett véget, ami ellen a gyülekezet és az ország evan­gélikusai eredménytelenül tiltakoztak. Az előadást élénk vita követte. • A burgenlandi tartományi múzeum Németországból megszerezte a Rákóczi induló első kiadását. Előreláthatólag április 28-tól október 26-ig fog tar­tani a burgenlandi tartományi kiállítás 1986-ban a Halbturm/Féltoronyi kastélyban. Témája „Makart és baráti köre” lesz. • Dr. Gyenge Imre, a református egyház országos püs­pöke és az Oberwart­ felsőőri református gyülekezet lelkésze nemrég ünnepelte 60. születésnapját. A ma­gyarországi születésű Gyenge Imre 1953 óta áll a felsőőri gyülekezet élén. A felsőőri konferenciák meglapaítója, Gyenge Imre egyháztörténészként is elismerést vívott ki magának, ebben a minőségében behatóan foglalkozott a burgenlandi kálvinizmus történetével. • GONDOLATOK EGY NÉPSZÍNMŰ MEGTEKINTÉSE SORÁN „Növeli, ki elfedi a bajt!" Nem először vettem részt Felsőőrött a Reformá­tus Ifjúsági Olvasó- és Dalkör, Oberwart, 1889- 1931" színjátszóinak évi szokásos, közkedvelt elő­adásán. Ez alkalommal 13. darabként Tóth Ede, A tolonc című vidám népszínművét vitték színre; „a felsőőri színjátszók számára átírta és rendezte dr. Gyenge Imre". A színielőadás témaköre röviden összefoglalható: A gazdag fővárosi mészárosmester fia beleszeret a szegény árva, de igen csinos vidéki cselédleányba. A gazdagok ellenzik a készülő frigyet, gyanúsítanak, feljelentenek, megingatják fiukat, Budapestről mene­külésre kényszerítik a leányt. Végül azonban mégis győz az igazság és mielőtt a függöny legördülne, felcsendülhet a nóta: „Lakodalom van a mi utcánk­ban...". Tóth Ede (1844-1876) vidéki vándorszínészként pályázatra írta sikerdarabját, A falu rosszát. Rövid életében ezután még szerzett néhány népszín­művet, így a halála évében készült, Ausztriában most bemutatott művet. A társadalmi igazságtalanságok megszólaltatása a mai olvasó, avagy hallgató számára idillikus tingli-tangli darab benyomását kelti, s még a marxista osztályelmélet ellentmondásait ismerő számára is egyértelmű: a munkásságot ért társadalmi igazságtalanságokat a korabeli feudalista magyar társadalom ellenében nem a bajokat inkább el­ mint felfedő népszínművek, náluknál ezerszer inkább a századforduló szociális mozgalmai segítették a meg­oldás irányába, ahogyan a földreform sürgetésében is a népi íróknak volt elsődleges szerepük a korabeli Magyarországon. Mindez feltehetően harmadrendű kérdés a lelkes felsőőri közönség számára. Azonnal tapsol - hálás közönség! - amikor új szereplő lép színre, színpad­ról távoztakor mindegyikük megkapja a kijáró lelkes tapsot, vagyis az ismertsége fűtötte elismerés termé­szetes velejáróját. A közönség tudja mivel tartozik fiainak és leányainak, a színjátszók tudják, mit vár­hatnak a közönségtől. Hihetetlen, irigylésre méltó és talán részben még kihasználatlan lehetőség! S a taps erősségében nincsen különbség! Ugyan­azzal jutalmazzák a színpadon biztosan mozgó Horváth Hildát, Benkő Jánost, ifj. dr. Gyenge Imrét és Seper Jánost, mint a színjátszó kör bizonytalanul mozgó, olykor színpadi próbánál alig többre jutott tagjait. A megnevezetteken kívül szerepével talán még Oswald Judith (a plakáton th-val!), Böcskör Monika (rövid o-val!) és Oswald Mária barátkozott meg vala­melyest. Mindez arra enged következtetni, hogy a színjátszók köre nem tudta megoldani a nemzedék­­váltást. A régie­k­ből már csak néhányan állnak rendelkezésre, mert kiöregedtek, helyükbe nem si­került fiatalokat megnyerni. Az új szereplők fellépésénél leginkább az általuk beszélt nyelvre figyeltünk. Az előadás megkezdése­kor belső félelmekkel színre lépő színész köszön­tötte a közönséget. Pongyolák voltak a mondatok, hiányzott a fogalmazáskészség. (Magyarul a közönség előadásra megy, nem előadáshoz.) Bizonytalan és hibás a magyar szöveg - ez gondossággal elkerül­hető! biztosak a német nyelvű mondatok. Ez a kontraszt nemzetiségi vidéken rossz benyomást tesz. Mi lesz ebből? Amilyen az indítás, sajnos olyan a folytatás. A szereplők közül tisztán csak Horváth Hilda, Oswald Judit, Böcskör Mónika, a mindig formában lévő ki­tűnő nyelvkeverő humorista Benkő János és a biz­tosan mozgó ifj. dr. Gyenge Imre mondja szerepét. A többieknél feltűnően sok a nyelvbotlás. Pedig e sorok írója a meghirdetett öt előadás közül a harma­dikon vett részt, vagyis azon, amelyen már aligha lehetett lámpaláz, nem akadt „nagy" közönség - fél­ház előtt játszottak a majd csaknem ítéletidőben! Egyszerűen sajnos csak arról van szó, hogy rosszul beszélnek magyarul. Régebbi évek előadásaihoz vi­szonyítva rosszabbul. Egyre bizonytalanabbul. Nem akarnak hibázni, mert azt még szégyellik, de ha ezen az úton haladnak tovább, avagy engedik őket menni - már pedig úgy látom, hogy szívesen enge­dik! -, akkor nemsokára már nem is fogják szégyel­ni, mert egyre kevesebben fognak a felső Őrségben, avagy az Őrvidéken magyarul beszélni. Pedig aligha kellene ennek így lenni! Teljesen egyetérthetünk Imre Samuval, aki tájszótárában szülőfaluja nyelvét többek között a következőkép­pen jellemzi: ,,Felsőőrben az 1950-es évek végén megszűnt a kötelező alapfokú magyar nyelvű oktatás is. S ezzel együtt a fiatalságban fokozatosan csökken a magyar nyelvű írás-olvasás képessége, sőt talán az igénye is... a magyar mindinkább familiáris­ nyelvvé, inkább csak a családi környezetben, a szülőkkel vagy még inkább a nagyszülőkkel való társalgás nyelvévé szorul vissza." Pusztuló nyelvjárásról is beszél a nyelvtudós. Pedig - s ez biztató! - milyen tisztán mondják a fiatalok is szinte valamennyien a szín­padon­­ a régen f­ü­s­z­ö­gnek mondott területről származó, elsősorban a református magyar földmű­ves rétegben meghonosodott ,,köznyelvi t­y,­g­y helyén még ma is eléggé általános c­s, d­z­s­hang"­­ot, mint például ,,bácsám, kacsa, dzserek." A szín­padon a népszínmű ugyan mulatsággal, vagy felső­­őriesen mallaccsággal zárul, de e sorokat lejegyzőnek Jobbágy Károly Fuldokló anyanyel­vem c. versét juttatták eszébe, ajánlása: A határon túli, eltűnő magyar nyelvhez (burgenlandi emlék). Pedig még tisztán éneklik a népdalt! Kár, hogy az előadás során oly ritkán­­ előző darabokba nyil­vánvalóan az átdolgozás többet helyezett el. Most is elkelt volna belőle még néhány, talán a kocsma előtt poharazgató leányok énekelhettek volna egy cso­korra valót, beintve esetleg a közönséget is! Szívesen segítettünk volna, ha nem is lett volna erre szükségük. A közönséget üdvözlő színész szavaival: a szerep­lők ,igyekeztek jó darabot csinálni’. Nem a vidám művet akarjuk egyenesen szomorúval helyettesíteni. A vidám népszínmű úgyis szomorú nyelvi rekviemmé vált bennünk! Nem a vidám-szomorú vagy-vagy az alternatíva, mintha nem lenne közben semmi más. Például nyelvművelő, a népet felemelő, öntudatra ébresztő és így jogaival élő, avagy a­ maga nyelvi izoláltságából kimozdító színdarab, így viszont úgy tűnt, hogy amikor a nép nevet, a közönség tap­sol, ezzel egyszerre és egyidejűleg észrevétlenül rom­lik a nyelv, ismét egyet léptünk visszafelé, oly mér­tékben, hogy ezt már észre sem veszik. Maga a kö­zönség, de a szereplők, így együtt a helyi nagycsalád sem. Túl éles a kritika? Meglehet. Azonban aligha vé­tünk az ellen, amiről egykor Illyés Gyula, a Felső­őröt is megjárt költőfejedelem figyelmeztetett Bartók­jában: „mert növeli, ki elfedi a bajt!" Ő mondta volt 1979-ben, az Anyanyelvi Konferencia védnökségének egyik ülésén: „A magyar nyelv vé­delme, a magyar anyanyelvűek védelme is!" Még akkor is idézem őt, s mondom vele újra - mert mondhatom! -, ha Ausztriában népszámlálási íve­ken csupán magyar „köznyelv" -ről és a felsőőri reformátusok között magyar ,,lelkigondozó nyelv"­­ről beszélnek is­­ hivatalosan. „Növeli, ki elfedi a bajt!” - az anyanyelv baját is. SZÉP FA­L­USI ISTVÁN

Next