Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
UCity v9i i^/iJLil/ János-arcú látogatás Burgenlandban A múlt év december 11-én széles körű érdeklődést kiváltott találkozóra került sor a hivatali ideje végén tartó osztrák államelnök, Rudolf Kirchschläger dr. és az MSZMP első titkára, Kádár János között. A találkozó az osztrák államelnök szorgalmazására jött létre. Kirchschläger ,már évek óta készült vendégül látni azt a férfiút, akinek a nevéhez fűződik a jelenlegi kurzus Magyarországon (Die Presse, 1985. dec. 12.). Államfői szinten ez volt a harmadik határmenti látogatás a két ország politikusai között (az első 1972-ben történt, a második 1984-ben). Az egész kedélyes hangulatban zajlott le: a Klingenbach/ kelénpataki határállomáson az osztrák államelnök fogadta a magyar vendéget és kíséretét, onnan Rusztra mentek, ahol nyolcvan percen (Burgenländischer Landespressedienst, 51. sz., 1985. dec. 18.) ill. több mint másfél órán át (Népszabadság, 1985. dec. 12.) folytattak bizalmas beszélgetést a két állam közti kapcsolatokról valamint a nemzetközi helyzetről. Az ezt követő közös ebédet rögtönzött sajtókonferencia előzte meg. Ebéd után Szeberényi Lajos vezetésével a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület háromtagú küldöttsége kereste fel Kádárt és ,széltében-hosszában előadta a magyarul beszélő burgenlandiak történetét és kívánságait’ (Burgenländische Freiheit, 1985. dec. 18.). Kádár — megköszönve a megjelenést — emlékül a budapesti országházat ábrázoló fafaragványt nyújtott át. A városka megtekintését követően a társaság Raiding Doborjánba folytatta útját. Ott Theodor Kerg tartományfőnök magyarul üdvözölte vendégét. A tíz palack válogatott ruszti bor után Doborjánban Liszt 12. rapszódiája 1851-ben kiadott ősnyomtatványát kapta ajándékba Kádár. Liszt Ferenc, emlékmúzeumnak berendezett szülőháza (közös kulturális műemlék — Kádár) megtekintésével ért véget a program, ezután a szövetségi államelnök Deutschkreutz Keresztúrig kísérte látogatóját, aki Kópházánál tért vissza burgenlandi útjáról. A találkozót mind az osztrák, mind pedig a magyar fél egyöntetű megelégedéssel összegezte. Az elégedettség hangján visszhangozta a két politikus találkozását az osztrák sajtó is. A határtól határig tartó megbeszélések’ (Kádár) Kirchschläger véleménye szerint nagyfokú realizmusról tanúskodtak. Mindkét fél egybehangzóan megállapította, hogy az Ausztria és Magyarország közti sokoldalú kapcsolatok megalapozottak, már csak azért is, hiszen hosszú évek kitartó, őszinte igényűnek tartott közeledésén épülnek fel. Ez egyrészt azért vált lehetségessé, mivel a történelemből szervesen vezetett az út a jelenbe, másrészt azért, mivel figyelemben részesül a két állam különböző társadalmi-politikai berendezkedése. Példásak ezek a kapcsolatok továbbá azért is, mert nem irányulnak harmadik állam ellen, sőt a kölcsönös felelősség jegyében szolgálva az enyhülés politikáját Európa közepén hozzájárulnak a helyzet stabilizálódásához. A gazdasági reform következetes folytatását helyezte kilátásba Magyarországon Kádár a modell igénye nélkül („...reformjainkat nem exportáljuk”). Ilyen méretű összhangot érzékelve nem csodálkozhatunk a Népszabadság cikkírójának következtetésén: a protokollmentes program valamennyi pontja is a két ország közötti zavarmentes, jó kapcsolatokról tanúskodott arról, hogy Magyarország és a szomszédos Ausztria között nincsenek rendezetlen, nyitott kérdések. Bizonnyal ürömként hat, ha az általános elégedettség légkörében bátorkodunk előhozakodni néhány mellékzöngével, de megtesszük ezt, már csak azért is, hiszen a realizmus nem jelentheti azt, hogy szemet hunyunk az összképet zavaró tények fölött, hanem éppenséggel tisztánlátást igényel. Változatlanul zavarónak tekintjük a két országot elválasztó, rossz emlékeket idéző tüskésdrótkerítést az őrtornyokkal — még aknák nélkül is —, a magyar területen létesített elektromos műszaki zárat, még akkor is, ha az osztrák oldalon helyenként idegenforgalmi látványosságként szerepel vagy akár jádéból készült idegenforgalmi tárgyként árusítják. Ha a SZKP XX. kongresszusát követően 1956 tavaszán egyszer már eltávolították, mi akadálya van felszedésének napjainkban? Nagyfokú bizalmatlanság jeleként zavarónak tekintjük, hogy az osztrák korridor vonatot magyar területen géppisztolyos határőrök kísérik. A kölcsönösség elvét zavarja — különösen a vízumkényszer eltörlése óta —, hogy magyar részről nem valósult meg a kishatármenti forgalom. Ide sorolható a Magyarországra látogatások velejárója, a túlságosan kíváncsiskodó kérdőívek kitöltése, nem is szólva az alakoskodó kihallgatásokról ausztriai életünkkel kapcsolatosan. Vagy amíg a kéretlenül is küldött Magyar Híreket minden fenntartás nélkül kikézbesíti az osztrák posta, a nyugati magyar nyomtatványokat alkalmasint már a magyar határon elkobozzák még akkor is, ha azok Ausztriában kerülnek ki a nyomdából. Kádár János nagyfokú realizmusa bizonyára tekintetbe veszi a két ország politikaitársadalmi különbözősége mellett azt is, hogy az adottságoknak megfelelően különböző összetételűek, beállítottságúak az egyes ausztriai csoportosulások is. Teszi ezt anélkül, hogy szükséges lett volna az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége ellenében létrehozni az Ausztriai Független (kitől, mitől?) Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervezetét a Magyarok Világszövetsége égisze alatt. Feltételezzük, hogy Ruszton nem hangzott el olyan fajta kijelentés, amely a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületnek egyébként szovjet mintájú nemzetiségi politikát valló elnökhelyettesét arra biztatta volna, hogy a magyarországi kapcsolatok érdekében zárkózzanak el az önállóan működő ausztriai magyar egyesületek, történetesen a Központi Szövetség elől. A Kirchschläger—Kádár találkozó hangsúlyozott realizmusa a további kibontakozás, egyben tehát az ausztriai magyar realitás elfogadására jogosít fel minket a magyarországi illetékesek felé. Az elmarasztalás minden kihatásától mentesen, azaz félelem és megalkuvás nélkül az ausztriai magyar csoportosulások saját maguk döntsenek afelől, óhajtják-e és ha igen, milyen feltételek mellett a hivatalos magyarországi kapcsolatokat. Népcsoportkénti besorolásuk semmilyen mértékben ne legyen a külpolitika függvénye. Megnyugvásunkra szolgálna, amennyiben nem bizonyulnának alaptalanoknak erre irányuló elvárásaink. DEÁK ERNŐ oooooooooooooooooooooooooooooooooooo 1985-ben sem csökkent Ausztriában a menekültek száma. A kereken 7 000 személyből 3 000-en vándoroltak tovább. A belügyminisztérium ennek ellenére a múlt évi 402 millió schillingről az idén 328 millió schillingre akarja csökkenteni a menekültügyi kiadásokat. Becslések szerint az osztrák TV mindkét programjának százezer nézője van Magyarországon. A magyar TV műsorát mintegy hatezren tekintik meg Burgenland térségében. • A gráci CHRISTIANA HUNGÁRIA egyesület a Segítőnővérek kolostorában 1985. december 19-én • bensőséges hangulatban rendezte meg szokásos karácsony estjét. • A MAGYAROK EGYESÜLETE TIROLBAN Tóth Béla innsbrucki magyar lelkész meghívására előadáson látta vendégül P. SZABÓ CIRJÉK ferencest Eisenstadt/Kismartonból. Az előadó A magyar nyelvkutatás új lehetőségei címmel foglalkozott a szumér nyelvi kapcsolatokkal és hatásukkal a magyar nyelvre. • Az 1948. december 10-én az ENSZ-ben nemzetközileg kihirdetett emberi jogok évfordulóján, az emberi jogok napjának nyilvánított december 10-én az Emberi Jogok Osztrák Ligája ünnepi előadást rendezett Művelődés és nevelés mint a nemzetközi szolidaritás útja címmel. Előadó volt Dr. Josef Hieden professzor, klagenfurti neveléstudományi szociológus. A bécsi magyar cserkészcsapatok január 11-én álarcos farsangi mulatságot rendeztek a grinzingi Bach- Hengl borozó nagytermében. • • BÉCSI MAGYAR KÖNYVESBOLT QDEGEflESDSSQ] A-1010 WIEN. DOMGASSE 8 Tel. 0222 / 52 73 15 SZÁLLÍTÁSOKAT A VILÁG MINDEN TÁJÁRA VÁLLALUNK KÉRJE LEGÚJABB DÍJTALAN KATALÓGUSUNKAT! Üzletünk hétfőtől péntekig 10-18 óráig, szombaton 10-13 óráig nyitva tart._________ BURGENLAND Az 1978-ban létesített Oberpullendorf/felsőpulyai városi könyvtár állománya és látogatottsága örvendetesen emelkedik. 1985. december 31-el a 3 364 kötet közül 2 137 volt német, 1 227 magyar nyelvű. A lakosság mintegy 20%-a tagja a könyvtárnak; egy felsőpulyaira évente 1,4 könyv olvasása esik, és ez egyértelműen a tartományi, sőt az osztrák átlag fölött van. 1975-ben, a külföldi burgenlandiak évében kivándorlási múzeum létesítését határozták el. Tíz év elteltével a terv lassan beérik. A múzeumot Güssing/ Németújvárott az ottani volt fegyvertárban, az ún. urasági malomban rendezik be; felavatására előreláthatólag még az év folyamán sor kerül. • Az idei Liszt-évben június 20-21-én Raiding/Doborjánban és Lockenhaus/Lékán rendezik meg Burgenlandban a tartományi kulturális napokat. Erre az alkalomra Sopronból és Pozsonyból hívtak meg vendégszereplésre zenészeket és kórusokat. A rendezőség ezzel egyrészt azt akarja kifejezésre juttatni, hogy Liszt Ferenc korában mind Raiding Dobozján mind pedig Pozsony Magyarországhoz tartozott, másrészt kulturális téren akarják elmélyíteni az északi hármas határ körzetében a „pannon kapcsolatokat”. • Novemberben nyújtotta át Kely tartományi főnök a legmagasabb burgenlandi kitüntetést, a középkeresztet Oroszváry László mérnöknek, a Győr-Sopron- Ebenfurthi vasút igazgatójának. Kéri a átadáskor kiemelte a vasútvonal mint az egyetlen az országhatárokon átnyúló magánvállalkozás jelentőségét. Ugyancsak méltatta az üzemvezetőség és a burgenlandi hatóságok között fennálló jó viszonyt és azt, hogy ez a vasútvonal lényegesen hozzájárult a jószomszédi kapcsolatok állandó fejlődéséhez. Dr. Fabinyi Tihamér budapesti evangélikus teológiai tanár előadást tartott a tartományi levéltár utolsó 1985 évi vitadélutánján a nyugat-magyarországi evangélikus egyházközségek helyzetéről. Főleg Sopron példáján mutatta be a változásokat. Elmondta, hogy Kapi Béla püspök, de a Pinkafőről származó Ziermann is Sopron Magyarországon maradása mellett voltak és erősen befolyásolták az evangélikusokat, akik a város katolikus lakosságával együtt nagyrészt jj értelemben szavaztak a népszavazáson, míg a környező falvak egyöntetűen az Ausztriához való csatlakozás mellett szavaztak. 1923-ban Sopronban evangélikus teológiai fakultást állítottak fel, ami a városi evangélikusság fellendüléséhez vezetett. Ennek azután a német nyelvű evangélikusok kitelepítése vetett véget, ami ellen a gyülekezet és az ország evangélikusai eredménytelenül tiltakoztak. Az előadást élénk vita követte. • A burgenlandi tartományi múzeum Németországból megszerezte a Rákóczi induló első kiadását. Előreláthatólag április 28-tól október 26-ig fog tartani a burgenlandi tartományi kiállítás 1986-ban a Halbturm/Féltoronyi kastélyban. Témája „Makart és baráti köre” lesz. • Dr. Gyenge Imre, a református egyház országos püspöke és az Oberwart felsőőri református gyülekezet lelkésze nemrég ünnepelte 60. születésnapját. A magyarországi születésű Gyenge Imre 1953 óta áll a felsőőri gyülekezet élén. A felsőőri konferenciák meglapaítója, Gyenge Imre egyháztörténészként is elismerést vívott ki magának, ebben a minőségében behatóan foglalkozott a burgenlandi kálvinizmus történetével. • GONDOLATOK EGY NÉPSZÍNMŰ MEGTEKINTÉSE SORÁN „Növeli, ki elfedi a bajt!" Nem először vettem részt Felsőőrött a Református Ifjúsági Olvasó- és Dalkör, Oberwart, 1889- 1931" színjátszóinak évi szokásos, közkedvelt előadásán. Ez alkalommal 13. darabként Tóth Ede, A tolonc című vidám népszínművét vitték színre; „a felsőőri színjátszók számára átírta és rendezte dr. Gyenge Imre". A színielőadás témaköre röviden összefoglalható: A gazdag fővárosi mészárosmester fia beleszeret a szegény árva, de igen csinos vidéki cselédleányba. A gazdagok ellenzik a készülő frigyet, gyanúsítanak, feljelentenek, megingatják fiukat, Budapestről menekülésre kényszerítik a leányt. Végül azonban mégis győz az igazság és mielőtt a függöny legördülne, felcsendülhet a nóta: „Lakodalom van a mi utcánkban...". Tóth Ede (1844-1876) vidéki vándorszínészként pályázatra írta sikerdarabját, A falu rosszát. Rövid életében ezután még szerzett néhány népszínművet, így a halála évében készült, Ausztriában most bemutatott művet. A társadalmi igazságtalanságok megszólaltatása a mai olvasó, avagy hallgató számára idillikus tingli-tangli darab benyomását kelti, s még a marxista osztályelmélet ellentmondásait ismerő számára is egyértelmű: a munkásságot ért társadalmi igazságtalanságokat a korabeli feudalista magyar társadalom ellenében nem a bajokat inkább el mint felfedő népszínművek, náluknál ezerszer inkább a századforduló szociális mozgalmai segítették a megoldás irányába, ahogyan a földreform sürgetésében is a népi íróknak volt elsődleges szerepük a korabeli Magyarországon. Mindez feltehetően harmadrendű kérdés a lelkes felsőőri közönség számára. Azonnal tapsol - hálás közönség! - amikor új szereplő lép színre, színpadról távoztakor mindegyikük megkapja a kijáró lelkes tapsot, vagyis az ismertsége fűtötte elismerés természetes velejáróját. A közönség tudja mivel tartozik fiainak és leányainak, a színjátszók tudják, mit várhatnak a közönségtől. Hihetetlen, irigylésre méltó és talán részben még kihasználatlan lehetőség! S a taps erősségében nincsen különbség! Ugyanazzal jutalmazzák a színpadon biztosan mozgó Horváth Hildát, Benkő Jánost, ifj. dr. Gyenge Imrét és Seper Jánost, mint a színjátszó kör bizonytalanul mozgó, olykor színpadi próbánál alig többre jutott tagjait. A megnevezetteken kívül szerepével talán még Oswald Judith (a plakáton th-val!), Böcskör Monika (rövid o-val!) és Oswald Mária barátkozott meg valamelyest. Mindez arra enged következtetni, hogy a színjátszók köre nem tudta megoldani a nemzedékváltást. A régiekből már csak néhányan állnak rendelkezésre, mert kiöregedtek, helyükbe nem sikerült fiatalokat megnyerni. Az új szereplők fellépésénél leginkább az általuk beszélt nyelvre figyeltünk. Az előadás megkezdésekor belső félelmekkel színre lépő színész köszöntötte a közönséget. Pongyolák voltak a mondatok, hiányzott a fogalmazáskészség. (Magyarul a közönség előadásra megy, nem előadáshoz.) Bizonytalan és hibás a magyar szöveg - ez gondossággal elkerülhető! biztosak a német nyelvű mondatok. Ez a kontraszt nemzetiségi vidéken rossz benyomást tesz. Mi lesz ebből? Amilyen az indítás, sajnos olyan a folytatás. A szereplők közül tisztán csak Horváth Hilda, Oswald Judit, Böcskör Mónika, a mindig formában lévő kitűnő nyelvkeverő humorista Benkő János és a biztosan mozgó ifj. dr. Gyenge Imre mondja szerepét. A többieknél feltűnően sok a nyelvbotlás. Pedig e sorok írója a meghirdetett öt előadás közül a harmadikon vett részt, vagyis azon, amelyen már aligha lehetett lámpaláz, nem akadt „nagy" közönség - félház előtt játszottak a majd csaknem ítéletidőben! Egyszerűen sajnos csak arról van szó, hogy rosszul beszélnek magyarul. Régebbi évek előadásaihoz viszonyítva rosszabbul. Egyre bizonytalanabbul. Nem akarnak hibázni, mert azt még szégyellik, de ha ezen az úton haladnak tovább, avagy engedik őket menni - már pedig úgy látom, hogy szívesen engedik! -, akkor nemsokára már nem is fogják szégyelni, mert egyre kevesebben fognak a felső Őrségben, avagy az Őrvidéken magyarul beszélni. Pedig aligha kellene ennek így lenni! Teljesen egyetérthetünk Imre Samuval, aki tájszótárában szülőfaluja nyelvét többek között a következőképpen jellemzi: ,,Felsőőrben az 1950-es évek végén megszűnt a kötelező alapfokú magyar nyelvű oktatás is. S ezzel együtt a fiatalságban fokozatosan csökken a magyar nyelvű írás-olvasás képessége, sőt talán az igénye is... a magyar mindinkább familiáris nyelvvé, inkább csak a családi környezetben, a szülőkkel vagy még inkább a nagyszülőkkel való társalgás nyelvévé szorul vissza." Pusztuló nyelvjárásról is beszél a nyelvtudós. Pedig - s ez biztató! - milyen tisztán mondják a fiatalok is szinte valamennyien a színpadon a régen füszögnek mondott területről származó, elsősorban a református magyar földműves rétegben meghonosodott ,,köznyelvi ty,gy helyén még ma is eléggé általános cs, dzshang"ot, mint például ,,bácsám, kacsa, dzserek." A színpadon a népszínmű ugyan mulatsággal, vagy felsőőriesen mallaccsággal zárul, de e sorokat lejegyzőnek Jobbágy Károly Fuldokló anyanyelvem c. versét juttatták eszébe, ajánlása: A határon túli, eltűnő magyar nyelvhez (burgenlandi emlék). Pedig még tisztán éneklik a népdalt! Kár, hogy az előadás során oly ritkán előző darabokba nyilvánvalóan az átdolgozás többet helyezett el. Most is elkelt volna belőle még néhány, talán a kocsma előtt poharazgató leányok énekelhettek volna egy csokorra valót, beintve esetleg a közönséget is! Szívesen segítettünk volna, ha nem is lett volna erre szükségük. A közönséget üdvözlő színész szavaival: a szereplők ,igyekeztek jó darabot csinálni’. Nem a vidám művet akarjuk egyenesen szomorúval helyettesíteni. A vidám népszínmű úgyis szomorú nyelvi rekviemmé vált bennünk! Nem a vidám-szomorú vagy-vagy az alternatíva, mintha nem lenne közben semmi más. Például nyelvművelő, a népet felemelő, öntudatra ébresztő és így jogaival élő, avagy a maga nyelvi izoláltságából kimozdító színdarab, így viszont úgy tűnt, hogy amikor a nép nevet, a közönség tapsol, ezzel egyszerre és egyidejűleg észrevétlenül romlik a nyelv, ismét egyet léptünk visszafelé, oly mértékben, hogy ezt már észre sem veszik. Maga a közönség, de a szereplők, így együtt a helyi nagycsalád sem. Túl éles a kritika? Meglehet. Azonban aligha vétünk az ellen, amiről egykor Illyés Gyula, a Felsőőröt is megjárt költőfejedelem figyelmeztetett Bartókjában: „mert növeli, ki elfedi a bajt!" Ő mondta volt 1979-ben, az Anyanyelvi Konferencia védnökségének egyik ülésén: „A magyar nyelv védelme, a magyar anyanyelvűek védelme is!" Még akkor is idézem őt, s mondom vele újra - mert mondhatom! -, ha Ausztriában népszámlálási íveken csupán magyar „köznyelv" -ről és a felsőőri reformátusok között magyar ,,lelkigondozó nyelv"ről beszélnek is hivatalosan. „Növeli, ki elfedi a bajt!” - az anyanyelv baját is. SZÉP FALUSI ISTVÁN